Sokan feltettétek már a kérdést: miért nem mesélek soha Ádámról? Erre pontosan tudom a választ. Mert életem ezen kicsiny részét meg akartam tartani magamnak. És mert szégyelltem a problémáinkat, nem tartottam fairnek kibeszélni őket.
Vagy talán csak az én problémáim voltak? Én nem akartam elengedni őket? Az elején minden nagyon jól indult. Aztán teltek a hetek, és a félelem undok zöld szörnyetege ismét beférkőzött az életembe. Mi van, ha megint rosszul választottam? Ahogy Viki Barátnőm mondja: egy pasihoz sem jár garancialevél. Mi van, ha leragadok egy olyan ember mellett, aki valójában nem is nekem teremtetett? Előjöttek a régi rossz tapasztalataim, a "kis csomagjaim", amiket én is - mint oly sokan - cipeltem magammal, és beköltöztettem október 20-án Ádámhoz.
Ádám mindig ott volt nekem. Akkor is, ha a nevetéstől, akkor is, ha a családom és a barátaim hiányától, vagy ha a szomorúságtól könnyeztem. Bevallom, sok ilyen nap volt az elmúlt 3 hónapban. Akkor is ott volt, ha mindezek miatt undok voltam, de akkor is, ha csak épp rossz napom volt, és őt piszkáltam. Ádám minden arcomat ismeri.
Múlt hétvégén történt valami, amitől megbizonyosodtam, nincs többé félnivalóm. Talán akkor látott engem Ádám igazán gyengének és sebezhetőnek először.
Neki reggel családi összejövetelen volt jelenése. Én kimentem a fürdőbe, és egy post-itet találtam az ajtón: "Szívem! Remélem, jól érzed magad. Elrohanok, mert minél hamarabb vissza akarok jönni hozzád. Szeretlek. Ádám"
Egyszerű szavaknak hangzanak ezek. Mégis akkor ott, kócosan, kómásan, pizsamában a fürdőszoba ajtó előtt állva értettem meg, hogy történjék bármi, ő szeret, számíthatok rá, és ott lesz nekem.
Elpityeredtem magam. Hogy hol voltunk az elmúlt 3 hónapban, mennyi mindenen mentünk keresztül, és hogy ő végig ott volt mellettem, csak én nem vettem észre. Talán mert az elmúlt 17 hónapban megszoktam, hogy egyedül vagyok a problémáimmal, és magamnak kell megoldanom őket.
Ádámnál tanultam meg, hogy nem kell mindig minden szót kimondani. Néha elég egy mozdulat, egy tekintet. Azt hiszem, nála igazabb férfival még nem találkoztam életemben.
A héten kezdtem el dolgozni rendes óraszámban új családomnál. Szerdán mentem először Bertie-ért az iskolába. Féltem. Hogy szomorú lesz, hiszen egy évig volt vele Julia, az előző nannyje, neki pedig van egy 3 éves kisfia, akivel szépen eljátszanak együtt. Bertie széles mosollyal várt az ajtóban, és ahogy sétáltunk a buszmegállóhoz, itteni szlenggel mondva kis "chatterbox" (=dumadoboz), azaz dumagép volt. Megrögzött vonatrajongó.
Amikor megjött a double decker (ez a londoni kétszintes busz), felvittema tetejére, és a busz legelejére. Onnan magasról mindent belátni, és ezt nemcsak a gyerekek, de én is imádom:) Mondtam Bertienek, ha választhatnék, milyen állat lehetnék, akkor a madárra voksolnék. Megkérdeztem, ő milyen állat szeretne lenni, mire a következő válasz jött: traindriver, vagyis vonatvezető. Elmosolyodtam:)
A délutánunk teljesen simán telt. Semmi hiszti, huzavona, nyűglődés. Furcsa volt, mert megszoktam az elmúlt másfél évben, hogy ez a gyerekgondozás velejárója, és teljesen elfogadtam a dolgot. Biztos lesznek Bertie-vel rossz napjaink, de láthatóan sokkal kiegyensúlyozottabb, jól neveltebb kisgyerek, mint elődei. Kell legalább egy rossz gyerek, különben ingerszegény munkakörnyezetben leszek!:)
Na de várjuk ki a végét. Bertie-n kívül lesznek még más kölkeim is. Remélhetőleg legalább egy baba, hogy kiélhessem a nyomorgatási igényeimet:)
Voltunk magyar mikulás partin. Én, Ádám, Gábor és Juli. Nálunk volt a gyülekező. Hát... hogy is mondjam, eléggé kirúgtunk (vagy berúgtunk?) a hámból. Úgy döntöttünk, aznap este egye fene, feledje mindenki búját-baját, és érezzük jól magunkat.
Készült egy videófelvétel, amiket nem teljesen tudok beazonosítani, és hogy mi a fenéről beszélek összefüggően, folyamatosan. Sebaj, majd Juli és Gábor megfejti, mert Ádámnak és nekem eddig nem sikerült... Julival útközben táncolunk és magyar slágereket éneklünk (mizu-mizu", "szeresd a testem bébi"), míg Ádám kommentál, Gábor pedig röhög a háttérben, szokás szerint angolosan félrevonulva, nehogy megörökítésre kerüljön. Gábor szerint felrúgtunk egy kukát, amit másnap délután meg is találtam a házunk előtt. Különben is, a lakó hibája, mert mindig kiteszi a járda közepére. Ki látja azt a sötétben???
A fotók egy részét már töröltem, aminek Ádám nem örült. Szerinte viccesek. Én viszont úgy gondoltam, jobb ha egyszer megnézzük, röhögünk rajtuk, és megsemmisítjük őket, mint a Másnaposok című film legvégén. Nem szeretné azokat senki újra látni...
Másik részét meghagytam Gábornak és Julinak, hogy ők is szórakozhassanak egy kicsit. Hehe:)
A partifotós képei szerencsére még mindig nem lettek közreadva. Azt hiszem, ezekre a képekre nem leszünk büszkék...
Küldök mindenkinek egy kis napsütést, a tegnapi szélvihar után. Legyetek jók, és ha már nem jelentkeznék, boldog karácsonyt és mindenkinek szebb újévet. 6 nap múlva megyek haza!!!:)
