Ádám, Santa Claus, és én

Sokan feltettétek már a kérdést: miért nem mesélek soha Ádámról? Erre pontosan tudom a választ. Mert életem ezen kicsiny részét meg akartam tartani magamnak. És mert szégyelltem a problémáinkat, nem tartottam fairnek kibeszélni őket.

Vagy talán csak az én problémáim voltak? Én nem akartam elengedni őket? Az elején minden nagyon jól indult. Aztán teltek a hetek, és a félelem undok zöld szörnyetege ismét beférkőzött az életembe. Mi van, ha megint rosszul választottam? Ahogy Viki Barátnőm mondja: egy pasihoz sem jár garancialevél. Mi van, ha leragadok egy olyan ember mellett, aki valójában nem is nekem teremtetett? Előjöttek a régi rossz tapasztalataim, a "kis csomagjaim", amiket én is - mint oly sokan - cipeltem magammal, és beköltöztettem október 20-án Ádámhoz.

Ádám mindig ott volt nekem. Akkor is, ha a nevetéstől, akkor is, ha a családom és a barátaim hiányától, vagy ha a szomorúságtól könnyeztem. Bevallom, sok ilyen nap volt az elmúlt 3 hónapban. Akkor is ott volt, ha mindezek miatt undok voltam, de akkor is, ha csak épp rossz napom volt, és őt piszkáltam. Ádám minden arcomat ismeri.

Múlt hétvégén történt valami, amitől megbizonyosodtam, nincs többé félnivalóm. Talán akkor látott engem Ádám igazán gyengének és sebezhetőnek először.
Neki reggel családi összejövetelen volt jelenése. Én kimentem a fürdőbe, és egy post-itet találtam az ajtón: "Szívem! Remélem, jól érzed magad. Elrohanok, mert minél hamarabb vissza akarok jönni hozzád. Szeretlek. Ádám"
Egyszerű szavaknak hangzanak ezek. Mégis akkor ott, kócosan, kómásan, pizsamában a fürdőszoba ajtó előtt állva értettem meg, hogy történjék bármi, ő szeret, számíthatok rá, és ott lesz nekem.

Elpityeredtem magam. Hogy hol voltunk az elmúlt 3 hónapban, mennyi mindenen mentünk keresztül, és hogy ő végig ott volt mellettem, csak én nem vettem észre. Talán mert az elmúlt 17 hónapban megszoktam, hogy egyedül vagyok a problémáimmal, és magamnak kell megoldanom őket.

Ádámnál tanultam meg, hogy nem kell mindig minden szót kimondani. Néha elég egy mozdulat, egy tekintet. Azt hiszem, nála igazabb férfival még nem találkoztam életemben.

A héten kezdtem el dolgozni rendes óraszámban új családomnál. Szerdán mentem először Bertie-ért az iskolába. Féltem. Hogy szomorú lesz, hiszen egy évig volt vele Julia, az előző nannyje, neki pedig van egy 3 éves kisfia, akivel szépen eljátszanak együtt. Bertie széles mosollyal várt az ajtóban, és ahogy sétáltunk a buszmegállóhoz, itteni szlenggel mondva kis "chatterbox" (=dumadoboz), azaz dumagép volt. Megrögzött vonatrajongó.
Amikor megjött a double decker (ez a londoni kétszintes busz), felvittema tetejére, és a busz legelejére. Onnan magasról mindent belátni, és ezt nemcsak a gyerekek, de én is imádom:) Mondtam Bertienek, ha választhatnék, milyen állat lehetnék, akkor a madárra voksolnék. Megkérdeztem, ő milyen állat szeretne lenni, mire a következő válasz jött: traindriver, vagyis vonatvezető. Elmosolyodtam:)

A délutánunk teljesen simán telt. Semmi hiszti, huzavona, nyűglődés. Furcsa volt, mert megszoktam az elmúlt másfél évben, hogy ez a gyerekgondozás velejárója, és teljesen elfogadtam a dolgot. Biztos lesznek Bertie-vel rossz napjaink, de láthatóan sokkal kiegyensúlyozottabb, jól neveltebb kisgyerek, mint elődei. Kell legalább egy rossz gyerek, különben ingerszegény munkakörnyezetben leszek!:)
Na de várjuk ki a végét. Bertie-n kívül lesznek még más kölkeim is. Remélhetőleg legalább egy baba, hogy kiélhessem a nyomorgatási igényeimet:)

Voltunk magyar mikulás partin. Én, Ádám, Gábor és Juli. Nálunk volt a gyülekező. Hát... hogy is mondjam, eléggé kirúgtunk (vagy berúgtunk?) a hámból. Úgy döntöttünk, aznap este egye fene, feledje mindenki búját-baját, és érezzük jól magunkat.
Készült egy videófelvétel, amiket nem teljesen tudok beazonosítani, és hogy mi a fenéről beszélek összefüggően, folyamatosan. Sebaj, majd Juli és Gábor megfejti, mert Ádámnak és nekem eddig nem sikerült... Julival útközben táncolunk és magyar slágereket éneklünk (mizu-mizu", "szeresd a testem bébi"), míg Ádám kommentál, Gábor pedig röhög a háttérben, szokás szerint angolosan félrevonulva, nehogy megörökítésre kerüljön. Gábor szerint felrúgtunk egy kukát, amit másnap délután meg is találtam a házunk előtt. Különben is, a lakó hibája, mert mindig kiteszi a járda közepére. Ki látja azt a sötétben???

A fotók egy részét már töröltem, aminek Ádám nem örült. Szerinte viccesek. Én viszont úgy gondoltam, jobb ha egyszer megnézzük, röhögünk rajtuk, és megsemmisítjük őket, mint a Másnaposok című film legvégén. Nem szeretné azokat senki újra látni...
Másik részét meghagytam Gábornak és Julinak, hogy ők is szórakozhassanak egy kicsit. Hehe:)
A partifotós képei szerencsére még mindig nem lettek közreadva. Azt hiszem, ezekre a képekre nem leszünk büszkék...

Küldök mindenkinek egy kis napsütést, a tegnapi szélvihar után. Legyetek jók, és ha már nem jelentkeznék, boldog karácsonyt és mindenkinek szebb újévet. 6 nap múlva megyek haza!!!:)

Szex és London???

Na Drágáim, elolvastam legutóbbi, aug. 25-ei bejegyzésemet. És sajnos azt kell mondjam, nem sokat változott a helyzet. De tudjátok mit? Belefáradtam abba, hogy ne legyek önmagam, fojtsam el, ha valamit szeretnék kiírni. Most így teszek. Hiszen ez a blog eddig is rólam, az érzéseim kuszaságáról, és vicces anekdotáimról szólt.

Első és legfontosabb házi feladat mindenki számára: szerintetek milyen cím illene leginkább a blogomhoz? Ahogy Eszterke barátnőm fogalmazott: "szingli életem vége a blog halálát jelenti?". Nem tudok pasis kalandokról írni, így a "Szex" szónak sem sok helye van a címszalagban, lássuk be... Tehát, ötletek???

ÖSSZEGZÉS
A 16 éves korom óta tartott rekordsúly óta felszedett kilók száma: 3
Előre megtett újévi fogadalmak: 2 (elkezdek tanulni és konditerembe járni)
Effektív cselekedetek száma ez irányban: 1 (beiratkoztam a helyi, most nyílt gymbe két hónap csúsztatással, tehát január 22-étől az ealing-i The Gym megbecsült tagja leszek)
Pasik száma: 1 (amíg be nem mondja az unalmast érzelmi hullámzásaimra)
Hiányzó családtagok száma: 7+a szekszárdi rokonság
Hiányzó barátok száma: megszámlálhatatlanul sok
Hiányzó háziállatok száma: 1

16 nap múlva repülök haza. Idén remélhetőleg stressz- és hómentesen. Épp azon merengtünk minap Csabával, hogyha gond is adódik, még mindig van 9 napom csúsztatva, más járattal hazajutni. Csak nem lesz gond...

November 18-án megnyílt a Winter Wonderland. Már kétszer kint jártam. Órákig el tudnék ott csámborogni, holott nem veszek semmit, és nem ülök fel semmilyen életveszélyes marhaságra.
Aki nem tudja, ez miről szól, leginkább a karácsonyi vásár és a vidámpark ötvözetének tudnám leírni. Sötétedés után érdemes kimenni. Annyira szépek a fények!!! És hiába van november, engem már karácsonyi hangulatba repített. Jó kis forralt bor, ami most már "koktél verzióban" is kapható. Elég hatásos - a vörösborhoz öntenek egy kis amaretto likőrt, vagy brandyt, vagy rumot. Ütős...

Tegnap rosszul lettem az ún. "Spanish Churros"-tól. Ez ugyanaz, mint a fánk, vagy a gofri, csak hosszú, kukac formára van olajban kisütve. Ádám megkérdezte, kicsi vagy normál méretet szeretnék-e. És mivel az volt bennem, hogy úgyis mindennel spórolnak, bátran rávágtam, hogy utóbbit kérem. Már a csomag felénél tele volt a hasam... De annyira hivalkódoan kiabáltak a kis kukidarabok: "Egyél meg, egyél meg, nem végezhetjük a kukában!!!", hogy befaltam. Most dél van, és én azóta sem ettem semmit. Kövek vannak a hasamban, mint Piroska farkasának.

És ezzel eljutottunk ahhoz a ponthoz, miért is ülök itthon? Nov. 4-én könnyes búcsút intettem Bubszinak és Kicsi Bunak. Szörnyű volt - a szerk... Szeptember közepén felmondtam Fionáéknál, és más állás után kezdtem nézni. Ment a szokásos idegeskedés, hiszen nagy a munkanélküliség és a recesszió itt is.

Dec. 5-én, Mikulás előtt egy nappal kezdek az új helyemen. Nagyon nagy szerencsém volt. (Bár 90%, hogy amúgy is egy másik chiswicki családhoz kerültem volna, csak ott kevesebb óraszámban kellett ember.) Fiona szólt, hogy a suliban az egyik anyukának valamikortól kell majd nanny, mert az övé terhes. Megadta az elérhetősegemet, a nőcinek, aki hetekig nem jelentkezett. Gondoltam, ejtős, persze én közben már rég nézelődtem, és interjúkra jártam. Majd előkerült, és végül vele írtam alá szerződést.
Sarah-éknak egy 4 éves kisfiuk van, Bertie, aki Timmy osztálytársa:) Csendes, visszahúzódó gyerek az eddigiek alapján, szerintem jó pár hét lesz, mire megnyílik. Sajnos egyke, ezzel még fenntartásaim vannak. A legszerencsésebb része a dolognak, hogy Chiswickben laknak, így nem kell sokat utazgatnom.

A másik fontos dátum ugyanis az elmúlt három hónapból okt. 20-a, amikor is hivatalosan becuccoltam Ádámhoz, és ealing-i lakos lettem. Ealing Chiswickkel szomszédos kerület, egészen pontosan egy metrómegállót kell mennem a munkahelyemig.
Az óraszámok is ideálisak, hétfőtől szerdáig 30 óra (tehát napi 10), így megvan az a minimum, amit szerettem volna. Ezért ugyanannyit kapok, mint amikor bentlakásos voltam Fionáéknál, és 11-12 órákat keccsöltem egyszerre 2-3 gyerekkel. Amióta Cumika (Chloé) világra jött, ebédelni is alig maradt időm...

Mivel Bertie iskolába jár, és csak három órát töltenénk délutánonként együtt, a nap fennmaradó részében a család barátainak gyerekeire fogok vigyázni, egyszerre sosem több, mint kettőre. Így nem lesz szürke rutin és unalom. Én már izgatottan várom!:)
Az iskolaszünetekben - ami az évnek összesen kb. három hónapja - Bertie-vel egész napokat töltünk együtt, szintén hétfő-kedd-szerdán. Ezeken kívül még lesz bébiszittelés, amikor remélhetőleg tudok Nektek blogolni:)

Hát nagyjából ennyi. Elkezdődött az "új életem". A teraszon egy mini karácsonyfa árválkodik, amit Ádámtól kaptam, és szeretném, ha minél tovább életben maradna. További terveim pedig, hogy kiültetem a kertbe. Bár itt olyat, hogy közös képviselő, még nem láttam. Ugyanis "block of flats"-ben, azaz tömbházban lakunk - a szerk. Nevet még nem adtam a fácskának, ez a feladat rátok vár:)

Szombaton vettünk karácsonyi díszeket az 1£-os boltban. Tudtam, hogy Ádám a háta közepére kívánja ezt, de bevállalta, hogy giccsekkel telítsük a lakást. Na jó, nem is választottam olyan sokat! Lelkesen kitettem őket otthonunk különböző pontjaira, majd Ádám helyzetjelentései következtek: "Leesett a hóember az ajtóról!", vagy "Most a karácsonyi koszorút engedte el a ragasztás!" Fortyongtam dühömben. Bár sejthettem volna, hogyha egy fontért veszel valamit, kb. háromszor annyit még rákölthetsz, hogy rögzítsd, összeragaszd...

Múlt szerdán hangoutoltunk Séf Bácsival, alias Paul-lal. Ő Ádám kollégája, egy helyen dolgoznak, a nyelviskola szakácsa. És igencsak rászolgált a South Park-os séf nevére. Imádja a nőket, hogy finoman fejezzem ki magam. Még jó, hogy nem bölénybecsináltat főz ebédre a diákoknak:)
Séf Bácsi sajnos hazaköltözik Dél-Afrikába. Más tervei vannak az életével. Szóval én később csatlakoztam be ebbe az "átitatott" estébe. Amikor megláttam a pasikat az asztalnál (amin már több torony üres pohár sorakozott), Paul háttal ült. Megkopogtattam kopasz fejét, majd ő felpattant. Beszóltam neki valami gorombát, mire ő bemutatta a mellette ülő egyént, aki mint kiderült a szaúd-arábiai nyelviskola igazgatója. Öööö... Hurrá! Ismét hoztam a formámat, bár szerintem ő jobban zavarban volt az incidens után. Hát tudhattam én, hogy ez formális italozás lesz???:)

Ádám erre az estére nekem a kontrolláló barátnő szerepét osztotta. Az x-edik kör pia után eldurrant az agyam, és beszóltam. Persze hazafelé és otthon Ádám váltig állította, hogy nem részeg. Flegmán ráhagytam, és arra gondoltam, mindenki megkapja a magáét.
Korábban már ajánlottam, hogy például erre az esetre vettem vízben oldódó Sainsbury gazdaságot aszpirint, be kell venni egy görbe éjszaka után két pohár vízzel, ha jót akarsz magadnak. Ádám nem így tett. Én tudtam, hogy macskajaj lesz. Rá se kérdeztem, ő pedig egész délutánig nem merte mondani. Hogy ő többet soha nem iszik, mennyire fáj a feje, stb. Én megmondtam...:)

Na de hogy ne állítsam úgy be, Ádám egy részeges fazon, hadd említsem meg azt is, mennyi mindent megcsinál. Például szeret főzni. A zöldséglevese nagyon finom, és itt kell hogy bevalljam férfiasan, én nem tudok jó levest csinálni. A lecsót is jól készíti el, annak ellenére, hogy vegetáriánus, és még húsevő emlékeiből fűszerez, ízesít. Ennek folyományaként kőkemény lett a múltkori marhapörkölt - a szerk:)

De menjünk vissza egy kicsit az időben, még ugyanerre az estére. Gábor barátommal gubbasztottunk két ALKHOLMENTES koktél társaságában kedvenc törzshelyünkön Shepherds Bush-nál a The Green-ben. Indulás előtt pár szót váltottunk a pubnál, majd megjelent egy fekete bőrű fiatalember. Már messziről mosolygott és Gáborra köszönt, és Ace Ventura féle picsi-pacsival kezet fogtak. Az ember megkérdezte, hogy van Gábor, és beszédbe elegyedtek. Á, gondoltam, biztos egy kolléga, majd Gábor mormogva közölte, hogy ő nem ismeri. Öööö... akkor most ez mi??? A pasi ki akarta barkóbázni, honnan származunk. Természetesen első helyen Polska állt, amin nem lepődtem meg, mert Gábort rendszeresen lengyelnek nézik az emberek. De olyan szinten, hogy lengyelül is beszélnek hozzá. Engem bezzeg mediterrán egzotikumnak tartanak, és spanyolnak vagy olasznak szoktak nézni:))) Végül az összes közép-kelet-európai ország felsorolása után eljutottunk Magyarországig. Tudta, hogy fővárosunk Budapest! Nálam ezért mindig bónuszpont jár itt Londonban...

Megkérdezte, Gábor felesége vagyok-e, és hogy milyen szép vagyok. Na persze, mert volna mást mondani! Egyébként a figura kizárólag Gáborral társalgott, én pedig somolyogva figyeltem a beszélgetést, ami egyre furább irányvonalat vett.
Majd a legvégén improvizált egy dalt. Hát én azt hittem, bepisilek a röhögéstől. Nem mertem nevetni, nem tudtam, csendes őrült-e, és kétségbe esetten néztem körül, jön-e már valaki, és közli hogy "A kandi kamera London utcáin" című műsor áldozatai lettünk. Egyébként nem volt rossz hangja az ürgének. Befejezte a dalt, majd kért tőlünk egy fontot. Persze nem adtunk, mire jöttek a kérdések, hogy azért nem kap-e, mert fehér, vagy azért, mert kopasz, stb. Ez még inkább zavarba ejtett minket, de továbbra sem nyitottuk ki a pénztárcánkat, mire a pasi befejezte az ingyenműsort, és távozott. Mi meg álltunk nagy szemekkel: Vaddefákk????

Okt. 28-án kiköltözött Juli barátosném. Ennek nagyon örültem, és jó érzéssel tölt el, hogy legalább egy barátom velem van Otthonról. Közös bemutatón vettünk részt a Putney-ban megnyílt Virgin konditeremben. De előtte még ki kellett tölteni egy formanyomtatványt, ahol aztán mindenre rákérdeztek. Juli nagy kék szemeivel nézett rám, mit írjon a "marital status", vagyis családi állapot sorhoz. Én meg viccesen: "divorced", tehát elvált. Majd egy fotón megörökítettem első hülye londoni pillanataink egyikét:)
Így esett, hogy úgy esett, Juli elvált bukott nőként van regisztrálva Virgin-éknél. Ugyanis a rákövetkező héten kapott egy klassz állást, ahol juttatásként ingyen járhat ebbe a kondiláncolatba.

Mindenkinek szép hetet!:)

Inzómnia és a szokásos aggodalmaskodásom...

Otthoni idő szerint hajnali fél kettő van. Londoni idő szerint pedig fél egy. Mindenhogy marha késő. Nem tudok aludni, igy gondoltam, valami hasznossal ütöm el az időt. Az utóbbi hetekben ez megszokott nálam. Mintha felcseréltem volna az éjjelt és a nappalt...

Ötödik napja Tim barátomnál vagyok. Egy kis belga barangoláson. Bejártuk Antwerpent, Dinant-t - Adolphe Sax, a szaxofon feltalálójának városát, Namurt, a Charleroi környékén lévő tavakat - aminek a nevét képtelen vagyok megjegyezni, de a facebookon megtaláljátok, Bruges-t, és láttam Brüsszelben a Mini Europe-ot.
Igazán szerencsés vagyok, hogy ilyen sok szép helyre eljutottam Tim jóvoltából kényelmesen, autóval. Az időre sem nagyon lehet panasz, mert bár záporok előfordulnak, legkésőbb kora délutánra mindig kisüt a nap, és 25 fok környékére felszökik a hőmérséklet.

Oh Gosh, mintha valami időjárás jelentést hallgatnátok, igaz? A történetet ott hagytuk abba, hogy elköszöntem három hét meló után Belgiumtól. Majd eltöltöttem két hetet Londonban. Igy Ádámmal hosszú kihagyás után végre ismét együtt lehettünk. Hétvégente rövidebb kirándulásokra mentünk, hogy elszabaduljunk a hétköznapok szürkeségéből. Szeretek vele lenni. Mindig olyan, mintha nyaralnék. Nem tudom másképp fogalmazni.

Az utóbbi hetekben valahogy minden a feje tetejére állt. Teljesen eltávolodtam a testvéremtől, az unokahugomtól, és az unokaöcsémtől. Nem értem, miért. Én úgy érzem, mindent megtettem a rendszeres telefonhivásaimmal. Mostanra azt sem tudom, kivel mi van, mi történik Otthon. És ez rettenetesen elszomorit. Hogy miért nem veszem fel akkor ismét a telefont? A válasz egyszerű: teljesen belefáradtam abba, hogy egyoldalú a kapcsolattartás. Mindez nem teszi könnyebbé számomra, hogy hiányzik a családom. És félek attól, egyszer eljutunk arra a pontra, hogy közös témánk sem lesz. Hiszen hogy lenne rá mód bepótolni az otthon töltött egy hetem alatt azt, ha időközben hetekig-hónapokig semmilyen módon nem kommunikálunk??? Úgy érzem, ez csak engem aggaszt. Ez pedig még jobban elszomorit. Ördögi kör...

Csalódtam egy barátomban. Vagy csak rossz emberismerő vagyok. Nem tudom... Ez is fáj. Hiányzik a társasága. Az az oldala, amit az elején megismertem. De senkit nem lehet megváltoztatni, és ez nem is várható el.

Nem találom a helyemet. Aggódom, agyalok, mert tudom, hogy nemsokára eljön az a nap, amikor leülök Fionáékkal, és felmondok. A jelenlegi helyzet a 3 gyerek+1 bébi felállással, és a napi óraszámmal számomra tarthatatlan.
Természetesen nem lakhatom örökké ezzel a családdal. Szeretnék új életet kezdeni, jobban mondva elkezdeni a saját életemet - Ádámmal.

Az egész nyaram el lett szúrva azzal, hogy folyton úton kell legyek. Hiányoznak a barátaim, nem tudok Ádámmal normális időt együtt tölteni. Nem tudok jógázni. Négy kilót szedtem fel az elmúlt két hónap alatt sport hiányában. Ti most ezen biztos elmosolyodtok, hiszen 56 kiló nem sok. Sőt, igy most kifejezetten jól érzem magam! De mi van, ha ez a szignifikáns súlynövekedés nem áll meg?...

Tudom, hogy nem lehet mindent egyszerre - You can`t have it all. Baromira fog hiányozni Kicsi Bu. Ő az én nevelésem, az én kis palántám. Hálás, szeretetet befogadni és adni képes kisgyerek. Büszke vagyok rá és magamra:)
Bubszi, vagyis Chloé ugyan sokat bőg a gyomorproblémája miatt, mégis hiányozni fog. Mindig felragyog kis arcocskája, áhitattal néz rám óriási szürke szemeivel. Akkor is, ha reggel meglát, és akkor is, ha fél óra bömbölés után végre megnyugtatom.
A fiúk nélkül azt hiszem, fogok tudni élni. Hálátlanok, tiszteletlenek, képtelen vagyok őket gatyába rázni, pedig akárhogy is számoljuk, nyolcadik hónapja vagyok velük.

Péntek hajnalban Charleroiból Prágába repülök tovább. Marcel barátom esküvőjére. Azt kérte ajándékba, hogy táncoljak. Jön velem Ádám is. Eléggé izgulok a tánc miatt, mert nagyon rég nem léptem fel, és nem is gyakorlom a hastáncot aktivan. De biztos jó lesz ismét abban a szép ruhában kiállni, amit még első tanár nénim, Vitális Anna varrt nekem, és érezni az emberkék szeretetét. Nekem ezt jelenti a tánc: szeretetet adni és kapni.
Várom már a hétvégét. Ez lesz az első közös utazásunk Ádámmal. És szeretem Prágát, oda mindig jó visszamenni. Marcelkánál jobb vendéglátót pedig keresve sem találnék.

Ti biztosan vicces anekdotákat szerettetek volna olvasni tőlem, de önző dög módjára most végre kicsit kiirtam magamból, amit már régesrég, hetekkel ezelőtt ki kellett volna.
Több emberkétől megkaptam azt is, hogy miért panaszkodom, mennyit utazhatok a családdal, igy sok szép helyet látok. De ők nem látják a dolog másik oldalát: hogy hosszú hetekre ki vagyok rángatva a megszokott környezetemből, az adott országban nem ismerek senkit, hosszabb óraszámban kell dolgoznom. Másrészt mi látnivaló van egy erdő közepén, vagy egy farmon? Ha nyaralásom tölteném ilyen helyen, valóban jó lenne. Igy kevésbé...

Jöjjön a szokásos összegzés:
Felszedett kilók száma - 4
Pasik száma - 1
Zabálások száma - megszámlálhatatlanul sok
Mániákusan takaritó, okoskodó szingli házigazdák száma - 1
Át nem aludt éjszakák száma - sok
Idegeskedés az esküvőn előadott tánccal való beéégés miatt - 1
Hajfesték lenövése - 6 cm
Beauty Szalon Heni-Reni-féle szép körmök száma a lagzira - 20
Hülye sms-ek száma valószinűleg hónapokkal ezelőtti potenciális randialanyoktól kisebb fáziskéséssel - kb.10
Városnézéseken talált erotikus üzletek száma - 2

Legyetek jók, mindenkinek további szép nyarat, és reméljük lesz indián nyarunk is!!! Nyolc nap múlva repülök haza.

Báj-báj Belgium!

Brüsszel vonatállomás - 18.30. Egy bárban ülök, és a legerősebb, vagyis 9%-os Leffe sört kortyolgatom. Utoljára Prágában ittam ilyen erőset. Lehet, hogy most nem kéne. Mert fáradt vagyok, és érzem, hogy a fejembe száll. Valamilyen túltengő, becsiccsentős önbizalmi okokból kifolyólag pedig azt is érzem, hogy ezek a blogbejegyzések egyszer még napvilágot látnak könyv formájában. Persze helyszínek és nevek meg lesznek változtatva. Oh Gosh, mennyi mindent cenzúráznom kell... Nem mintha úgy nem ismernének rá az illetők:)

Három hosszú hetet töltöttem Belgiumban. Az első hét jó volt. Fiona szüleinek villája és a környék a tóval nagyon szép. Megnyugtató. Aztán elpályáztunk Merlemontba, abba a hihetetlenül nagy kastélyba. Ami gyönyörű, de valamiért - talán az emberek miatt - ridegnek és barátságtalannak éreztem. Nevermind. Majd két napot Ghentben, Rudy - az apuka - szüleinél töltöttünk. Kár, hogy nem többet. Ott végre azt éreztem, hogy elfogadnak, emberszámba vesznek, nincs hülye személyzet, sem fensőbbrendűség, sem pompa. Egy farmon laknak. Dél-Afrikára emlékeztetett. Arra a nyugalomra, és lelki egyensúlyra, amit csak ott éltem át, és - sajnos - azóta sem. Azt hiszem, vissza akarok menni.

Délután azzal viccelődtem Charlie-nak és Timmynek - mikor kérdezték, hogy hova megyek - hogy Afrikába utazom, a majmaimhoz. Charlie óriási szürkéskék szeme és szempillái elszomorodtak, majd édes hangján reménykedve azt kérdezte: "But you will still be our nanny, right?" vagyis "De attól ugye még a nanny-nk maradsz?". Rájöttem, hogy ez hülye vicc.
Mint utólag kiderült, Timmy szeret. Fiona mesélte a minap, hogy Timmy kérdezősködött két hete hétvégén - amikor Charleroi-ban voltam Tim barátomnál - hol vagyok, és visszajövök-e. Fiona megkérdezte, hiányzom-e Timmynek. Ő igennel felelt, és kérte, hogy tartsák titokban:)

Most épp úgy teszek, ahogy Rudy kérte: megiszom 2-3 sört. A második 9%-os Leffenél tartok. És már hallom az Anyukámat, ahogy korhol: "Melinda, ne igyál annyit!" És tudom, hogy csak jót akar.

Orsee Barátnőmmel az elmúlt hetekben valahogy rossz vágányra jutottunk. Nem tudjuk, miért. De szerencsére megoldottuk. Szomorú voltam, és haraggal teli - ahogy ő is. Senkinek nem kívánom ezt.
Van egy mondás, miszerint: "Madarat tolláról, embert barátjáról." És azt kell mondjam, Orseeban sok szempontból a tükörképemet látom. Gyakran a rossz tulajdonságokban is. És ez fáj leginkább. Hiszen ki szereti, ha elé teszik a saját negatítv képmását? De ettől szeretjük és fogadjuk el egymást mégjobban.

Azt hiszem, ezzel a magamhoz képest rövid bejegyzéssel távozom Belgiumból - három hét után. Még mielőtt túlságosan a fejembe száll a második Leffe...

Melinda Jones from Brussels. Talk to you soon:)

Eat Pray Love - avagy "Ádám, hol vagy?"

Három hétig Belgiumban vagyok. A családdal. "Nyaralunk..." Egy hetet a nagyszülők brüsszeli villájában töltöttünk, majd átautókáztunk Merlemontba, egy 200 fős faluba a semmi közepére, egy 17. századi kastélyba... Amikor megláttam, leesett az állam. Elképesztő, hogy egyeseknek mire telik. Vagy inkább úgy mondanám, én nem voltam tisztában vele, milyen gazdag az öreg.

A tesóm ma délelőtt megkérdezte, hogy miért nem blogolok. Ültünk a skype előtt, egymás csapzott hajában, fáradt arcában, karikás szemeiben "gyönyörködve", és kb. megbeszéltük, milyen dögunalmas hetünk volt:)
Kérdésére a válaszom az volt, hogy nem akartam megint a depressziómat, a magányosságomat, a szülők elbaltázott gyereknevelési technikáit kiírni. Ebből kaptatok eleget, és valószínűleg nem kíváncsi rá senki. Ezért vártam az ihletre. Ami ma délután végre ismét megjött...

Szombaton szakadt az eső, így egész nap az ágyban tespedtem. Filmnézéssel, kajálással, és skypeolással ütöttem el az időt. Egyébként is kimerültem fizikailag, mert hétfőtől péntekig sikerült 60 órát dolgoznom. Mindenem fájt, és úgy vártam a péntek estét, mint a Messiást.
Szóval a szombatom borzalmas volt. Délutánra sikerült sírva fakadnom, mint egy gyerek. Titeket akartalak: a családomat és a barátaimat. Ezen sirámomat Ádám hallgatta végig. Akiről most írok először. Nem véletlenül...

Ádámot június elején az általatok már jól ismert, lúzerekkel teli társkereső oldalon ismertem meg. Ő írt nekem - angolul. Baráti jelleggel. Teljesen normálisan és udvariasan. Erre az én válaszom szokás szerinti Melindás stílusban csak ennyi volt: "Ha magyar vagy, miért angolul írsz? Már elfelejtetted?"
Két hete nézegettük vissza a levelezésünket, és sokkolt, hogy képes voltam ezt visszaírni neki:) Mindenesetre ez őt nem tántorította el, bár első gondolata a "what the f**k?" című kérdés volt, mint utólag kiderült - a szerk.

Ádámmal két hétig randizgattunk, majd feltett júli 10-én hajnalban egy hosszú ölelés után St. Pancras állomáson az Eurostarra Brüsszel felé. Úgy gondoltam, ez a három hét jó próbaidő lesz mindkettőnknek, hogy elmerenghessünk, akarunk-e egymástól valamit. Mert addig amolyan baráti, ismerkedős fázisban voltunk, aminek én kifejezetten örültem. Végre nem volt rajtam nyomás. Rájöttem, hogy mindig is ez elől menekültem. Hogy a pasik elvártak tőlem dolgokat hatályos időn belül (nem feltétlen fizikailag, semmi sunyi mosoly a bajszok alatt!).

Hosszú idő óta Ádám volt az első pasi, aki nem akart öt randin belül rám ugrani, nem erőltetett rám semmit. Emlékszem, először Richmondba mentünk egy pubba. Értem jött. Kiléptem a ház ajtaján, és ott állt világoskék ingben. Kicsit megkönnyebbültem. Az előző hetekben ugyanis majdnem minden randijelöltem pólóban és farmerban jelent meg. Természetesen tisztelet a kivételeknek!!!
Ádám állítólag azt gondolta, rossz címre jött, mikor kiléptem a kapun. Hát én nem tartottam magam ennyire szívdöglesztőnek. Főleg, hogy hajat mosni sem volt időm, ezért összefogtam. Csak a pasik nem ismerik ezeknek a fortélyoknak a miértjeit:)

A "meeting" (azért hívjuk így, mert a londoni pasik következetesen folyton meetingként említik a randikat, nem "date"-nek - úgy látszik, ez nekik para) végén megkérdezte, mikor engedem meg, hogy lecsót főzzön nekem, mert ő tud egy jó zöldségest, ahol árulnak TV paprikát. Olyan kedvesen és udvariasan fejezte ki magát, hogy nem tudtam hárító választ adni.

Tehát az első meeting egy szerdai napon volt, Maci barátom szülinapján, június 22-én. A lecsós vacsora pedig egy hétfői napon, ha jól emlékszem. Mindennel ki lettem szolgálva, jobban mondva körül voltam ugrálva. Ádám szerint bátor voltam, hogy elmentem egy idegen férfi lakására. Dehát legrosszabb esetben mi történhetett volna? Sikításban török ki, a szomszédoknak pedig beszakad a dobhártyája.

Mivel Ádám vegetáriánus, két bödönben készült a lecsó. Nekem a kolbászos verzió, neki a zöldséges. Nagyon finom volt, pont olyan, ahogy én szeretem: sűrű paradicsomos szafttal, enyhén csípősen. Dobozkában megkaptam a maradékot, így következő nap az volt az ebédem is:)

Az eljövetelem előtti utolsó együtt töltött hétvégénken elmentünk egy kis hangulatos francia étterembe Richmondba. Ezúttal öltönyben várt, mondván, én mindig olyan csinosan felöltözöm. Persze akkor kivételesen magamhoz képest alul voltam öltözve, és zavart:)
Ádám szerint ez volt "A tökéletes vacsora és tökéletes este". Kivéve, hogy a végén direkt a pulthoz ment, a pincér mégis hangosan közölte a végösszeget:-D

Következő nap kiruccantunk Windsorba, ahol végre láthattam a csodálatos kastélyt, és elfogyaszottam életem egyik legjobb fagyiját+best ever cappucinoját a helyi díjnyertes cukrászdában.
Vasárnap egy "tökéletes ebéddel" zártunk, mert Ádám azt akarta, jó érzéseket, szép emlékeket vigyek el magammal a következő három hétre.
Ádám mellett királykisasszonynak érzem magam. A tenyerén hordoz, kedves, udvarias, minden kívánságomat lesi, és amit egyszer említek, megjegyzi. Elhalmoz, és most már kristály tisztán látom, hogy a hízlalásom a cél! Masnival átkötött isteni Carluccio`s csokitorta, csokivirágok, csokis brownie, stb.

Amióta eljöttem Londonból, skype-on és élénk sms-ezésben tartjuk a kapcsolatot. A többit pedig majd az idő eldönti.

Tehát a szombatra visszatérve - hálát adtam, mikor végre este lett, és már a kádban ültem. Minden szar napnak is vége van egyszer, és a következő csak jobb lehet. A tegnapot mindenesetre legszívesebben lehúztam volna a vécén.

Ma délután felfedeztem Philippeville környékét. Ez a legnagyobb város a közelben. Találtam egy ösvényt a kastély mögötti erdőben, amit megkérdeztem, és a szomszéd faluba vezet, ahol étterem is van. Gondoltam, meghívom magam egy ebédre. Tudtam, hogy vicces lesz, mert egy párszáz fős falvacskában nem várhatom el, hogy beszéljenek angolul, és hogy valószínűleg az étlapon is minden franciául lesz.

Fél óra barangolás után megérkeztem Villers-le-Gambonba. A falut kb. 5 perc alatt bejártam. Nevezetessége egy kis betonplacc, apró játszótérrel, mögötte templommal, gyorskajáldás bódéval. A nap nevezetessége azonban én voltam "Monkeys Love Me" feliratú, Viki Barátnőmtől kapott pólómban, Orsi Barátnőmtől kapott párducmintás gumicsizmámban, Keresztlányomtól kapott pink gyapjúkardigánomban. Furán néztek rám, hogy tévedtem ide, én pedig kezdtem zavarba jönni:)

A falu szélén van egy olasz étterem. Betoppantam: "Bonjour!" A nyelvtudásom kimerül ebben a szóban, valamint az "au revoir!" és "merci beaucoup" kifejezésekben. Ezt valószínűleg csak én tudom, mert eddig akárhányszor felváltva alkalmaztam őket, mindig elkezdtek hozzám franciául beszélni - most is így történt. Úgy gondoltam, a széles mosoly mindent megold, így ezt mutogatással mixelve elmagyaráztam, enni szeretnék.

Amilyen fáradtan és melankolikus hangulatban érkeztem, annyival jobban feldobott az étteremben eltöltött idő. Az emberek láthatóan barátságosak voltak. A pincérlány szó nélkül elém tolt egy kis tál olivabogyót fokhagymás olajban, vajjal és kenyérrel. De az a kenyér friss és puha volt, nem az a morzsálódós kommersz vacak, amit a szupermaketekben kaptok. Kértem egy pohár sört, majd betoltam az előételt, és kértem Minestrone levest. Elég sokára érkezett meg, és akkor rájöttem, miért. Az is házi módra illatozott, megszórva friss petrezselyemmel, tele zöldségekkel. Ezek után még kikértem egy 3/4-ig érthető összetételű pizzát. Óriási volt, és nagggyon finom!!! A tésztája puha, omlós, nem keményszélű, és meg volt pakolva vastagon sajttal, paradicsommal, oliva- és kapribogyóval, fetával, hagymával. Az idejét sem tudom, mikor ettem ilyet utoljára. A fele kifogott rajtam, így elmutogattam a kedves pincérlánynak, hogy nem-e csomagolná be.

Közben a tulaj körbejárt, és nekem is odaszólt - hála Istennek - csak egy "bon appetit!"-et. Mindenkitől megkérdezte, hogy érzi magát, ízlik-e nekik a kaja. Már amennyire értettem. Ugyanis az egyik legfontosabb szót, az "eszik"-et is tudom: "manger". Csak hogy megcsillogtassam franciatudásomat!

A végén már nem bírtam volna desszertet is enni, ezért csak egy capuccinot kértem. Közben olvasgattam egy önfejlesztő könyvet - aminek kapcsán kaptok tőlem majd egy emailt, és 3-4 kérdésre kérek őszinte választ velem kapcsolatban - és akkor rájöttem, mennyire nem szerettem magam az utóbbi hetekben, mennyire nem hittem magamban, nem törődtem magammal, mindig másokon akartam segíteni, és az ő igényeiket szem előtt tartani. De ez egy másik témakör.

Elröppent az idő. Fél négy lett. Majdnem másfél órát töltöttem ott, én maradtam egyedül. Ahogy felálltam, szép lassan indulni készült a pincérlány és a pultos fiú is. Akkor döbbentem rá, hogy valószínűleg 3-kor lett volna zárás, és ők arra vártak, hogy én befejezzem az ebédemet. Eszükbe sem jutott odajönni, és kézzel-lábbal elmagyarázni, húzzak már haza. Pedig vasárnap délután volt. Ilyen emberek is vannak.

Ahogy visszafelé sétáltam tele pocakkal az ösvényen, bekukkantottam az odafelé is látott privát területre - horgásztóval és faházzal, családokkal. És akkor megéreztem a parázsló fa illatát, ami mindig a gyerekkori nyári szünetekre emlékeztet. Amikor a keresztszüleim levittek Bajára, a Duna partjára egy barát nyaralójába, és az unokatesóimmal reggeltől estig fürödtünk, rohangáltunk, játszottunk, finomakat ettünk. Nem aggódtunk semmi miatt. Hideg vízben zuhanyoztunk a kertben, mert csak a nap melegítette - ha volt. Majd este, a helyi kocsmában hallgattuk a lagzis zenét a nagyokkal szintetizátor és egy énekes társaságában - ott az volt a nagy szám! És amikor pacalpörköltet (az finom is tud lenni!!!) vagy csípős halászlevet ettünk bográcsból, meg amikor agyoncsípkedtek a szúnyogok, és azzal a rohadt büdös SZUKU-val kentünk magunkat. Amikor rákvörösre égtünk az egyik homokzátonyon, mert a keresztapám motorcsónakja lerobbant, és nem tudott időben értünk jönni. Amikor a Keresztmamám 100 db palacsintát kisütött nekünk, és mindezt mosolyogva tette. Ezek az emlékek idővel nem megszépültek, hanem mindig is ilyen szépek voltak. Hozzám tartoznak. És én ennek nagyon örülök.

Útközben még találkoztam mindenféle helyi emberkékkel, akik egytől egyig mosolyogtak, és előre köszöntek, olykor egy-két - számomra érthetetlen - kedves szót is szólva. Éreztem, hogy akármennyire is idegen vagyok, itt, ezekben a piciny falvacskákban nagyon sok szeretet van. Szerencsés vagyok, hogy ebből ma én is kaphattam.

Made in Hungária

Most meghíztam vagy nem? Ezen merengtem tegnap este, miközben Orseehoz készülődtem megnézni a nizzai nyaralás fotóit... Pávaként billegettem magam a tükör előtt, és két kézzel cibáltam fel a kedvenc farmeremet - száranként. Lassan bebiztosíthatom a hátsóm, mint J Lo?
A narancsbőr első tünetei is megjelentek!:S Mi van, ha olyan leszek, mint Bridget Jones, és kötözött sonkaként, a takarót magamra tekerve ugrom ki egy pasi mellől az ágyból???
Na de ne is növesztgessük ezt a rémképet! Inkább nézzük, mik történtek velem mostanában. Úgyis mindig arra panaszkodtok, nem tudtok rólam semmit, kihagylak Titeket az életemből:)

Két hete volt az évadzáró Magyar Slágerbuli. Idényzáró, szépségkirálynő választással. Gondoltuk, elmegyünk röhögni. Amint lepattantunk a 94-es buszról Oxford Streeten, fogtunk Orseeval egy hintót. Jobban mondva egy riksát, indiai, angolul nem értő sofőrrel. Megmondtuk, hogy irány a Hog In The Pound Pub. Ehhez képest sightseeingelni indultunk, megnéztük a London Fashion Of College-ot és egyebeket. 5 perc céltalan bolyongás után kezdtünk idegesek lenni, és közöltük vele, hogy gyorsabban, mert szépségkirálynő választásra kell mennünk időre, és ha nem így tesz, ostorozni fogjuk. A barma tekert, de rossz irányba. Így a következő piros lámpánál kiugrottunk a kocsiból fizetés nélkül, ő pedig hiába kiabált utánunk:)

Megérkeztünk a helyre - on foot. Belibbentünk, mint akik legalább két párducot nyúztak meg egy szafarin - ahogy ez a facebookos fotókon látható:) Úgy döntöttünk, rettentő jó ötlet kikérni mégegy üveg fehérbort (mivel az előzőt már egy hangulatos chiswicki kis bárban elfogyasztottuk néhány szőlőszem és camembert sajt társaságában).
Megjelentek Orsee haverjai, és kezdődött a mélyinterjú a társaság számunkra ismeretlen tagjával: miért nincs barátnőd?, mi bajod a 30-as nőkkel?, stb. Kiderült, hogy Gábor mögöttünk állt sorban a Tankcsapda koncerten, és végigröhögte, amíg interjút adtunk a HVG-nek. Én a piros esőkabátomban, Orseeka a cuki kis fehér blézerében - mint nagy TANKCSAPDA RAJONGÓK!!! Ja, ez csak azért fontos megemlíteni, mert készült rólunk fotó is - a szerk. Itt jegyezném meg, hogy Gábor megbukott az interjún, és még 11 óra előtt lelépett a buliból.

Időközben megjelent Orsee hát hogy is mondjam, minek is nevezzem pasijelöltje. Béla kurva jól néz ki. Csupa izom, álló mellbimbókkal. Csak szegényemnek halvány lila gőze nincs, hogyan kell egy nővel bánni! Ja, és ha a buliban drámakirály címet is osztottak volna, azt tuti, hogy ő kapta volna meg. Lenyúlta Orseet, és a pub előtt fárasztotta egész este, rajtam pedig hülyébbnél hülyébb részeg alakok kezdtek el lógni, így angolosan távoztam az estélyről.

Tankcsapdához visszakanyarodva - Orsee nekem "köszönheti" Bélánkat. Azóta is emlegetei június 5-ét:) Az egész úgy kezdődött, hogy ott hagyott a tömegben, és pankráció árán elment nekünk két pohár vizet szerezni. Ja, a koncertre eleve betegen érkeztem. Mert mint tudjuk, előző nap még Budapesten, a saját ágyikómban feküdtem lázasan, amit valószínűleg egy nem éppen friss Burger Kinges hambi okozhatott, és amit a tesómmal nyomtam be utolsó csajos délutánunkon. Szóval a koncert hajnalán felszálltam Liszt Ferenc 2B-n, együtt a Tankcsapda tagjaival. Természetesen nyúl voltam, és nem mertem autogramot kérni, pedig még sorba sem kellett volna állni. Mindegy. Majd legközelebb.

Tehát Tankcsapda, én állok a tömegben. Mellettem két pasi: egyik volt Béla, másik András nevű versenyzőnk. Utóbbi jött oda megszólítani. Orsee már arra érkezett vissza, szerinte "kész tények elé állítva":), hogy velük trécselek. Bemutatkozott mindenki mindenkinek, és a koncert után együtt távoztunk. Romantikus kalandként Béla furgonjával. A fiúk bedeszkázták a hátsó ablakokat, majd én Andrással beültem a festékes vödrök és ecsetek közé... Hát így ismerkedtünk meg.

Andrással kemény egy "randink" volt a chiswicki George IV pubban. Nem számítva azt a röhejes 5 fős randit ugyanitt, amikor is megjelent Béla, András, és valami Dávid nevű haverjuk, aki by the way nős. Koncertre mentünk, aminek 10-kor vége volt, és a fiúknak utána fellőtték a pizsi rakétát. Mi maradtunk még beszélgetni Orseeval, aki egyébként közölte velük: "Nyugodtan lehet távozni, senkit nem tartunk vissza." Erre mindegyik leült hozzánk az asztalhoz...
András a legutolsó találkozó előtt pár órával közölte, hogy nem talált semmi olyan filmet, ami érdekelné, így inkább hagyjuk a mozit, talán majd máskor. Az anyád valagát! - gondoltam magamban, és megírtam neki egy szívhez szóló smsben, mekkora köcsögségnek tartom ezt. Végül is bocsánatot kért, majd kibújt a szög a zsákból, na ezt figyeljétek!: "Ha csak a társaság hiányzik, gyere át hozzám, és ehetünk valamit, meg beszélgetünk.De ennél többet nem tudok adni." Mi van, b+??? Mit hadovál ez nekem össze??? Talán én tartottam pisztolyt a halántékához, hogy szólítson meg a Tankcsapdán???
Bevallom, nagyon rosszul esett, és én azóta inkább nem tárgyalok vele. De másrészről hálásnak kell lennem, hogy semmi nem történt, és nem keserítette meg az életemet. Hiszen 38 évesen láthatóan nem tudja, mit akar kezdeni magával. Pedig legalább szexcimbinek jó lett volna, egy sarokkal arrébb lakik itt Chiswickben. Dehát ez az én szerencsém. Ámen.

Ha már szexcimbiknél tartunk, nem hagyhatjuk ki Tamás barátunkat sem a sorból. Őt az egyhetes otthonlétem alatt ismertem meg, a Macskafogó nevű szórakozóhelyen. Vége lett a bulinak, készültünk a ruhatárhoz tesómmal, amikor megállt mögöttem, és megkért, hogy ne menjek még, épp most akart felkérni táncolni. Mivel örök kedvencem, Edda Éjjel Érkezem című dala ment, igent mondtam.
Beszélgettünk, két percben elregélte az életét. Közölte, hogy a válása óta én vagyok a második lány, aki szimpatikus neki. És hogy az első is elment Angliába. Forgattam a szememet. Na - mondom - megint kezdődik a drámázás... Hát - gondoltam magamban - ez a te formád barátom. Mit csináljak? Nekem egy hét múlvára Budapest-London jegyem volt, ilyen az élet... Azt kérdezte, egy kávé vagy fagyi azért belefér-e, mert mindenképp szeretne megismerni. Jót röhögtem magamban, de elharaptam a nyelvemet, mielőtt azt kérdeztem volna: "Te így hívod? Kávé? Fagyi?" Muhaha:)
Távozás előtt szorongatott, és azt akarta, hogy öleljem meg. Nekem fura volt az egész, hiszen azt sem tudtam, ki fia borja. Miért nem megy ki a Nyugati térre, és kér free hug-ot a táblás fazonoktól??? Na mindegy, Emő és én leléptünk. Már a buszon csörgött a telefonom - Tamás hívott. Ezután négy napig nem jelentkezett...
Amikor összefutottunk, hajnalig eldumáltuk az időt. Emlékszem, szakadt az eső. Mivel a Wesselényi utcában ücsörögtünk egy bárban, és ő ugyanabban az utcában lakott, nála ragadtam. Gondolom, ez volt a csel, ezért vitt oda... Nem történt semmi.
Aztán reggel ott állt szerencsétlenül az ajtóban, és kérte az email címemet, meg a számomat. Minek? - kérdeztem. Tudtam, hogy úgysincs értelme az egésznek, csak bonyolítaná az életemet. És különben sem hittem benne, hogy keresni fog. Majd átfutott a következő gondolatsor az agyamon: "Mit játszom itt az eszemet? Úgysem látom többet. Négy hónapja nem volt pasim, és ki tudja, mikor lesz ilyen alkalom legközelebb. Éljünk a pillanatnak." Ezt kb. 5 másodperc alatt megbeszéltem magammal, majd feltettem neki a következő kérdést, ott az ajtóban: "Szexcimbid jön ma este?" Tamás ereiben láthatóan megfagyott a vér. Belőlem majdnem kirobbant a röhögés. Mit gondolt, hogy valami hülye kis csitrivel van dolga?:) Vonakodva nemmel válaszolt. Jó - konstatáltam - akkor este találkozunk. Majd teátrálisan sarkon fordultam, és kitipegtem a körfolyosóra. Nem ellenkezett...
Hát így esett, hogy úgy esett, és egy percig nem bántam meg. Tamás természetesen azóta sem jelentkezett. A különbség most csak annyi lenne, hogy kihagytam volna egy jó kis éjszakát. Az vesse rám az első követ, aki soha nem tett így:)

Mi történt még ezenkívül? Múlt hétvégén megrendezésre került a Hard Rock Calling Festival a Hyde Parkban. Oltári szerencsésnek érzem magam, hogy Ildi barátnőm rám gondolt, amikor 2 db ajándékjegyet kapott. Így ingyen megnéztük a Killers nevű bandát, esernyővel ugrándozva. Ildike végigpuffogta az egészet, és az egy év alatt most hallottam először káromkodni!!! Szerintem így is megvolt az egész koncert feelingje. Nekem szép emlék marad. Remélem, neki is:)

Gábor barátomat pedig végre valahára elrángattam az Ain`t Nothing But Blues nevű bárocskába, ami az Oxford Streetnél leledzik. Egy kis sarki talponálló méretével vetekedik, és minden este élő blues zene van. Gábor kemény 2 pohár sört megivott, nála ez csúcs!!! Hiába, én minden férfit elrontok, és alkoholistát csinálok belőlük:) Mindenesetre szeretnék még visszamenni erre a helyre. Hallod, Gábor?

Heni barátnőmmel egy év után összehoztunk egy ebédelős sessiont. Ez is csúcs!!! Hiszen már olyan régóta készültünk rá:) Ugye szombat 11 órára van időpontom, Henike? Hosszú haj - rövid ész...

Na Drágáim, Orsee tegnap este óta szekál, hogy már fent kéne legyen a következő bejegyzés, úgyhogy én ezt most fel is dobom. Legyetek rosszak, jót ne halljak felőletek!

"Anyukám, nekem lőttek..."

Az most mindegy, hogy ez a mondat kitől és milyen kontextusban hangzott el...:)

CHISWICK HIGH ROAD, BALAANS BAR, 21.00.PM.
Orsee azt kérdezi tőlem, miközben egy Café Latte és egy Coffee Martini felett ücsörgünk: miért nem írok legalább kétnaponta, amolyan skiccféléket??? Nem tudom... Pedig valóban jót tenne. Hát most megpróbálom. Talán visszaszokom a régi gyakoriságra, ahelyett, hogy továbbra is tagja maradok a "B****uk el az időnket a facebook-on!" című csoportnak. Beszélgetünk. Nyaralásról, nehéz időkről, hogy hogyan másztunk ki az árok mélyéről, és erősített meg minket, munkáról, és persze FÉRFIAKról.

Mi az, hogy szerelem? És ha úgy érezzük, egy FICKÓval (ne röhögj, Emő!:) alakul valami, akkor hirtelen miért ijedünk be? Miért van az, hogyha együtt vagyunk velük 2-3 óránál többet egyhuzamban, már mehetnékünk van, és ha netalántán ez a találka éjszakába nyúlik, sőt még másnap is a nyakunkon ragad az illető, már menekülőre fogjuk? Akkor mit is akarunk mi NŐk igazán??? Talán attól pánikolunk, hogy hirtelen függeni fogunk TŐLE érzelmileg? Vagy megszoktuk az önző csajos életet, és nem engedjük, hogy ebbe egy HÍMnemű egyed belepiszkítson? Akkor mit sírunk állandóan PASIk után, ha láthatóan jól elvagyunk nélkülük is? Hol az arany középút?

Luca Baba ma ismét balesetet szenvedett egy csurgatásról. Természetesen megint abban a 2 percben, amíg mosdón voltam. De már egész jól haladunk a bilire üléssel!
Chloé, legifjabb De Hemptinne ma 1 hónapos. És ma is aranysárga ősrobbanást idézett elő a pelenkájában. Ez hadd ne részletezzem, mit jelent:)

Kicsi Bu sokat kéredzkedik az ölembe. Most még több szeretetre van szüksége az új jövevény miatt. Átkarolta, majd megpuszilta a lábamat, én pedig felvettem. Vállamra hajtotta fejecskéjét, én pedig hosszasan babusgattam. Erre mondják, hogy egy gyereknek nem lehet túl sok szeretetet adni.

Mint tudjuk - vagy nem tudjuk - ismét elkezdtem állást keresni. Ma végre kaptam választ egy nőcitől, aki szintén chiswicki. Drukk-drukk!:)

Hangom nincs. Egészen pontosan tegnap óta, amikor is kiderült, hogy júliusban 3 hétig leszek Beliumban a családdal, majd 1 újabb hetet augusztusban Mucsaröcsögén a vityillójukban - egy erdőben, a semmi közepén. Ez eléggé mellbe vágott. A hétvégi tengerpartozásoknak lőttek, álláskeresésnek szeptemberig lőttek, bármilyen normális kapcsolat kialakításának hímneművel lőttek. Talán ezért is mondták fel hangszálaim a szolgálatot, mert sok kimondatlan dolog van bennem a család iránt. Úgy döntöttem, gyorsan remixelek néhány Janis Joplint dalt, és irány a stúdió! Hátha gazdag nő leszek...

Hamarosan beszámolok randiügyben. Még a Hungarian rovathoz gyűjtök anyagot. Igen, jól olvassátok: legközelebb a magyar pasikról számolok be. Hogy milyen formában, az egyelőre legyen titok. Nem adjuk feeeeeeeeeeel, míg egy darabban láttok!:)

Ja, és mégegy nagyon fontos dolog: tegnap világra jött Kovács-Pénzes Bori. Ezúton is hadd kívánjak sok boldogságot Orsi Barátnőmnek!:)

Szép napot Mindenkinek!

M.Jones

I`m happy to see you as a friend but otherwise I`m not interested...

Lelkesen és jókedvvel állok neki újjá született blogomnak:) Miről is szeretünk beszélni? A politikán, gazdasági helyzeten, munkahelyi problémákon kívül? Szexről, pasikról és csajokról. Ez egy interaktív blog, ahová aktívan hozzászólhattok. Most aztán mindenki megírhatja a véleményét, amit el is várok. Voilá!

"Szívesen találkozom veled barátként, de máskülönben k*ra nem érdekelsz." - Hát én kb. így fordítanám le azt a mondatot, amit az angolok olyan szépen ki tudnak fejezni elutasítás helyett, és amit Ágica angoltanár barátosném javasolt azokra az esetekre, ha le akarom koptatni a randijelöltet, ámde megbántani sem szeretném.
Ez a megfogalmazás olyan udvariasra sikeredett, hogy az algír candidate (jelölt) a következőképpen interpretálta és reagálta le: "Ok, let`s meet as friends. When are you free next time?" Vagyis: "Rendben, akkor találkozzunk barátilag. Mikor érsz rá legközelebb?" Öööööööö....
Samir "self-employed", és az egyéni vállalkozása abban merül ki - amit hosszas faggatózás után sikerült kiderítenem - hogy mobiltelefonokkal kereskedik. Ingázik Algéria, London, Marokkó között. No, thank you! Én ebből nem kérek. Nem mintha bejött volna. Hála az égnek! Képzeljétek, ha rajtam is túladott volna néhány iPhone-ért! Amikor feltette a szokásos "Can I kiss you?" kérdést, majd csücsörítve hozzám hajolt - már látom a sunyi mosolyokat:) - a tőlem már ismert és jól bevált "This is not a good kissing moment." válasszal reagáltam.

Shahid pakisztáni. Elsőre olyan sármosnak tűnt. Érte kár volt. Szoftverfejlesztő, intelligens, 33 éves, magas szálkás pasi - tejeskávé bőr, fekete haj, barna szemek.
Első randin azt hittem, lemegyünk a térképről. De értem jött autóval, és kinyitotta az ajtót, amiért nálam köztudottan sok-sok pirospont jár. Mármint nem az autóért, habnem az udvariasságért:) Egy vidéki étteremben kötöttünk ki. Sétáltunk egy tó partján, ahol hattyúk kunyeráltak, és az egész szuperromantikusnak tűnt. Majd fanyar humorral megkérdezte, nem-e félek vele a sötétben lófrálni, hiszen nem is ismerem. Magam előtt láttam Marco barátomat, ahogy arról papol nekem, ne menjek idegenekkel kietlen helyekre, maradjak emberek között. Így hát visszafordultam, és bementünk az étterembe...
Teljesen jól elbeszélgettünk. Vicces és szórakoztató volt. Alig vártam a következő találkát.
A második randin már észrevettem néhány furcsaságot. Ismét elindultunk kocsikázni. Én javasoltam, hogy próbáljunk a London City Mapen maradni, így hát csak egy kerülettel mentünk arrébb. De itt aztán kezdődött a kálvária. Ugyanis hiába találtunk több olyan helyet, ahol 100%-osan leparkolhattunk volna, Shahidnak egy sem volt jó. Kiszálltunk. Végigsétálta az utcát, elolvasta a parkolási szabályokat. Merengett, "körbepisilte" az autót. Visszaszálltunk, másik helyet kerestünk. És ez így ment háromnegyed órán át...
Két ital után azt hittem, hazamegyünk. De ő 11-kor kitalálta, hogy éhes. Javasoltam, hogy engem előbb vigyen haza, vagy legrosszabb esetben dobjon ki a metrómegállónál, majd felőlem bezabálhat. Fejem már le-lebillent az álmosságtól. Ő megszállottan vezetett tovább. Majd kikötöttünk egy pakisztáni gyorsétteremnél.
Beléptem én, és visszanézett rám 20 pakisztáni férfi, 0 nő. Végigmérték Shahidot, majd engem, és rendeltünk. Kihoztak 5 emberre való adagot 6 tányéron. Tüzet okádtam. Akkor értettem meg, mi volt a sunyi mosoly a pincér bajsza alatt, amikor azt kérdezte: "Non-spicy or MILD?", vagyis ENYHÉN fűszerezett.
Randi végén beszálltunk az autóba. Megkérdeztem, van-e rágógumija. Mire ő: "Szeretnéd felfrissíteni a lehelletedet?" Szemeim kikerekedtek. Szerintetek még mi másért szoktak az emberek rágót használni, eltekintve az Orbit reklám célzott kampányától, miszerint használjuk a rágót fogkefe helyett? Ekkor már alig vártam, hogy hazaérjünk. Megkérdezte, hol van a puszija, mire közöltem, hogy sehol, és kiugrottam a kocsiból.
Shahid szerencsére megsértődött, mert ő IS azon fickók közé tartozik, aki elvárta volna, hogy üldözzem telefonhívásokkal és smsekkel két randi után. Azt még azért fejben tartotta, hogy május 27-én repültem Budapestre, és kaptam egy szívhez szóló good-bye smst. Ágyő!

Hívhatjuk-e ezeket kultúrális különbségeknek? Néhányan a londoni magyar haverok közül azt kérdezték, ezekkel az emberekkel egyáltalán miért megyek el randira. Lehet, hogy hasonló tapasztalataik voltak algír és pakisztáni nőkkel?... Azt hiszem, csak kíváncsi voltam, milyenek az efféle nációjú pasik testközelben, potenciális jelöltként.
Vajon én is rasszista leszek-e azáltal, ha azt mondom, nem szeretnék többet ilyen pasikkal találkozni? Létezik-e igaz szerelem két különböző nemzetiségű ember között? Nem-e jönnek elő idővel a neveltetésből és az otthonról hozott férfi-nő viszonyról alkotott képből eredő különbségek? Illetve van-e ennek köze a nációhoz?

Szex és London

Heló Mindenki! Arra gondoltam, hogy kicsi újradizájnolom a blogot. Így másfél év távlatából ráfér. Más címmel, más témákkal.

Ismét több mint egy hónap telt el az utolsó irományom óta. Kicsit elszállt az ihletem. Szex és New York stílusú dolog érdelne Titeket? Szavazásra bocsátom a dolgot!

Lévén, az olvasótáborom koedukált, nem nyithatok kifejezetten csajos blogot:) Szóval?

Courchevel, VV5 előválogatás, és azok a zűrös férfiak

Ígértem, hogy beszámolok Courchevelről. Elégedjetek meg egy tömörített verzióval, ha lehet. Mert feledhető, minden szempontból. Azonkívül, hogy hülyére dolgoztam magam ugyanazért a pénzért, mint máskor nem, semmi érdemleges nem történt. A táj gyönyörű, a hely élvezetes azok számára, akik síelnek. Még egy pubba sem jutottam el sörözni, pedig megismerkedtem a játszóházban egy aranyos magyar nannyvel. Ő azóta már bedobta a törölközőt, és Húsvétkor hazaköltözött. Egy puccos családnak dolgozott, akiknek Courchevelben, és más városban is éttermük van, emiatt ő vigyáz a gyerekekre éjszaka is. Egyetlen szabad estéje, hétvégéje nem volt. Csak a délelőttök. Felemelő élmény lehetett, gondolhatjátok...

Első héten 15-en voltunk De Hemptinne-ék óriási házában: 7 felnőtt, 8 gyerek (életkor 3 hónap-6 év között terjedt - a szerk.). Na ne értsétek félre, nem mindre kellett nekem vigyázni. De privát szféra nuku, állandó nyüzsgés, zajongás ment. Alvás nuku, hiszen valamelyik gyerekkel biztos, hogy gond volt éjszakánként.

Úgy éreztem magam, mint a VV5-ben. Csak épp a kamerák hiányoztak a szobák sarkából. Ja, egyébként amíg én ezt írom, épp az utolsó adás megy az RTL Klubon - ha jól tudom. Tesóm mondta, most skypeoltunk. Anyukámmmal egyáltalán nem tudtam még, mivel amikor felhívtam a vonalason, izgatottan lerázott azzal, hogy most van a VV döntő, és beszéljünk később. No comment:)

Courchevelben volt egy iszonyatos mélypontom. Elkezdtem merengeni, mi a frászt keresek ennél a családnál. Hiszen alig beszélgetünk a szülőkkel, nem tekintenek, és nem is kezelnek a család tagjaként. Ettől nem érzem magam túl kényelmesen.
Aztán rájöttem, hogy vagy megint hülyére lelkizem magamat, vagy lesz@rom az egészet. És én a B verziónál maradtam. Ez egy munkahely, nem kell, hogy társalogjunk, ha ők nem igénylik.

Nagyon megembereltem magam azután, hogy felröppentünk a grenoblei reptér kifutópályájáról. Erősen elhatároztam, hogy ezentúl másképp állok hozzájuk. És ezt azóta sikerült betartanom, így lényegesen könnyebbé tettem az életemet. Hiszen lássuk be: bárhová megy az ember lánya, akárhol fogok dolgozni, mindig lesz olyan ember, olyan dolog, ami nem lesz ínyemre. És nem lehet folyamatosan menekülni. Persze még mindig vannak olyan pillanataim, amikor robbanni tudnék. Ha épp rosszabb napom van, akkor Fiona, az anyuka megszívja, mert jól odamondok neki. Persze mindezt udvariasan és angolosan, viszont Melindásan csípősen. De az embereket akkor sem lehet megváltoztatni.

Ahogy leszálltam a gatwicki reptéren, loholtam Ákos koncertre. Apuci borostásan várt engem és a két fiút. Egy darabon elvitt kocsival, a cuccaimat pedig hazaszállította. De abban aztán nem volt köszönet! Kiabált a kölkökkel, idegbajoskodott, mert lezárások voltak az aznapi londoni marathon miatt. Még jó hogy szökőévben egyszer kérem meg Rudyt szívességre... Sebaj.

Ákos barátunktól többet vártam, viszont a helyszín (Troxy), és a koncert hangulata nagyon jó volt. Óriási körasztaloknál le tudtunk ülni, volt magyar kaja, pia, bár. Kapunyitás fél 7-kor volt, de mi a következő sarkon kocsmáztunk Orseeval, és a barátaival. Még szerencse, hogy a lányzó talpraesettebb, mint én. Lebratyizott a kígyózó sor elején két pasival, így melléjük állhattunk, és kb. 5 percen belül bejutottunk, míg mögöttünk szúrós pillantások fúródtak késként a hátunkba. Egy 3 méteres bizti boj fogadott a bejáratnál, aki közölte, hogy köpjem ki a rágómat. Én meghökkentem, majd elkezdtem röhögni, és megkérdeztem, hogy az iskolában vagyunk-e? Ő morcosan megjegyezte, hogy a rendezvényterem végig le van szőnyegezve. És ha én később akarok elnyomni a cipőm talpával egy egész csomag rágógumit, akkor mi van? Ezt persze már nem kérdeztem meg, nem akartam tovább feszíteni a húrt. Azon merengtem, mi lenne, ha kiköpném a rágót, és a tenyerébe adnám. De biztos kaptam volna egy jó nagy maflást. A kézfeje pedig akkora volt, mint az én fejem. Így a rágót a kukába dobtam, majd eloldalogtam. A női mosdóban pedig kértem Orseetól egy másikat. Aki letolt, hogy miért pazarlok, ez egy drága Starbucks rágó, és nem ad többet:)

Az itallapon szerepelt egy olyan akciós tétel, hogy: Hungarian spirits (így hívják a röviditalokat)+mix. Úgy gondoltam, rettentő jó ötlet a vilmoskörtét tonikkal keverni. A pultos fiú megkérdezte, hogy single vagy double? Rávágtam vagányan, hogy adjon duplát. Mellettem egy 2 méteres, 200 kilós ember állt, és egy miniatűr kétcentes műanyagpoharacskát szorongatott. Valahogy beszélgetésbe elegyedtünk. Közölte, hogy neki ez az egy felese lesz egész este. Én felnéztem rá egy távcsővel, és elszégyelltem magam. Ez az érzés azonban nem tartott sokáig. Legurítottunk még pár kört Orseeval, csakúgy a hangulat kedvéért, majd vadászni indultunk.

Ilyen módon ismerkedtem meg Tiborral. 180 magas, 35 éves, napsütötte barna (vagy szolárium, már sose derül ki), kék szemű, Bruce Willis borostás, szálkás, iszonyatosan sármos pasi, sziporkázó humorral. Orsee kért tőle egy közös fotót rólunk, Tibi a rendezvényen fényképezgetett, hobbiból. Szó szót követett, megadta nekem a számát, mondván, el tudjam tőle kérni a fotókat, majd megkért, hogy a biztonság kedvéért csörögjek rá.

Egy hét múlva randira hívott. Kétszer találkoztunk. Teljesen lelkes volt, áradozott, hogy milyen vicces vagyok, és mennyire jól érzi magát velem, és milyen jól összepasszolunk több szempontból is. Mindenféléről tudtunk beszélgetni, sokat nevettünk. De mire Genfből megjöttem Eszterkééktől, szőrén-szálán, egy szó nélkül felszívódott. Valahogy már ezen sem lepődöm meg. Nyomokban Zsolt-tulajdonságokat tartalmazott, talán jobb is, hogy így alakult. Zárójel bezárva.

Még Courchevelben, nagy magányomban, a társkeresőn szedtem össze Eddiet. Nem tudtam ellenállni a mosolyának, és közöltem vele egy rövid üzenetben, hogy ezt szépnek találom:) Pár nappal később már smseket váltottunk, majd ahogy hazajöttem, felhívott, és leegyeztettünk egy találkát.

Gondoltam, hogy helyes a fiú, de azt nem, hogy ennyire. Amikor kiszálltam a Leicester Square-en (szokásos 10 perc késéssel), zavartan pásztáztam az embertömeget, hol lehet. Majd a zebra túloldaláról integetett felém egy 175 magas, izmos, barna hajú, barna szemű, szívdöglesztő brazil pasi fehér ingben. Körbenéztem, mert vártam, hogy mindjár megjelenik egy modelll alkatú csaj mint barátnő. De nem, a pasi nekem integetett, és akkor hálát adtam a égieknek.

Eddie a légiósoknál szolgált 5 évig katonaként. Kolumbiában, és egyéb pokoli helyeken. Nem akartam részletekbe bocsátkozni, csak amiket maga elmesélt. Elég volt azt is hallani... Egy pubban kezdtünk, majd megkérdezte: are you ready to teach me salsa? Jót röhögtem, hiszen hogyan taníthatnék salsát egy pasinak. De két perc múlva már a kedvenc Dirty Dancing feelingű fülledt Salsa báromban voltam, ahol évekkel ezelőtt egy Valentin napi vacsorát kaptam ajándékba egy másik fiútól.

A történethez hozzátartozik, hogy Eddie valóban nem tud salsázni, de jó a ritmusérzéke. Eltáncolgattunk, kb. 2 órát maradtunk. Neki másnap korán kellett kelnie, ment dolgozni. És jófejségből, mert tudta, hogy én imádok salsázni, elvitt táncolni. Értitek? Vannak ilyen bevállalós férfiak is.

Hazafelé megkérdezte, átölelhet-e. Persze már alig vártam. Azon is legálisan élvezkedtem, amíg előzőleg táncoltunk, haha:) Az egyik kirakatnál lelassított, megfogta a kezem, és megkérdezte, megcsókolhat-e. Én egy hollywoodi filmben éreztem magamat, ahogy hozzám hajolt, két kezével beletúrt a hajamba, jöttek a csillagocskák és a madárkák, és én boldog voltam. Megmondom őszintén, már az idejét sem tudom, mikor éreztem utoljára ilyet, ha egy pasi hozzám ért, és megcsókolt. Leégette rólam a bőrt. Borzongáshegyek:)

Én elutaztam Genfbe, ő ezalatt lelkesen smsezett. Most itthon vagyok, és még nem láttam. Pénteken lett volna a randink, amikor felhívott, és közölte, hogy az egyik kollégája és egyben barátja munka közben meghalt. 10 percen keresztül ecsetelte, hogy s mint történt. Bevallom, nem tudtam, mit gondoljak. Olyan hihetetlenül hangzott az egész, de miért hazudott volna majdnem negyed órán keresztül? Hm, nem tudom... Túl sok zűrös alakkal találkoztam az utóbbi időben. Elnézést kért, hogy inkább szeretne csendben, nyugalomban lenni. Kíváncsi leszek, előkerül-e még. Vagy ez is egy újabb átverés. Ahogy Viktor barátom szokta mondani, üldözési mániám van. Lehet... De legalább óvatos vagyok.

Miután SUPERMAN lelépett...

SUPERMAN=Michael Arnold. 36 éves, a BBC-nél operatőr. Elvált, van egy 7 éves kislánya. 195 magas sármőr, óriási ragyogó zöld szemekkel.

Minden szép és jó volt. Intelligens, és pontosan olyan romantikus, amilyet ezer éve keresek. Sugárzó tekintet, életvidám, elégedett.

Elejétől fogva megvolt az összhang. Hosszú emaileket váltottunk, majd jött az smsezési, és a telefonálási szint, amit pár napra rá randi követett. Mivel nem bírtam az emberre rendesen időt szakítani, kimászott Chiswickig, ahol ránk zárták a pubot, addig dumáltunk. Hazakísért, majd búcsúzáskor átölelt. Kicsit bénázott, adjon-e puszit, kicsit én is:)
Hazaérte után egyből írt, hogy milyen jól érezte magát, és alig várja, hogy újra lásson.

Amikor félve aludtam el egyedül a házban, közölte, hogy csak szóljak, és ő rohan megvédeni fehér lovon:) Minden nap érdeklődött, hogy vagyok, és kedves dolgokat írt nekem.

Második randin elmentünk egy hangulatos francia étterembe vacsorázni, majd balboa táncleckét vettünk - szintén Chiswickben. Ezt a találkát már mindketten nagyon vártuk, lévén táncőrültek. Ő 15 éve swingel - a szerk.

Igazából nem tudom, mi történhetett, és már soha nem is fog kiderülni, mi zajlott valójában a háttérben. Ez a táncos randi egy pénteki napon volt, és úgy volt, hogy a másnapot is együtt töltjük.
Szombat délelőtt még azon merengtünk, mi legyen a végleges program, majd kora délután jött az ominózus telefonhívás. Miszerint az ex és a kislány kisebb autóbalesetet szenvedett, értük kell mennie a kórházba. Az asszonynak állítólag kiment a bokája, a gyereknek nem lett baja, a kocsi viszont összetörött.
Michael barátunknak ezután se híre, se hamva nem volt. Jött még egy sms három nappal később, de csak mert megkérdeztem, mi a frász van. Mentegette magát, hogy mennyire el van foglalva az exe körüli lebzseléssel, és azóta nem hallottam felőle.

Ah, ne is beszéljünk róla többet. Akkora csalódás volt számomra...

Ez az egész eset talán arra akart megtanítani, hogy nem szabad már az elején mindenkiben megbízni. Én eddig úgy álltam hozzá, hogy miért ne, amíg nem szolgál rá az ellenkezőjére. Miért ne lelkesedjek, másképp nincs értelme elmenni a randira sem.
De mégiscsak egyik kedvenc kapcsolatterapeutámnak van igaza, miszerint ez a mondat lebegjen szemed előtt: MINDEN FÉRFI DISZNÓ, AMÍG MÁSNAK NEM BIZONYUL. Senkinek nem kell előre bizalmat szavazni. Ha elvisz randizni, oké. Érezd jól magad! De amíg nem szolgál rá, hogy megbízz benne, amíg nem teszi oda magát érted, és bizonyítja be, hogy ő az embered, addig jó lesz "for fun", szórakozni. Igaz, Gábor?:)

Ennek örömére elmentem randizni az albán pultos fiúval, akit a legutóbbi Dumaszínház eseményen ismertem meg. Teljesen meg voltam lepődve magamon, milyen nyíltan flörtölök a fickóval. Aki jól ismer, az tudja, hogy nekem ez sosem ment:) Két perc múlva már számot cseréltünk.
De úgy tűnik, ő sem az igazi. A randi második felében azzal fárasztott, hogy ő nem akar megnősülni, és hogy emiatt lépett le az előző barátnője is. Milyen gáz már!:)

Ed - ő a pultos fiú - után még Raulnak is adtam újabb esélyt. Ő egy cuki kis indiai fickó, akiről eddig nem írtam. Szintén internetes szerzemény. 29 éves, informatikus, csórikám jelenleg állást keres. Jó pár hete. Csakúgy, mint más londoni ismerősöm. Szar most a helyzet... Raul 11 évig volt egy nővel, kis visszahúzódó, csendes. Nagy barna szeme van, hosszú szempillái, helyes mosolygós, és tejeskávé színű bőre van. Ehhez természetesen fekete haj jár:)

Néhányotoknak meséltem, hogyan alakult vele az első randim. Elvittem háziorvoshoz:) Komcsi! Ugyanis aznap hirtelen rám csörögtek a rendelőből, hogy megüresedett egy időpont, és mehetek regisztrálni, illetve feltehetem a kérdéseimet. Megkérdeztem Rault, eljön-e velem, vagy hazamegy, vagy áttegyük a randit máskorra. Eljött:)

A második találkozónkat nem nevezném randinak. Felhívtam szegénykét hajnali 1-kor, hogy meghalt a laptopom. Ez három nappal az utazásom előtt volt. Majdnem sírtam. Tele lett mindenféle vírussal. Raul skypeon keresztül nyugtatgatott, és informatikus lévén irónikusan nevetgélt, hogy ne vegyem ennyire drámaira a helyzetet:)
Másnap átjött, és barmolt rajta egy kicsit. Én közben csináltam kaját, együtt majszolgattunk, beszélgettünk.

Azt viszont, hogy a laptopom még életben van, Gábor barátomnak köszönhetem. Ő tette helyre, szedett le minden sz@rt, és rakott rá vírusölőt. Ha ő nincs, laptop nélkül jöhettem volna Courchevelbe.

Szóval az utazásom előtti két nappal, este elmentünk egy pubba dumálni Raullal. Sajnálatos módon kicsit felöntöttünk a garatra, aminek csak a beszélgetés vége felé lettem tudatában. Raul sem állt a helyzet magaslatán. Elkísért a hülyéje kétharmad útig, majd közölte, hogy úgyis elment az utolsó metró, zárva a Chiswick Park Station (tényleg, vajon miért? hajnali 2-kor...), fog egy buszt. De arról fogalma nem volt, melyiket. Könnyelműen kijelentette, hogy ha más nem, gyalogol Osterley-ig. Hajrá! - bíztattam, majd hazafelé vettem az irányt. De előtte búcsúzásképp még kezet fogtunk, amit nem teljesen értettem, de akkor nem is bírtam ezen agyalni:)
Másnap kezdtem el merengeni, mekkora bunkó, hogy nem kísért hazáig. Aztán ő is úgy szégyellte, nem győzte eszkuzálni magát utólag:))))

Hála a jó égnek nem sokkal a Michael-es katasztrófa után el kellett utazzak Courchevelbe. Itt aztán van időm gondolkozni, és kiterápiázni mindent. Ahogy facebookon már láthattátok, a francia Alpok ölelik körül ezt a kicsiny falut. Gyönyörű napsütés van, ragyogó kék ég, és 20 fok, aminek én nagyon örülök. A többiek kevésbé, mert így nem sok hó marad síelni. Kit érdekel?:)

Mivel pilláim leragadnak, Courchevelről a következő bejegyzésben bővebben. SUPERMANT pedig temessük el. Ámen...

Mielőtt SUPERMAN színre lépett...

Na Drágáim!

Mivel szégyelletes, mostanában milyen ritkán látlak el Titeket információval, úgy döntöttem, most rászánom az időt, és végre írok Nektek. Bár többnyire képben vagytok, hiszen lelkesen tartsuk továbbra is a kapcsolatot, aminek nagyon-nagyon örülök!!! Ezzel eloszlatjátok azt a londoni magyarok által alkotott tévhiedelmet, hogy törvényszerűen előbb-utóbb minden barátom elmarad Otthonról. BOOLSHIT! Ez mindig két emberen múlik. Nem adjuk fel!:)

Zsoltot egy hét alatt kiterápiáztam. Muszáj volt. Bocsánatkérést úgyis hiába vártam, az embereket pedig nem lehet megváltoztatni. Ahogy angolul van egy nagyon találó, rövid megfogalmazás az efféle pasikra, úgy őt is a MELINDA`S JERKS fiókba teszem.

Tehát múltkori bejegyzésemet sejtelmesen azzal zártam, hogy beregisztráltam egy társkereső oldalra. Innentől kezdve beindult randizásom kálváriája. A lehető legfurább alakokkal is összefutottam:) Felállítottam egy listát csak Nektek a legjobbakból. Íme!

Első helyezést ért el a 28 éves, indiai versenyző. Malvin kb. 2 méter és 120 kiló. Személyi edző és luxusautóval sofőrködik a Heathrownál.
Nem akarom bántani szegényt, mert nagy maci létére egy áldott jó, jámbor lélek. Csak bunkó a lelkem. Muszáj elmesélnem Nektek, mert annyira vicces volt az egész randi, hogy alig bírtam visszafojtani kirobbanni készülő röhögésemet:)

Az egész történethez hozzátartozik, hogy randinkat telefonbeszélgetések előzték meg. Ami általában abból állt, hogy ő üldözött engem, mert vagy foglalt voltam, vagy nem vettem fel. Vajon miért? Munka közben, amikor három gyerek lóg a nyakamon... Még smst sem írtam. Gondoltam, ha nagyon akar - elér. Elért:) Ilyenkor nehezményezte, hogy sosem tud velem beszélni, és üzengetett, hogy már alig várja, hogy lásson. Ez nálam már rosszul kezdődik....:)

Tehát találkoztunk, természetesen itt Chiswickben. (Mindenkit iderendelek. Bevallom, lusta vagyok TFL-zni - így hívom a brit BKV-t, ami a Transport For London rövidítésnek felel meg - egy valamire való pasi, aki igazán látni akar, jöjjön ide. - a szerk.) A megbeszélt idő előtt pár perccel már aggódva telefonált, hogy hol vagyok, nem tud a kocsival megállni, és keringenie kell. Mondtad, hogy autóval jössz,Ember? - gondoltam magamban. De ehelyett csak azt jegyeztem meg, honnan a jó égből tudtam volna, hogy nem metrózik? Amit by the way minden épeszű londoni lakos tesz az este legforgalmasabb időszakában, ha jót akar magának.
Na, ezek után megérkeztem, az alaphangulat meg volt paprikázva. Szögedivel... Ki sem szállt az autóból. Első rosszpont. Én kopogtattam a merdzsó ablakán, ami rájöttem, hogy nincs - ugyanis le volt húzva - így idétlenül kalimpáltam mutatóujjammal a levegőben. Nem vette a lapot, így beszálltam. Még be sem mutatkozott, de már katonásan utasított, hogy kössem be a biztonsági övet. Yes, sir! - gondoltam magamban.

Tettünk néhány tiszteletkört, hogy végül leparkoljunk jóval távolabb az éttermektől... Majd merészeltem megmozdulni, és rám szólt, hogy még ne kapcsoljam ki a biztonsági övet. Ezt már nem bírtam szó nélkül hagyni, így megkérdeztem, hogy mellékállásban a katonaságnál nyomja-e, és mindig ennyit főnökösködik-e. Felkapta a vizet, mint egy durcás gyerek (egyébként az is: egy kétméteres, jóllakott napközis:), hogy ő nem is olyan, miért mondom. Jól van Drágám, nyugszik a gyermek... Sóhajtottam néhányat, elszámoltam százig, és elindultunk kávézni.

Sajnos nem tudom elég viccesen visszaadni azt a pillanatot, ahogy beléptünk az étterembe. Elénk toppant egy kb. velem "egymagas" pincér. Malvin ellentmondást nemtűrő arccal és hangsúllyal asztalt kért magunknak, majd itallapot. A pincérnek pedig szerintem semmi másra nem volt szüksége, mint egy tiszta alsógatyára (ahogy Ace Venturának, mikor meglátogatja rugby játékos otthonát:).
Az egész randi hála istennek nem tartott tovább egy óránál. Közben többször rám tört az ásítozhatnék. Szegénykém nagyon egyszerű, és az anyagiakon kívül az égegyadta világon semmi más témája nincs. Próbáltam én terelni a beszélgetést a személyi edzésre, a családra, hátha ezektől lelkesebb lesz. De érdekes módon mindig ugyanoda lyukadt ki: MONEY. Mindehhez még jött az ÉN VAGYOK A MUNKA HŐSE c. lemez. Ezt a kettőt ügyesen mixelte, akár egy DJ.

Kb. fél óra után benyomta a kedvenc mondatomat: hogy ők következő hétvégén mennek a barátaival Bornemouthba a tengerpartra, és nincs-e kedvem csatlakozni? Megkérdeztem, mégis hogy gondolta, nem is ismerem. És különben is: hol aludnék? Figyeljetek! A válasz az volt, hogy ő külön hotelszobát foglal nekem! Persze, én meg hülye vagyok! És már láttam is magam előtt a képet, ahogy sunyin, két számmal kisebb fehér, a hotel emblémájával ellátott köntösben kopogtat az ajtómon, kezében egy üveg jégbe hűtött pezsgővel. Udvariasan megköszöntem, hogy gondolt rám, és elhárítottam a témát.

Elindultunk haza. Szerettem volna minél előbb menekülni, és sétálni, hiszen tízpercnyire voltam otthonról. De ragaszkodott, hogy hazavigyen kocsival. Tudtam, hogy mire készül...
Amikor megérkeztünk, gyorsan ki akartam szállni, de Bud Spencer elkapta a kezem. Na - gondoltam magamban - most rám mászik, és mehetek a Lutra albumba. Ehelyett ez a nagy mamlasz elkezdte morzsolgatni az ujjaimat óriási tenyerében, és szemét lesütve közölte, hogy milyen régóta nem volt senkije, majd könnybe lábadt a szeme, és úgy bókolt, hogy én milyen nagyszerű nő vagyok. Akkor már éreztem, hogy gáz lesz. A röhögésem ismét kirobbanni készült, a fickó pedig elkezdett felém hajolni. Én lányos zavaromban hátrahőköltem, és közöltem vele: "I`m not gonna kiss you. Not that I don`t like you but this is just not a good kissing moment." (Nem foglak megcsókolni. nem arról van szó, hogy nem tetszel, de ez nem a legjobb pillanat.) Valamit motyogott, hogy persze, megérti. Hát nem is volt más választása! Én pedig kiugrottam az autóból, és uzsgyi!
Itt a vége, fuss el véle. Szerencsére azóta sem hallottam felőle.

Második helyezést ért el az egyiptomi-görög adonisz. 32 éves, archeológus, de jelenleg nem a szakmájában dolgozik. Valami biztonsági cégnél, amit nem értettem, de nem is különösebben érdekelt:)
Tarek teljes mértékben tisztában van sármjával. És ezt ki is használja. Engem is megbabonázott. Most is beleborzongok, és egy percét sem bántam meg a randinknak:) Humoros, okos, gáláns.

Egy hangulatos és drága olasz étterembe mentünk. Tarek elejétől fogva körülményes volt. A margharita pizzát tonhalas feltéttel akarta kihozatni. A pincér pedig visszajött azzal a röhejes kifogással, hogy a séf az ő kedvéért nem bont meg egy egész doboz konzervet. Ez mekkora!:)))) Majd választott steaket, amit visszaküldetett, mondván: véres. Nem zavarta, hogy a steaknél mindig mondani kell, hogy véresen, közepesen, avagy jól átsütve kéred. Ahogy első angol leckéink egyikén mindannyian megtanulhattuk, hogyan rendeljünk étteremben: "Rare, medium or well-done, please?"

Tarek jófej volt, mindenféléről beszélgettünk, fesztelenül. Majd mellénk ült egy sereg 70+os csapat. Én egyből elkezdtem humorizálni, és mindenkiről egy-egy kis jellemleírást gyártani. Kitaláltam, hogy ezek éppen villámrandiznak, azért ültek le egymással szemben libasorba. Megkérdezte Tarek, ha választania kellene, melyik nyanyát ajánlanám neki. Én pedig sorban elmagyaráztam, melyiket miért:)
És itt kényes témához érkeztünk. Tarek benyomta, hogy ő anno randizott egy 58 éves nővel. Én elkezdtem röhögni, hogy marha vicces, de ő olyan komolyan nézett rám, hogy arcomra fagyott a mosoly, és helyette kiült rá a döbbenet. Próbáltam elsimítani a helyzetet azzal, hogy semmi probléma nincs, ha néhányszor találkozgatott idősebb nőkkel is. Mire ő közölte, hogy ők ketten mindent csináltak, és milyen jó volt az a nő. Én finoman megkértem, hogy a további részleteket tartsa meg magának, majd felálltam, és elvonultam regenerálódni a mellékhelyiségbe. Beteg Oidipus komplexusos állat!:) Mindezt ráadásul vacsora közben közölte, még az étvágyam is elment...

Ettől függetlenül mikor leléptünk, felállás közben adott a számra gyorsan egy puszit. Ahogy sétáltunk, néztük a kifli alakú holdat és a csillagokat, megfogta a kezem, majd megcsókolt. Kellemesen csalódtam. Felkapott az ölébe, és cipelt egy darabig:)

Beültünk egy kisebb kricsmibe beszélgetni, ahol elég intenzíven próbált velem közelebbi kontaktust létesíteni. Én folyamatosan hátráltam, és közöltem vele, hogy vagy befejezi, vagy elmegyek haza, mert én ettől rohadtul kényelmetlenül érzem magam. Miért kellene egyfolytában IN PUBLIC smárolni az első randin, mint a hülye kis tinik? Nem mintha ellenemre lett volna, de nehogy már ne kéressem magam:)
Visszafogta magát.

Fél órával később mégis haza akartam menni, hogy ne kerüljek újabb kellemetlen szituba. Sétáltunk még egy kicsit a metrómegálló körül ölelkezve-kézenfogva. Elcsattant még egy-két csók a sikátorban, és leléptem.

Tarek másnap lelkesen telefonált. A végén kiéleződött az a beszélgetés, amit már a randinkon megkezdtünk, és én akkor is elhárítottam. Miszerint én menjek ki hozzá Leytonba (Kelet-London, nekem kb. 1.5 óra). Én finoman elmagyaráztam neki, hogy nem szeretném. Még alig ismerem, és ne teremtsünk magunknak kényelmetlen szitut, ha nem muszáj. Ő túlságosan is mézes-mázosan szabadkozott, hogy ő semmi olyat nem tenne, amit én nem akarok, és nem erőltetné a szexet. Még jó! De hogy ő mennyivel kényelmesebben érezné magát velem otthon. Azt elhiszem... Álmodsz, Kisfiam! Továbbra is hajtogattam, hogy nem, majd elbúcsúztunk. Azóta nem keresett. A nap találós kérdése, hogy vajon miért... (költői kérdés, nem várok rá választ:)

Most sajnos le kell lépnem, mert Janácskával ki akarom beszélni SUPERMANt, akiről nemsokára olvashattok, megígérem! Csak úgy gondoltam, itt észszerű félbevágni a sztorit, és közzétenni, hogy addig is legyen min nevetgélnetek:)

Szex és London - 18-as karikával

Most láttam két rész Szex és New Yorkot, és ihletem támadt. Mert most jutottam el arra a szintre, hogy öniróniával, higgadtsággal tudom szemlélni a magánéletemet. Ezáltal már képes vagyok arra, hogy megosszam veletek, min mentem át az elmúlt másfél hétben.

Azt hiszem, ismét szingli vagyok. Többen hiányoltátok, hogy alig írok Zsoltról. Talán azért, mert kb. 5 mondatban össze tudnám foglalni, amit megtudtam róla a másfél hónap alatt.

Jó volt vele együtt nevetni, és hülyéskedni. Sajnos ezekből a pillanatokból csak kevés adatott meg. Pedig azok a percek nagyon klasszak voltak.
Ezenkívül még említésre méltó, hogy oltáriakat szexeltünk, és talán csak ezen alkalmakkor éreztem őt igazán közelinek, emberinek, sebezhetőnek.

Zsolt nagyon zárkózott pasi. És azt hiszem, sajnos végére értem a türelmemnek, hogy lebontsam a körülötte lévő falakat.
Volt hogy napokig nem hallottam felőle, majd egy olyan kérdéssel hívott fel, mintha 5 perccel azelőtt beszéltünk volna utoljára. Alapvetően más nyelvet beszélünk elejétől fogva, csak nem akartam észrevenni.

Az egész dolog részemről ott kezdődött, amikor hazautaztam két héttel ezelőtt. Majdnem egy hétig nem hallottam felőle. Ez nekem nagyon rosszul esett, mert mint jónéhányan közületek tudjátok, milyen orvosi kálvárián mentem keresztül.
Mégis nagyon örültem, amikor egy órát várt rám Earls Court állomáson, ahol a reptéri busz letett. Azt gondoltam, ez egyfajta igyekezet, bocsánatkérés részéről. De szinte alig tudtunk miről beszélgetni Chiswick felé a metrón. Én a gondolataimban még Budapesten jártam, a családomnál, a barátaimnál. Inkább ő beszélt, én pedig üveges tekintettel néztem rá, és hallgattam.

Ezután 5 nap múlva találkoztunk legközelebb. De csak mert feldobtam a spontán randi kérdését, ugyanis eredetileg a hétvégében maradtunk. Mindegy. Elmentünk vacsorázni. Sajnos azt kell, hogy mondjam, régen éreztem magam ennyire kényelmetlenül. Na jó, annyira nem. Péterrel éreztem ugyanezt az utolsó előtti randinkon... Mintha egy állásinterjún ülnék velem szemben a leendő főnökömmel. Feszült voltam, és arra lettem figyelmes, hogy nem merek semmilyen témát feldobni, mert félek, hogy belém köt. Nem voltam önmagam. Az egész vacsora így telt el.
Majd Zsolt kérte, hogy sétáljunk még egyet. És akkor azon kevés pillanatok következtek, amikor felszabadult volt, vidám, és végre ismét közel éreztem magamhoz.
Én azt szerettem volna, ha együtt alszunk. Csak hogy összebújhassunk, semmi több. De ő elutasított, én pedig búcsúzás nélkül sarkon fordultam a metróaluljáróban - otthagytam. Magam sem tudom, mi ütött belém. Mintha egy kívülálló irányított volna. Nem is gondolkoztam az egészen. Azt még hallottam, ahogy azt mondja: "Hát ez király volt!", majd eltűntem a mozgólépcsőn.
Képtelen vagyok uralni az érzéseimet az utóbbi időben, és már nem is akarom. Most ez van. Mindezek ellenére nem bírtam haraggal lefeküdni, és beszéltünk telefonon fél órával később.

Úgy volt, hogy szombaton, ha végeztem a melóval, találkozunk. Ehhez képest Zsolt este 10-kor hívott fel, és a következő kérdéssel indított: "Eljössz velem Párizsba?" Ezt most Lányok biztosan baromi romantikusnak tartjátok, de én valahogy nem tudtam értékelni az előzmények ismeretében. Kérdeztem, miért nem hívott előbb, hiszen megbeszéltük, hogy találkozunk. De szerinte nem így volt, és csak azzal volt elfoglalva, miért nem tudok most ettől elvonatkoztatni (szó szerint így kérdezte). Hm, nem is tudom...
Megint nem jutottunk egyről a kettőre, beszélgettünk mindenféléről még skype-on, mintha mi sem történt volna. Ismét próbáltam oldani a kettőnk között lévő feszültségen, de hiába. Ekkorra már összegyűlt bennem az elmúlt hetek szarsága, és éreztem, hogy hamarosan robbanok.

Másnap délután hívott fel Zsolt legközelebb. Nyögve-nyelősen ment az egész. Először azon filóztunk, milyen programot csináljunk, majd 2 perccel később felvetette, hogy mi lenne, ha az egészet áttennénk máskorra. Merthogy ő másnapos, és pihennie kell. Na, nekem itt betelt a pohár. (Nem a másnapossága miatt. Ez az ő magánügye, és mellesleg marhára nem érdekelt.)
Higgadtan, de végre valahára mindent elmondtam, ami bennem volt. Hogy nekem mennyire szükségem lenne rá, hogy mellettem legyen, és hogy ezt nem kapom meg tőle, ráadásul még hülyének is néz, marionett bábuként akar rángatni, nem tudok mit kezdeni a zárkózottságával, és hogy én nem ezt érdemlem, stb-stb... És hogy hagyjuk az egészet a fenébe.
Először rávettem, hogy találkozzunk a városban, de aztán az egésztől elment a kedvem, és lemondtam. Azóta nem beszéltünk...

Hát rövidre fogva ennyi, Drágáim! Talán azért írtam le mindezt, hogy mégjobban tudatosítsam magamban. Bevallom csak Nektek, hogy még ugyanezen a délutánon elmentem sörözni Gábor barátommal, este pedig skypeoltam Istvánnal. Lévén 30-as pasik, sokat segítettek nekem abban, hogy más szemszögből is lássam a szitut. És estére már annyit beszéltem az egészről, hogy megszabadultam szinte minden feszkótól, elfogadtam, hogy ez van. Nem mindig csak magamban kell keresni a hibát.
Sőt, még azt is észrevettem - és biztos hülyén fog hangzani - hogy a sörözőben sok pasi megnézett. Pedig aznap aztán nem voltam topon. Rájöttem, hogy igenis jó csaj vagyok, és Zsoltnak örülnie kellene, hogy betoppantam az életébe. Ha nem tud megbecsülni, akkor majd lesz helyette más.

Ennek örömére még vasárnap éjjel beregisztráltam egy társkeresőre. Találtam végre ingyeneset, itt ugyanis súlyos pénzeket kérnek, ha meg akarod találni álmaid lovagját. Na jó, nem súlyosat, de én soknak tartom.

Érdekes még megjegyezni, hogy Zsolt után egyetlen könnycseppet sem ejtettem. Pedig azt hittem, fogok. Hiszen néha olyan közel éreztem magamhoz. Emlékszem, hogy Peti után dühből sírtam, és egész éjjel csak forgolódtam, ismételgetve magamban a kérdést: "Miért?"
Nem kell mindig mindent megérteni. Nem is lehet. Hálásnak kell lenni, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy. És bízni abban, hogy minden a lehető legjobban történt. Mást nem tehetsz.

A történet végéhez tartozik, hogy vasárnap éjjel egy szép, nyugodt álmom volt. Nagy pocakom volt, majd a szülőszobába kerültem, ahol minden fájdalom nélkül életet adtam egy gyönyörű kék szemű, szőke hajú kislánynak. A nővérke megkérdezte, mi lesz a neve, és erre azt feleltem: "Megbeszélem az apjával." Tudtam, hogy Zsolt az, és akkor már nem voltunk együtt. Mégsem volt bennem félelem, hogy egyedül nevelem fel a lányomat. Sőt, valami újjászületett bennem. És hétfő reggel kipihenten ébredtem...

Egy borzalmas nap kálváriája

EZ A BEJEGYZÉS ÉTVÁGYAT CSÖKKENTŐ, GYOMORFORGATÓ MONDATOKAT TARTALMAZ. (EZ MOST NEM VICC.) LÉGYSZI NE OLVASSÁTOK KÖZVETLEN EVÉS ELŐTT-UTÁN, ÉS FŐLEG NEM KÖZBEN!!! KÖSZI.

Heló Mindenkinek!

Back to London. Eltöltöttem egy tartalmas hetet otthon. Ezúton is sajnálom, hogy nem tudtam mindenkivel találkozni, akivel kellett volna.
Zsüli - minden jót, te életművész! See you in November.
Kriszta - júniusban mindenképp megyek Viki Baba nézőbe.
Kati, Törpilla, Zolee - rátok is szakítok időt.
István - remélem, már meggyógyultál!
Maci - eltűntél...
Mint tudjátok, az elmaradt randik oka az, hogy napjaim felét orvosnál töltöttem. De legalább végére jártam a problémáimnak, és most már tudom, milyen lehetőségeim vannak a jövőre nézve gyógyulás tekintetében.

Agyilag és lelkileg még mindig Budapesten vagyok. Amikor felszállt velem a gép Ferihegy 2B-n, a költözésem óta most éreztem először azt, mintha kiszakítanák a gyökereimet a szívemből, majd elkezdtek folyni a könnyeim. Hiányzik a családom, a barátaim. Akármekkora problémám van, tudom, hogy itt csak magamra számíthatok. És ez nagyon nehéz. Néha az is jól esne, ha csak elmondhatnám valakinek. Hiába, a skype, a telefon. Nem biztos, hogy bárkit el tudok érni, és ha így is történik, az sem ugyanolyan, mint személyesen.

Luca Baba hétfő óta egyfolytában bőg, hisztizik, nyűgösködik. Már úgy hozták meg a síelésből, hogy köhögött, prüszkölt, folyt az orra. Ez persze senkit nem érdekel. Végül is én bajlódok vele. Mára elértem azt a pontot, hogy végképp elfogyott a türelmem. Képtelen vagyok napi 9-10 órában ezt hallgatni. Megpróbáltam mindent: felveszem, dédelgetem - akkor le akar menni. Leteszem - akkor a karomban akar lenni. Elterelő hadművelet játékokkal - nem működik. Figyelmen kívül hagyom, és ugyanúgy beszélek hozzá, mintha mi sem történne - semmi változás. Feladtam...

Ugyanígy vagyok a bátyjával, Timmyvel is. Ő azonban szánt szándékkal eltökélte, hogy kikészít idegileg. Soha nem fogad szót, sőt, még felesel is, gúnyosan nevetgélve. Szégyellem kimondani, de bizony szívesen képen vágnám ilyenkor. Örökké kirohangál az útra, idétlenkedik, aztán persze elesik, és bőg. (Tegnapelőtt egy ilyen malőr miatt esett hasra, és fejelt bele lendületből egy vasdobozba, ami a vezetékeket takarja. Egy karcolás sem lett rajta, röhejes volt.) Beteszem a sarokba, akár hosszabb időre is büntetésként - semmit nem használ. Beszélek vele négyszemközt normálisan, és próbálom őt megérteni - nem érek el vele semmit.

Tegnap tetőzött minden. Az előző éjszakával kezdődött, amikor is hallottam, hogy Timmy bőg. Ilyenkor tudom, hogy megint bepisilt. Én már rég fent vagyok az első hangra. De a szülők csak jó pár perc múlva ébrednek fel, és mennek be a szobájába. Fiona reggel utazott Németországba munkaügyben. Egyébként Timmy rendszeresen ilyenkor pisili-kakilja össze magát. Az anyuka hiányát számára nem pótolja semmi és senki. Bevágtam Timmy szennyes ágyneműjét a gépbe, majd elindult a nap.

Lucy bőgését már megszoktam, ez lett volna a legkevesebb. Direkt hagytam délelőtt aludni fél órát (amikor egyébként rendszerint bealudna, de a hülye foglalkozások miatt sosincs rá alkalma), majd ebéd után is korábban letettem, és aludt majdnem három órát. Tudtam, hogy nincs jól, és iszonyatosan fáradt, amióta megjöttek a síelésből. Én nem tudom, mit csinálnak ezek a szülők a gyerekkel, de biztosra veszem, hogy a rutinját felborítják. Mindezek ellenére én ébresztettem, és ugyanolyan nyűgös volt.

1/2 3-kor elindultunk Timmyért, és megkértem a tanár nénit, hadd menjen el pisilni. Egyúttal a segítségét kértem: röviden elmondtam, hogy Timmy sokszor pisil a nadrágjába, mert utolsó pillanatig tartogatja, és figyeljen rá oda. Persze hárított, hogy a suliban nem csinálja. Udvariasan rámosolyogtam, és közöltem vele, hogy én ezt tudom, és nem is vonom kétségbe, csak szeretném, ha indulás előtt elvinnék vécére, hogy ne legyen útközben baleset.

Ezek után együtt mentünk a játszótérre. Kb. két perc múlva kitalálta, hogy rájött a szarhatnék, es nyomott egy gittet a bokorban. Közben megjelent egy haverja, akinek büszkén mesélte, mit művelt, majd a biztonság kedvéért megnézték, hogy tényleg ott van-e...
Lucy egy órán keresztül bőgött, szerintem maga sem tudta, miért. Semmi nem volt jó. Majd felszedtük később Charlie-t a rajz szakkörből, és akkor még nem tudtam, hogy minden idők legborzalmasabb délutánjának nézek elébe.

Hazafelé a szokásosnál is rosszabbak voltak a fiúk. Kb. ötvenszer szívrohamot kaptam, hogy átszaladnak-e az úttesten. Mégis mit csináljak velük? Kössem őket pórázra a babakocsi mellé? Marad a "be a babakocsi mögé" megoldás, amikor tízmásodpercenként nézhetek hátra, megvannak-e még...

Megérkeztünk rendben. Lucy persze mindezalatt folyamatosan üvöltött. Megcsináltuk Charlie-val a házit, megvacsoráztattam őket, majd Timmy angolosan távozott, hogy neki vécéznie kell. Ilyenkor mindig frászban vagyok, főleg, ha hosszabb időre eltűnik. A múltkori vécétekercses jelenet után azt hiszem, ez érthető...

Épp készültünk felfelé, hogy megfürdessem őket, amikor megcsapott engem és a két gyereket az első szint mosdójából jövő rettenetes bűz. Akkor már tudtam, hogy gáz van. Benyitottam, és Timmyt a mosdótál mellé felállva találtam félmeztelenen, ahogy tisztogatni próbálja a kakis seggét. Eldurrant az agyam. A másik két gyereket felküldtem a szobába játszani.

A helyiség úszott a vízben és a szarban. Egyszerűen nem akartam elhinni, amit látok. Nem tudom, közületek ki nagy South Park rajongó. (Én az vagyok.) Van egy olyan rész, amikor Kyle Kula Bával játszik a fürdőben. Majd kiderül, hogy az nem egy élő valami, csak egy darab szar, és összebarmol vele mindent. A szülők pedig elborzadva nyitnak rá. Nahát én is ezt éreztem. Annyira tragikomikusnak tarottam a jelenetet, hogy elkezdtem röhögni kínomban.

Közben Lucy és Charlie ott álltak mögöttem, és bámultak, meg fújoltak. Próbáltam gyorsan összetakarítani a dolgokat, és nem elhányni magamat. A mosdótál mellé volt rakva a szaros ruha, bevágtam mindent a mosógépbe. Timmyt közben felküldtem, hogy vetkőzzön, menjen a fürdőszobába, és egy perc múlva jövök.

Arra mentem fel a mosókonyhából, hogy Timmy a tiszta, reggel már egyszer kimosott ágyneműjében fetreng szaros seggel. Na, itt telt be a pohár, és rám tört a bőgés. Sírtam és nem bírtam abbahagyni. Így fürdettem meg külön Timmyt, majd a másik két kölköt. Ők nem értették mi van, engem pedig már nem érdekelt, és erőm sem volt visszatartani. Este 1/2 8 volt, apuka szokás szerint még sehol, hulla fáradt voltam. Ekkorra már 12 órája nyomtam egyhuzamban, pihenő nélkül.

Végül 8-ra mindenki ágyban volt, én ismét bevágtam Timmy ágyneműjét a mosógépbe, majd beültem egy kád forró, illóolajos fürdőbe. Relax. Apuka mondanom sem kell, hogy 1/2 11-kor esett haza, és persze ma reggel megint türelmetlenkedett a gyerekekkel, mert képtelen őket időben elkészíteni. Még jó, hogy csak akkor kell csinálnia, amikor Fiona nincs itt...

Hát így vagyok... A mai napom sem telt eddig túl jól. Reggel ismét azzal indítottam, hogy Timmy ágyneműje pisis, mosógépbe be. (Ne kérdezzétek, miért csak egy szettje van. Többek között erről is akarok beszélgetni ma este az anyukával...) Rudy próbált velem kötözködni reggel, de túl álmos voltam, hogy reagáljak bármit is. Pedig nagyon rosszul esett, hogy a köszönöm helyett ezt kapom tőle.
Egyre fáradtabb vagyok. Nem alszom rendesen, ismét előjöttek a hülye rémálmaim. Kimerült vagyok, és alig várom a péntek estét.
Egy óra múlva keltem Lucy-t, és tudom, hogy folytatódik minden. Valahogy most nem tudok lelkesedni, de biztosan csak újabb alkotói válságban, mélyponton vagyok. Mint a Boote lányokkal Portugáliában. Ezen is túl leszek valahogy...
Mindezeket terápiás jelleggel írtam le. És azért, hogy lássátok: az én életem sem mindig regénybe illő, vicces. Bár már lassan röhögök az egész tegnapi dolgon...

Bridget Jones tudósított Chiswickből. Off...

A kamionos és a kurva esete...

Remélem, Nektek is olyan tavaszias napjaitok vannak, mint nekem itt, második otthonomban, Londonban. Így kilenc hónap távlatából nagyon a szívemhez nőtt ez a városka. Annyi minden történt már velem, és Ti végigkövettétek. Volt negatív, pozitív élmény: előbbiek lelkileg megerősítettek, utóbbiak pedig mosolyt csalnak az arcomra.

Tegnap a semmiből előkerült régi jóbarátom, Krisztián. Akinek a különleges pillangó tetoválásomat köszönhetem:) Örültem, hogy írt, és tudom, hogy most is olvas, mert be vagyok állítva az RSS böngészőjébe. Igaz?:)

Nemsokára megyek haza. Fura érzés, mert most annyi mindennel elfoglaltam magam, hogy bevallom őszintén, most kezdtem csak el számolni a napokat. Már csak három van vissza, és látom a családomat, a barátaimat. Remélhetőleg minél többet közületek, Kedves Olvasóim:)

Na de úgyis tudom, hogy nemtől függetlenül A PASIRA vagytok kíváncsiak. Zsolt egyébként mindig kér, hogy adjam meg a blogom címét. Tudja, hogy szerepel benne, és el akarja olvasni. Aggódik, hogy esetleg nevetség tárgyává teszem, pedig ez nem így van. Adjatok igazat!

Két hete hétvégén elvitt táncolni. Ez jófejség, mert már rágtam egy ideje a fülét, és tudja, hogy imádok segget rázni. Egy Village nevű klubokba mentünk Muswell Hillhez. A tagok 95%-a fekete etnikumú, de engem nem zavart. Jó kis RNB zene volt, amire lehet lötyögni. Ja, és amiért mindenképpen vissza kell mennem:
1. Nincs belépő.
2. Három, ismétlem háromféle Long Islandet kevernek!!! (Általában egyáltalán nincs az itallapon, de ha szépen mosolygok, a pincérek kikeverik az Ice Tea-t - a szerk.) 3. Feleannyiért, mint eddig bárhol máshol. Ez az otthoni ár kétharmadát jelenti. No comment...

Zsolt erre az estére készült vacsorával, amit szépen elhallgatott. Másfél órával később libbentem be a megbeszélthez képest. Erre csak annyi kommentárt kaptam, hogy: "Így főzzön egy nőnek az ember." Hmm. Néma gyereknek... De bevallom, jól esett, mert már régen kaptam ilyen meglepit egy férfitól. Szégyelletes, hogy a csirkemellet finomabban elkészítette, mint én szoktam!

Másnap volt a Chinese New Year, azaz a kínai holdújév. Jelenleg a nyúl éve van, csakúgy közlöm Veletek. Nem tudom leírni, mekkora élmény volt ez a rendezvény számomra. Rengeteg ember hömpölygött a Leicester és a Trafalgar Square-en. Mégis egész jó helyünk lett a nagyszínpad előtt. Annyira magával ragadott minket az előadás, hogy észre sem vettük, és majdnem négy órát álltunk a hüviben. Néha még az eső is csepergett, de az sem érdekelt. Volt akrobatika, táncszínház, bűvész, énekes. Hol sírtam, hol nevettem. Gyönyörű volt! Főként az indított meg, milyen büszkeséggel vannak a hazájuk iránt.

Tehát az egész hétvégét együtt lógtuk. Ez történt a múlt hétvégén is. Már régóta készültünk a szombaton megrendezett Kamionosok és Kurvák bulira, amit Kun Pete, a Legnagyobb Magyar Házibuli Londonban embere szervez (ez itt a reklám helye, nagyon jófej srác!). Én már beszereztem erre a célra egy ultrarövid szoknyát a Cancer Research UK charity shopban. Mindössze 5 fontért. Így támogattam legalább az alapítványt, és jó helyre került a pénz. Az mondjuk rossz reklám lenne neki, amilyen célra én azt a ruhadarabot felhasználtam:) Áhított vágyam is teljesült: leakasztottam egy boát 6 fontért, ami az egyik üzletben dekorációként volt kirakva. Így elegáns, madame-os kurvaként jelenhettem meg:) A képeket facebookon láthatjátok, de íme egy mutiba:

Zsoltnak még kellett szerválnunk egy kockás inget és baseball sapit, hogy hiteles kamionsofőr lehessen. Végső mentsvárként szombat délelőtt Camdenben kötöttünk ki. Meg is kaptunk mindent! A műbajuszt én szereztem be, ami sajnos nem ragadt, és egy perc után elhagytuk a buliban - a szerk.

A buli szerintem jó volt, Zsolt szerint nem annyira. Két szint volt, az egyiken popurális, a másikon hazai zenével. Sok olyan emberke volt, aki be sem öltözött. Engem ez nem zavart, én jól éreztem magamat. Még egy női kamionos is udvarolt nekem. Ez az igazi elismerés!!!:)

Nem is tudom, hogyan írjam le. Elhallgathatnám, szépíthetnék és ferdíthetnék. De mivel ez a blog sosem állt távol az igazságtól, volt akármilyen szégyelletes, mindig leírtam fehéren-feketén, így most is ezt fogom tenni: ezen az estén sajnos nagyon csúnyán összevesztünk Zsolttal.
A fő ok véleményem szerint az volt, hogy túl sok került a garatra mindkettőnk részéről. Már nem is tudjuk, pontosan miből robbant ki az egész. Lényeg, hogy a végén az utcán kiabáltunk egymással. Amit mindig is gáznak tartottam. Ahogy a kamionosok és a kurvák szoktatk... Most is fáj rá visszaemlékezni, de sajnos megtörtént. Mégpedig velünk. A végén tettem valami ronda megjegyzést a baseball sapkájára, mire ő elhajította, és közölte, hogy azt csinálok, amit akarok, ő ezt lezárta.
Ezután még hazaballagtunk. A vasárnapot együtt töltöttük, és én reggel forszíroztam, hogy beszéljünk. Képtelen voltam anélkül elindulni. Nehéz volt rávenni, de sikerült. Ezután még megnéztünk egy filmet, és én elmentem a Dumaszínházba...

Hogy miért nem küldtem el Zsoltot a fenébe? Mert elgondolkodtatott, hogy juthattunk el idáig. Még csak egy hónapja vagyunk együtt, de már voltak nézeteltéréseink. Nem egy hangot beszéltünk. És én megígértem magamnak, hogy ezúttal nem szúrom el, mindent beleadok. Eddig mégsem így tettem.
Úgy gondolom, hogy minden helyzet kialakulásához két ember kell. A rossz az, hogy ő ezt még nem látja. De túlságosan megkedveltem, és túl normális pasinak tartom ahhoz, hogy ne próbáljam meg. Talán hülyeségnek hangzik. Ez van.

A Valentin napot így sajnos egyedül töltöttem. Nem különösebben rázott meg, elmentem jógázni, feltöltődni. Aztán rájöttem, hogy végül is teljesült az újévi kívánságom. Az volt a projektlista első pontjában, hogy Valentin napRA nem leszek már egyedül. Reméljük, ezek után elgondolkodtunk, és jobban odafigyelünk egymásra. Ha nem, akkor megérdemeljük.

Legyen további szép hetetek, ha lesz még rá energiám, írok, mielőtt elrepülök haza!:)

De Hemptinne Junior Nr 4

Mindig ráérzek, mikor kezdtek el panaszkodni, és hiányolni a blogomat. Ezért írok csak most:)

Ejtsünk néhány szót így egy hónap elteltével a kölkökről!
A) Lucy - Őszintén és tömören? Egy kis nyafogós bőgőmasina. Amikor éppen nem sír, akkor cuki. Ha vigyorog, arcocskája egy óriási szívvé formálódik:) Csak az én kedvemért naponta kb. háromszor összefossa magát. Másfél éves kora ellenére még nem beszél. A "shoes", azaz cipő szóból az s-set hajlandó kimondani. A "book", vagyis könyv már egész szépen megy. Általában a "mámá" és "ámá" szócskákkal próbálja magát megértetni. És ez sikerül is neki, mutogatással kísérve! Akkor meg minek erőltetné meg magát?:) Óriási barna szemeivel és hosszú szempilláival bárkit levesz a lábáról.

Legújabb közös programunk a Little Bear Feet, vagyis Apró Macitalpak. Én kerestem utána. Ez annak a foglalkozásnak a bevezetője, ahová anno Xanthét járattam, mikor Fairy Dancingeltünk, és tündérnek öltözött. Ezer százalékig biztos voltam benne, hogy Lucy imádni fogja. Így is lett. Ez az egyetlen foglalkozás, amin felszabadultan nevetni, és pörögni-forogni, rohangálni láttam. Meg is jegyeztem Fionának, az anyukának.

Másik újításom a szerdai playgroup, azaz játszócsoport a Chiswick Christian Centre-ben. Ez egy keresztény gyülekezet épülete, és hetente egyszer egész délelőtt ingyenes játszóház van kisgyerekeknek. Nagyon kultúráltan van megoldva: egy hatalmas teremben ezer játék, a szülők/kísérők leülhetnek. Általában itt szoktam traccspartizni Janával, a cseh barátnőmmel. Azóta is aranyba foglalom a nevét, amiért nógatott, hogy legalább egyszer próbáljam ki a bikram jógát:)

Meghagytam azért néhány korábbi foglalkozást is, hogy ne érje szó a Fairlawn Grove 20-as számú házának elejét. Hétfőnként egy Twister nevű gimnasztikára járunk, egy lepukkant templom koszos termébe. A nő, aki le kéne vezesse az órát, az égadta világon semmit nem csinál, nem aktivizálja magát. Kivéve az eszközök tologatását, amitől mindig frászt kapok, mert épp Lucy előtt rendezgeti. Ezt azóta sem értem. De mindegy...

Csütörtökönként Gemboree van a Chiswick Town Hallban, azaz a Városházában. Nagy hír, hogy végre, nyolchónapos ittlakásom után, befejezték az épület renoválását. Gyönyörű lett! Legközelebb megpróbálom végre nem elfelejteni vinni a fényképezőt, hogy Ti is lássátok. A Gemboreenak semmi köze a cserkésztáborhoz. Éneklés-mozgás van. Egész jó, attól függően, hogy melyik csaj vezeti az órát.

Péntekenként Amanda`s Action Club, szintén a Town Hallban. Amanda egy jópofa csaj, bár először idétlennek tartottam, hogy kb. 45 éves kora ellenére 18 évesnek öltözik: pink topban és fehér naciban, tornacsukával. Aztán rájöttem, hogy neki ez a "brand equity"je, így adja el magát. Ezen a foglalkozáson is éneklés-mozgás van. Talán azért tartom már uncsinak, mert Xanthét, majd Bubit is ide hordtam, és ők sem voltak tőle soha elragadtatva, csakúgy mint Lucy.

B) Timmy - nem a South Park Timmyje, de sajnos hasonlóan szerencsétlen. Iskolából hazafelé jövet kb. 20-szor esik el, botlik meg. Akkorákat hasal, hogy néha megijedek. De még sosem törte össze magát, egy karcolás sem lett rajta. Hiába, már mestere, hogyan kell ezt ügyesen csinálni:)

4.5 éves tejfölszőke kisfiú, kék szemekkel. Szegénynek kicsit tökfeje van, de remélhetőleg nem fog a korával arányosan nőni:) Mint minden családban általában a középső gyerekek, De Hemptinne-éknél is ő a legproblémásabb. Igényelné azt a babusgatást, amit Lucy kap, természete kissé lányos és nyávogós, és mindamellett szeretne olyan okos nagyfiú lenni, mint a bátyja. Nehéz neki.

A múlt héten sok időt töltöttünk együtt. Fiona egész héten Németországban volt céges továbbképzésen. Lucyt feladta postagalambbal Belgiumba a nagyszülőknek. Így nekem maradt Charlie és Timmy, plusz harmadik gyereknek Rudy, az apuka. Ő folyamatosan azt hitte, feleségpótlékként maradtam a házban, a sajátja távollétében.
Ez a következőkben nyilvánult meg:

1. Egész héten délutános műszakom lett volna, 15-19 óráig. Illetve 12-19 óráig némely napokon, ha előbb felszedtem Timmyt, hogy szocializálódjunk. Apuci hétfőn reggel 8 órakor azzal indított, hogy felüvöltött a szobámba, alszom-e. "Nem b+, nem alszom." - majd kócosan, flanel pizsiben, morcos arccal kinyitottam az ajtót, hogy nyomatékosítsam, mennyire értékeltem a malőrjét.
Mindez azért történt, mert jöttek a bojlerszerelők. Ez egyrészt nem volt megbeszélve előre, hogy maradjak otthon, másrészt hónapok óta sz@r a bojler. Természetesen extra sürgőssé vált pont azon a napon, amikor én végre sokáig alhattam.
Közöltem Rudyval, hogy programom van, és nem tudok otthon maradni. Mire ő lazán kijelentette, hogy nem baj, majd a srácok becsukják magukon az ajtót. Kikerekedett szemmel reagáltam. Szerinte nem gáz, ha nincs kulcsra zárva a ház egész nap. Márpedig innen, a chiswicki lakosoktól van mit elvinni. (Nem véletlenül törtek be háromszor Samantháékhoz is - a szerk.) A magyarázat az egészre az volt, hogy valami ismerős ajánlotta be ezeket a fiúkat. És, so what???

2. Rudy reggelenként minden széthagyott, amit csak lehetett. Valamilyen rejtélyes módon a mosatlan edények sosem jutottak el a mosogatógépig. Csak a mosogató mellé. A szennyes ruhák pedig ízlésesen, össze-vissza dobálva a székeken.

3. Apukának gőze nem volt arról, reggel mit viselnek a gyerekek az iskolában. Minden este ki kellett készíteni a kölkök uniformisát.

4. Megette a gyerekeknek előre elkészített kaját, amit este a saját szabadidőmben megfőztem.

5. A délelőttjeimen sms-ekkel bombázott, hogy vegyek tejet, esetleg jöhetnek-e korábban a bojlerszerelők, stb...

6. Az öt napból kétszer ért haza olyan időben, hogy még látta a gyerekeit lefekvés előtt. Az összes többin pedig 11-éjfél körül esett be.

Na de visszatérve Timmyre: egyik nap elmentünk a Natural History Museumba. Rengeteg műállat van, és dinoszaurusz részleg. Leghátulján, külön szekcióban pedig egy életnagyságú, mozgó, üvöltő T-Rex. Hát... ha én kicsi gyerek lettem volna, biztosan telerakom a gatyát. Emlékszem, volt egy karonülő kisfiú, aki halálra rémült a szörnytől, de az anyja kiröhögte. Sőt, még fotókat is készített az ijedt kisfiúval és a T-Rex-szel a háttérben. Aztán csórikám majd járhat felnőtt korában Csernushoz terápiázni.

Timmy előszeretettel nem fogad szót nekem: átszalad a legforgalmasabb úttesten piros lámpánál, eltűnik a sarkon a rollerrel. Pénteken két percre hagytam őt és a tesóját a konyhában vacsorázni. Szerintetek mire mentem vissza? Timmy felöntötte a cottage pie-t fél liter gyümölcslével. Legszívesebben közöltem volna vele, hogy akkor egye meg. De ehelyett felzavartam a szobájába. Nem nagyon érdekelte...

Olyan is volt már, hogy nem győztem keresni az ötszintes házban. Végső elkeseredésemben benyitottam az egyik vécébe. Timmy a mosdó mellett ült, folyatta a vizet, kiöntötte az egész üveg folyékony szappant, és beletuszkolt fél tekercs klotyópapírt a lefolyóba, habbal keverve. Szerintetek normális???

A legviccesebb az volt, amikor ebédeltek, én evonultam a kétbetűsre, és arra mentem vissza, hogy dugdossák az orrukba a kukoricaszemeket. Majd megeszik...

Mindezektől eltekintve, ha épp olyan pillanata van Timmynek, akkor aranyos és kedves kisfiú. Az elmúlt hét mindenképpen jó volt arra, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Már szívesen beszélget és játszik velem, és ez három hét után óriási haladás.

Sajnos gyakran bepisil éjszakánként. Az anyja szerint normális. Szerintem meg nem. A múlt héten ez háromszor történt meg. Fiona szerint azért, mert túl sok vizet iszik, amikor éjjel felébred. Rajtam csekkolta, mennyit hagyok ott neki az ágy mellett az üvegben. Megjegyzem, mindig csak 1-2 deci van. Biztos nem azért pisilt be a gyerek, mert hiányzik neki az anyja. És biztos nem azért sír fel éjszaka, hogy "Anyát akarom!". Ennyit az itteni gyereknevelésről.

Egyébként Fiona sokkal jobb anyuka, mint Samantha. Ő minden szabadidejét a gyerekeivel tölti, és ezt szívesen teszi. Sosem emeli fel a hangját, mégis szigorú. Ha előbb végez, és már 5 körül hazaér, egyből átveszi tőlem a stafétabotot.

C) Charlie 6 éves, és tele van önbizalommal. Minden erejével igyekszik elnyomni Timmyt. Amit én nem annyira értékelek, hiszen ezt láttam mindig Chiara és Xanthe esetében is. De ez biztos így van jól, ez a természet rendje. Akkor is rossz nézni.

Világító zöld szemével, kreol bőrével és mogyoróbarna hajával jóképű kis pasi. A lányok majd bomlani fognak utána. Virgonc, tele energiával és életkedvvel. Vele sokat lehet viccelődni, értékeli a humoromat:) A rosszasága ellenére szófogadó, tudja, hogy hol a határ. Vagy inkább csak látja a szigort az arcomon:) Lényeg az, hogy ő nem szeret a sarokban ülni, ezért inkább rám hallgat.

Minden nap más foglalkozásra jár, ezért hétfő kivételével az összes nap 3/4 5-kor szedem fel suliból. Véleményem szerint ez baromság, mert hulla fáradt, a leckéjét mindig lusta megcsinálni. Ha pedig megcsinálja, akkor pontatlanul, mert már nem tud koncentrálni. Az anyja megmagyarázza azzal, hogy ő elmondta Charlie-nak, mivel jár, ha ennyi programja van. Szerintem meg ne egy 6 éves gyerek döntse el, hogyan osztja be az idejét...

A fiúkkal szinte semmi időt nem töltök. Hiszen mindig rohanás van haza a suliból, aztán elkészítem a kajájukat, és már jön is az anyjuk. Ezért is volt jó a múlt hét, máskülönben sokkal később ismertem volna meg, igazából milyenek.

D) Jön De Hemptinne Junior Number 4. Igen, jól olvassátok! Majdnem valagra ültem, amikor január 6-án, a megérkezésükkor közölte Fiona és Rudy a "jóhírt". Egyből kiült arcomra a riadalom. Szerintem már tudták november közepén, amikor az állásajánlatot kaptam, visszaszámvolva a heteket. Arra gondoltam, miért ver engem a sors? Hiszen ugyanígy jártam Boote-éknál is, akik azután jelentették be a költözést, hogy megbeszéltük, maradok náluk. De az Élet semmit nem véletlenül hoz. Én mindig is nehezen alkalmazkodtam a változásokhoz. Márpedig ennél a munkánál nincs két egyforma nap, és mindig mindenre készen kell állni. Majd ezt is megoldjuk valahogy.
Azóta kiderült, hogy "Number 4" - ahogy a szülők is nevezik - kislány, és előreláthatólag június 8-án érkezik.

Egyetlen szívfájdalmam van ezzel a családdal kapcsolatosan: hogy nem éppen tiszták. Fiona ötvenszer rájuk adja ugyanazt a ruhát, és csak minden másnap fürdeti őket. Néha tesztelem, de mindig elvérzik rajta.
Múltkor például fosása volt Lucynek - amit szerintem tőlem kapott el - és sajnos a ruhájára is került. Anyuka már átvette az esti stafétabotot. Láttam, hogy pelenkát cserél, viszi fürdetni. Kíváncsi voltam, ott hagyja-e másnap reggeli a szaros ruhát a kislány szobájában. Hát otthagyta...
Ma reggel is szegényt ugyanabban a kezes-lábasban vettem át, amin tegnap már volt némi kaki. Na, de ne is részletezzük ezt tovább...
Én amikor tudom, suttyomban összegyűjtök minden gyerekruhát, és bevágom a mosógépbe. Máskülönben sosem jutnak el odáig.
Sajnos ezek az együttélés és az alkalmazkodás rejtélyei. El kell fogadnom, hogy ez van. Vagy küzdhetek ellene, és elronthatom a saját hangulatomat. Én ezt a "titkon mosást" találtam ki köztes megoldásként, és ettől jobban érzem magamat.

Azt hiszem, most nem kezdek bele másik témába. Ez így olyan kerek! 11 nap múlva úgyis megyek haza:)