Hastánc show, Dumaszínház, fotózkodás, elérzékenyülések

Ismét eltelt egy hét. És egyre jobban érzem magam itt! Sőt, mondhatni most kezdek csak igazán belejönni a londoni életbe!

Vasárnap elmentem megnézni a Silk Route Arabic Cabaret, aminek keretében talán én is fellépek novemberben. A hastánc tanárnénim szervezi kéthavonta Balhamban, egy Bedford nevű pub báltermében. Hihetetlenül jó volt!
Képzeljétek, megtaláltam a brazil Seres Zolit! Aki nem tudná, Seres Zoltán az egyetlen magyar férfi hastáncos, és by the way remekül salsázik is. Mielőtt bárki megkérdezné: nem meleg!!! Szóval az itteni megfelelője Horus, aki egy iszonyatosan technikás és brutálisan jó táncos. Maszkban állt ki a színpadra, és én valamiért hihetetlenül erotikusnak találtam:) Egyébként helyes fiú, a másik számát már csak "félmaszkban", íziszfátyollal adta elő. És hiába röhögtök, Drága Férfi Barátaim - nem volt nőies!!!
Felteszem a videót, de sajnos gőzöm nincs, hogy kell elforgatni. Egy szerkesztőprogram sem engedte. Örülök, hogy egyáltalán konvertálni sikrült a fájlt és van hangja! Tehát aki tud, segítsen! Addig is íme:
Természetesen ő volt a legjobb. El lehet felejteni az otthon megszokott, tökéletesre kifinomított technikát és mozdulatokat. A legmeghökkentőbb számomra az a pillanat volt, amikor először tűnt fel, hogy még a zenét sem képesek lekövetni az úgynevezett "profik". Mahasti mindig azt tanította nekem: "Táncold azt, amit a zene mond!" Viszont nem akartam kritikus szemmel nézni, és fikázós hangulatban hazamenni. Azért mentem oda, hogy jól érezzem magamat. Annyira sugárzott mindegyikről, hogy szeret táncolni, hogy nem érdekelt a technika. Na jó, amikor botrányosan szembetűnő baromságokat láttam, az zavart... De kb. negyedóra után megszoktam.
Volt ott orosz, német, minden csak brit nem. És természetesen képviseltette magát kicsi hazánk is:) Edit aranyos lány, tanít táncot a meló mellett. Én is szeretnék. Majd... Egyszer... Ha végre elrendeztem itt egy kicsit az életemet...
Éva, a tanárnénim egyébként nagyon aranyos. Olyan kis családias hangulatokat teremt az óráin, ami számomra fontos. Ugyanezt éreztem a hastáncesten is. Mindenkinek bemutatott, még az itteni menőknek is. Van egy Ewa Horsfield nevű igencsak 60 felé járó nőci. Nekem úgy tűnt, ő itt a hastánc nagyasszonya. Jól nyomja az öreglány! Tényleg teljes beleéléssel táncol, és betölti az egész színpadot.
Azt még hadd jegyezzem meg, hogy több koros táncos volt. 45-től 60-ig. A testük mégis szép volt. Ha a fejüket eltakarod, nem mondtad volna meg, hogy mennyi idős nőhöz tartozik. Talán ezért jegyezte le a következőket Müller Péter:
"Egy táncos teste nem azért szép, mert sokat gyakorol, hanem éppen fordítva: azért gyakorol sokat, hogy a Szépséget minden mozdulatával, tartásával, járásával, gesztusával - még a mozdulatlan egy helyben állásával is - kifejezze."

Szokás szerint túlszerveztem magam hétvégére. Így vasárnap este (szokásos fél óra késéssel - a szerk.) a hastánc show után még összefutottam egy indiai sráccal, Arunnal. Ő volt az egyik, akivel a múltkor elmentem Camdenbe bulizni. Mivel fél 11-re értem oda, már sehová nem tudtunk beülni beszélgetni. Itt a pubok ugyanis 11-kor zárnak, tehát félkor téged már sehová nem fognak beengedni.
Kóvályogtunk egy darabig a Leicester Square-en (leszter szkver:), aztán feladtuk. Mindenféle hülye jegyüzérek ostromoltak minket, végül egy Metra nevű klubba mentünk, ami Arun szerint jó. Megjegyzem, nem szeretem az angol klubokat. Koszosak, igénytelenek. Itt viszont legalább a zene jó volt. Egyébként ne álmodozzatok, a klubok sincsenek nyitva 4-5-ig, nehogy metróval haza tudjál menni! 2-kor bezárnak. Tök jó, nem?
Faszán lekéstük az utsó tube-ot. Egy kínai biciklis riksával eljutottunk az Oxford Circusra. Nem bírtam, és kirobbant belőlem a röhögés. A csávó ránk cipzározta a műanyagborítást az ülések előtt. Mintha nem lett volna tök mindegy, mert hátul teljesen nyitott volt a "kocsi". Így döcögtünk. Gyalog gyorsabb lett volna. Arun bosszankodott, nekem pedig annál inkább röhögnöm kellett. A metrónak már úgyis lőttek, tehát tökre ráértünk szájtszíingelni, azaz felfedezni London nevezetességetit a centrumban. Ő egyébként állandóan stresszel mindenen, és nem érti, én mit találok ilyen helyzetekben viccesnek:)

Na de várjatok, a sztori még csak most kezdődik! Eredetileg a 94-es busszal terveztem hazamenni. 24 órában jár Chiswick felé, Oxford Circusról. Először rossz megállóba álltam a másik irányba. De ez csak negyedóra után tűnt fel... Majd átcaplattam a megfelelő oldalra.
Jött hamarabb egy másik busz, valami N207-es. Rá volt írva: Shepherds Bush felé. Ennek megörültem! Az felém van! Gondoltam felhuppanok. Akkor valahogy rettentő jó ötletnek tartottam hajnali egy órakor, hogy másik buszt próbáljak ki a megszokott helyett. Jó is lett volna, ha Shepherds Bushnál átszállok. De én továbbmentem, és kikötöttem Acton kellős közepén. Hozzátenném, hogy ott semmi nincs. Se kajáldák, se benzinkút, se semmi, ami nyitva tart.
Egyetlen csövi kebabost találtam, rosszarcú fazonokkal, ahová - nem fogtok meglepődni - természetesen bekéredzkedtem pisilni. Aztán megkérdeztem, hogy jutok haza Chiswickbe. Közölték: Good luck! Na - gondoltam magamban - ez nem hangzik túl jól. Jár arrafelé egy E3-as busz, amiből az utolsó fél 2-kor elmegy, tehát esélytelen volt a helyzetem.
Ott álltam Acton Town Centre-ben, az út szélén, és azon kamilláztam két cider után, hogy mit csináljak. Menjek vissza az N207-essel Shepherds Bushba, és ott szálljak át a 94-esre? Dehát az legalább még egy óra lett volna. Bosszantott, mert légvonalban pár percre voltam az otthonomtól.
Ezt a merengést szakította félbe egy taxis, akit leintettem. Gondoltam, megkérdezem, mennyiért visz ell. Mit veszítek? Úgysem tudom kifizetni. 10 fontot mondott. Beugrottam! Először előre akartam, aztán gyanakvóan méregetett, hogy mit szeretnék. Az angol taxikban ugyanis elöl nincs ülés a vezető mellett:S
Útközben jól elbeszélgettünk. Kiderült, hogy ő ciprusi, ezeréve itt él. Én pedig elsírtam bánatomat, hogy kötöttem ki Actonban. Kikapcsolta az órát, és keményen 5 fontért hazahozott. Az ég küldte őt nekem, meg vagyok róla győződve! Budapesten tudjátok, mikor vinne el így egy taxis haza? Válasszatok az alábbi opciók közül:
1. Soha.
2. Felejtsd el!
3. Álmodik a nyomor.
Sikeresen megérkeztem hajnali fél 3-kor a Grove House-ba. Így a hétfő reggelt 3.5 óra alvással kezdtem...

Arun azóta nem jelentkezett. Pedig nagyon faggatózott hazafelé, hogy mikor érek rá legközelebb. Gyanítom, hogy csak vízszintesen szeretne látni. És mivel ez sem múltkor, sem most nem jött össze, feladta. Cest la vie. Lesz ez még így se!:)

Hétfő este végre sikerült beszélnem az aupair ügynök kontaktommal, Anettel. Megnyugtatott, hogy minden rendben lesz álláskeresés ügyileg.
Ezt az érzést szerda este Samantháék is megerősítették bennem. Ugyanis végre kiböktem nekik, hogy nem költözöm velük Wiltshire-be. Mintha köveket görgettek volna le rólam. Mondjuk tudtam, hogy nem fognak megharagudni. Hiszen miért tennék? Mondták is korábban, hogy megértik, bármilyen döntést hozok. Mégis jóleső érzés volt letudni ezt a beszélgetést. Egyúttal szomorú is. Mert ezzel véglegessé vált számomra, hogy mi következik...

Ma délután egyébként elfogadták egy pasi ajánlatát, tehát nemsokára nyélbe ütik a ház eladását, dec. 18-án pedig kiköltöznek. Ezt én már nem szeretném megvárni. Legjobb lenne december elejei kezdéssel családot kapni.

Délelőtt megkaptam a referencia levelemet is Samanthától. Csak jóval később olvastam el, mikor Thalit mentem felkelteni. Elkezdtem sírni... Tisztában voltam vele, hogy mennyire meg vannak velem elégedve, de mégis. Amikor mindezt tükörként eléd tartják egy féloldalas fogalmazás formájában, az egészen más. Akkor esett le, hogy megint valaminek vége. És hogy mennyire fog nekem ez az őrült család hiányozni.
Bementem Thali szobájába, és még jobban rám jött a bőgés. Mindig vigyorral fogad, akkor is, ha nagyon fáradt. Mindig örül nekem. Ilyenkor az egész arcocskája ragyog. Mint ezen a képen: Most már interaktív, folyamatosan magyaráz, amit különösen imádok. Bár érteném a babanyelvét!
Samantha bejött a szobába, és persze észrevette, hogy pityergek. Elmondtam neki miért, aztán Richard is megjelent. Samantha szorosan átölelt, és közölte, hogy a családjához tartozom. Richard pedig meghívott, hogy amikor csak szeretnék, menjek el hozzájuk egy hétvégére. Azt hiszem, élek ezzel a lehetőséggel:)

Ma reggel suliba indulás előtt Xanthéval szokás szerint a lépcső legalsó fokán ücsörögtünk. Ilyenkor megbeszéljük az élet nagy dolgait, én pedig próbálom ráadni a cipőjét. Valamit hülyéskedtünk, már nem emlékszem. Majd Xanthe felemelte a mutatóujját, és elkezdett vele "fenyegetőzni". Közben pedig huncutul nevetett. Majdnem elsírtam magamat... Anno így kezdődött a barátságunk, mert mindig ujjal mutogatott, ha nem akart valamit megcsinálni. Én pedig kifiguráztam, és utánoztam. Sokáig ezzel viccelődtünk.

Chiarát ma be kellett ültessem a sarokba. Persze nehezen ment. Főleg hogy 5 évesen már igencsak súlya van, és magától nem akart menni. Azért sikeresen belegyömöszöltem a "naughty chair"be. Majd úgy döntött, dobhártyarepesztő (szó szerint!) sikításba kezd, hátha lejön az anyja megmenteni. Nem így lett. Egy percen belül abbahagyta. Nem szeretem ezt csinálni. Számomra is nehéz pillanat, amikor keménykedni kell. Mégis fontosnak tartom a következetességet.
Kb. negyedóra múlva Chiara mutatta, hogy nézzem, milyen vicces jelenet következik a Scoobyban. Én pedig odamentem, és megpusziltam. Szorosan átfogta a kezemet, és nem engedte el. Ilyenkor tudom, hogy bármi történjék, ő engem akkor is szeret.
Azt hiszem egyre több ilyen elérzékenyülős pillanatom lesz a Boote házban, ahogy múlnak a hetek...

De jöjjön most egy sokkal viccesebb téma, mégpedig a számomra olyannyira várva várt Dumaszínház. Az első Londonban! Mint tudjátok, egy darab jegyet vettem. Közben írt nekem a facebookon egy lány - aki szintén a Dumaszínház csoport tagja - hogy nem-e mehetnénk együtt. Azt hiszem, Anikó személyébén új barátnőre leltem. Nagyon jófej kis csaj! Ráadásul kiderült, hogy szekszárdi. Úgyhogy nyugtáztuk: nincsenek véletlenek!!!:)
7-re értem oda a Grand nevű helyre Clapham Junctionnál, ahol a Mystery Gang koncert is volt júniusban. Ez egy gyönyörű színház volt valamikor. Anikó már ott volt fél 7 óta, de hiába. Írta is smsben, még mielőtt odaértem volna, hogy helyért hajnalban kellett volna menni. Az óriási kétszintes, páholyos-erkélyes színház dugig volt magyarokkal. Mint a szardíniás dobozban. Normális állóhelyet is alig találtunk. Mi még jól jártunk, mert támaszkodhattunk egy asztalhoz, illetve rádobtuk a cuccunkat a karzatra. Kajálást el lehetett felejteni, le sem tudtuk volna rakni sehova. Plusz kilométeres sor volt mindegyik pultnál. Ennek különösen örültem, mivel vacsorát direkt ezért nem ettem. Beleéltem magam a jó kis hazai kajába. Sebaj.
8-kor elkezdődött, egy gitáros és néptánc csoport után. Nem tudom másképp fogalmazni, minthogy szétröhögtük magunkat! A fiúk nagyon jól készültek, pont az alkalomhoz illő sztorikkal. Közben épp nézem a többek kommentárjait a Dumaszínház üzenőfalán facebookon, és úgy látom, rajtam kívül még nagyon sokan számítottak rá, hogy kényelmesen leülnek, megvacsiznak, stb. ezért a pénzért. És megjegyezték, hogy a szervezés nagyon magyaros volt. Velkám tu Hángeri:)
A műsor után pofátlanul nyomultunk, és készítettünk közös fotókat Kőhalmi Zoltánnal és Kiss Ádámmal is. Egy szépséghibája van a dolognak: nem a mi gépünkkel. Megkértünk két srácot, hogy csináljanak rólunk, majd megadtuk Anikó nekik email címét. Akkor persze néhány rövid után már nem jutott eszünkbe, hogy mi is elkérjük az ő elérhetőségüket (nem röhögni!!!). Így csak reménykedhetünk benne, hogy valóban elküldik. Kár lenne értük, mert tök jó képek lettek, láttam őket. Így jár az, aki bacardizik és vilmosozik:)
Készítettem videófelvételt is, de mivel a telefonommal készült, a hangminőség elég rossz. Konvertálva viszont egész jó lett, hallgassátok sok szeretettel Kiss Ádámot!

És akkor ezzel zárnám soraimat így majdnem egy hét után. Azért nem mondhatjátok, hogy nem tettem ki magamért!!!

"This may sound strange but you look incredible"

Ez most egy szalonspicces bejegyzés lesz. Tudom, hogy most aludnom kéne, de mivel nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.
Amikor este utaztam a metrón, egy kb. 23 éves fiúka ült a mögöttem lévő ülésen. Egyszercsak elém tartotta a mobilját, és a fenti szöveg állt a monitorán begépelve. Ami magyarul kb. azt jelenti: "Talán furán hangzik, de hihetetlenül jól nézel ki."
Nekem ez annyira jól esett, és olyan aranyos gesztusnak tartottam, mint amilyet már nem is tudom, mikor kaptam utoljára:)

Nemrég érkeztem meg egy pubozásból újdonsült német barátnőmmel, Lisával és néhány ismerősével. Egy Zeitgeist (Időszellem) nevű német pubba ültünk be, ami eléggé kongott. Viszont ittam a régi szép idők emlékére (1997. tanulmányi ösztöndíj Bitburgba 3 hétre) egy jó kis csapolt Bitburgot, és ettem hozzá germán vurslit:) Az egyik lány ajánlott hozzá mustárt. Kétfélét rakott a tányéromra: az egyik olyan erős volt, hogy azt hittem, tüzet okádok. De egyből kitisztultak a légutaim:) A másik pedig édes volt, szerintem mézzel ízesített.
Jól elbeszélgettünk a csajokkal, de sajnos nekem 3/4 12-kor el kellett jönnöm, mert 1/2 1-kor megy az utsó metró. Vagy három éjszakai busszal jöhettem volna haza, másfél óra alatt. Köszi...

Reggel a gymben kezdtem: 3/4 óra ellipszis tréner, különböző fokozatokon. Három hét edzés után már érzem a változást, és hogy van bennem erő! Olyan jól lenyújtok edzés után, hogy még izomlázam sincs. És láthatóan jobb formában vagyok. Na, majd Karácsonykor megsasolhatjátok!:)

A hastáncról faszán elkéstem fél órát. Jellemző... Azért szeretem nagyon ezt a tanárnőt, mert annak ellenére, hogy 2002-ben kezdtem el ezzel foglalkozni, még mindig tud nekem új mozdulatokat mutatni, és új dolgokat mondani tánctörivel kapcsolatban. Az óráján pedig folytonos frusztrációt érzek, hogy még ezt és azt is gyakorolnom kell. Ezt utoljára 2003-ban éreztem Vitális Anna óráin. És ez jóóóó!!! Mert engem ez motivál, és visz előre.
Vasárnap este elmegyek Balhamba, és megnézem azt a hastánc showt, amiben novemberben én is szerepelhetek. Nagyon kíváncsi vagyok, majd beszámolok Nektek!

Tudom, hogy majdnem kéthetes elmaradásaim vannak itt blogügyileg. De mostanában végre hasznos dolgokkal töltöm azt a kevés szabadidőmet. Úgy érzem, talpra álltam, és ismét kikecmeregtem a gödörből. Már csak azon nem kéne stresszelnem, hogy találok-e időben másik családot. Mert mint ugye tudjuk: Boote-ék decemberben Wiltshire-be költöznek. Ahová ha nem muszáj, nem szeretnék menni velük.

Na, legyen most ennyi elég, Drágáim, és ígérem, jó kislány leszek, hamarosan ismét szösszenetezek Nektek!!!!

Supernanny, vagyis hogyan lettek az én kis majmaimból angyalkák

Sziasztok!

Először is - moziajánló rovat: mindenképp nézzétek meg a Dinner for Schmucks, vagyis Gyógyegeret vacsorára! című filmet. Az utóbbi idők legjobb vígjátéka. Azt hittem, ebből már nem lehet újat kihozni. És hogy az eredeti francia verziónál (Balfácánt vacsorára!) nincs jobb. Na meg persze a magyar színdarabnál, amiben Koltai és Kern alakít hatalmasat. De még ezt is lehet überelni! Végigröhögtem az egészet. Érdemes Nektek is megkönnyezni eme remekművet! Ja, és a legjobb, hogy szinten minden szót értettem. Haladok angol nyelv-ügyileg!

Múlt hét kedden bevezettem egy új rendszert. Ahogy már korábban írtam, augusztusban eljutottam arra a pontra, hogy egyáltalán nem tudtam kontrollálni a Boote lányok viselkedését. Merengtem egy darabig, mitévő legyek. Annyi okos könyvet elolvastam, mégis kifogytam az ötletekből. Szégyelltem magamat, mert eljutottam arra a szintre, hogy kiabáltam velük.
És akkor azon ritka esték egyike követkeett, hogy bekapcsoltam a tévét. Épp a Supernanny ment, amiben egy jófej londoni dadus regulázza meg mások kissé idióta gyermekeit, és látja el a szülőket mindenféle jótanáccsal, majd átszervezi az életüket. Minden olyan egyszerűnek tűnt a műsor megtekintése után.

Mint ahogy erről is többször regéltem, a fő problémát abban láttam-látom Boote-éknál, hogy a lányok soha nincsenek megbüntetve. Innentől kezdve lehet Anyuci akármilyen szigorú, és üvölthet akármennyit, semmi értelme...

Az én rendszerem a Supernanny alapján a következő:
Kedden reggelinél (hétfő szünnap volt) leültem a lányokkal - persze Thali csak hallgatólagos résztvevő volt - és röviden felvázoltam a szitut. Hogy ezentúl mindenre egyszer kérem meg őket. Egy figyelmeztetést adok. Szépen, nem felemelve a hangomat - ezt csak Nektek mondom - a szerk.:) Amennyiben azt választják, hogy nem fogadnak szót, leülnek két percre az úgynevezett büntisarokba. Ha felállnak, hisztiznek, a két perc mindig újraindul.

Az első napokban egymást felváltva ült Xanthe és Chiara a sarokban. Volt tiltakozás, hisztéria, és egyéb dühkitörések. De amint látták, hogy komolyan gondolom, és kemény vagyok, mint a kaki, egy percen belül lenyugodtak. Mindig elmondom nekik, pontosan miért ültetem őket a sarokba. A két perc letelte után, ha bocsánatot kérnek, visszamehetnek játszani.

Ma pedig rajzoltam egy úgynevezett reward chart-ot. Ezen két viráglétrácska van, tetején a lányok neveivel, és minden a kedvenc színeikkel kipingálva: pinkkel és lilával. A létrának 20 foka van, amin kicsi egérfejes mágnesek fognak fel-le haladni. Attól függően, ki hogy viseli magát:) A huszadik fok elérésekor meglepit kapnak.

És képzeljétek, lőn csoda! A rendszer teljesen jól működik. Pontosan úgy, ahogy a tévében mutatták. Pénteken már senki nem ült büntiben. Ma pedig mindkét lány csak egyszer. Már értik, hogy miért van az egész. Így én sem érzem magam rosszul - annyira - hogy szigorúnak kell lennem. Egyértelmű szabályok vannak, amikhez tartaniuk kell magukat. Ha engedek, akárcsak egyszer, azzal őket is összezavarom. Nem is haragsznak rám, ami számomra furcsa.

Sőt, egyre jobban ragaszkodnak. Chiara most már napjában többször átölel, az anyja előtt is. Először kellemetlenül éreztem magam, de már nem izgat.
Szombaton bébiszitteltem, és migrénem volt a kimerültségtől. Kopogtattak az ajtómon, én pedig kivánszorogtam. Chiara állt ott szivecskés pizsiben, és csak azért jött fel, hogy átöleljen, és jó éjszakát kívánjon. Hát nem édes?:)
Sokszor kérdezgeti azt is, hogy jövő nyáron még velük leszek-e, és hogy majd akkor ezt és ezt csináljunk. Tervezget. Elég ciki, és próbálom elterelni a témát azzal, hogy azt mondom, nem tudom még, mi lesz akkor, és hogy azért ne felejtse el, költöznek, addigra már nem lesznek Londonban. Nem bírok neki hazudni. Nem lenne fair.

Xantheval és Thalival minap hármasban ebédeltünk, Chiara a zegyik barátnőjénél volt játszani. Xanthe közölte: "Melinda, I DO love you!" Az angolul nem tudó olvasóimnak: a DO nyomatékosítás. Tehát nemcsak simán, hanem nagyon szeret a kiscsaj. És ezt most, így mondta ki nekem először!:)
Egyik este pedig bementem lefekvés után Xanthe szobájába, mert tudtam, hogy úgyis mindig sokáig fent szöszöl. Az ágy szélére ültem, megsimogattam a fejét, ő pedig megszorította mindkét kezével az enyémet, és csak néztük egymást. Ez olyan megindító pillanat volt számomra, ami örökre belevésődött az emlékeim közé.

Nagyon megszerettem őket, de észben tartom, hogy kettő, legkésőbb három hónap múlva már nem leszek itt. Úgy látszik, most valamiért sok változás kell történjen az életemben. Nekem pedig meg kell tanulnom könnyen venni őket, és alkalmazkodni az adott helyzethez...