Wiltshire-i napló, avagy hogyan jutottam el Rowde-ból Budapestig...

Na Drágáim, előre felkészítelek Benneteket, hogy ez hosszú és depressziós lesz. De megörökítettem magunk és az utókor számára. Íme melankolikus rowde-i napjaim jegyzete. Vágatlan verzió. Érdemes elolvasni azoknak, akik szeretnék az én szememmel látni, min mentem keresztül, amikor a Heathrow reptéren menekült tábor állapotok uralkodtak. Milyen érzés az, amikor maradni, de menni is szeretnél. Kétlakiságom története.

2010. december 17. péntek
Szürreális reggelre ébredtem. Mintha nem is költöznénk, nem is velünk történneaz egész. Igazából nem is volt idő ezzel foglalkozni, merengeni és szomorkodni.
Megreggeliztettem a gyerekeket, majd elmentünk a jéghidegben sétálni. Megkérdeztem, mit szeretnének utoljára látni Chiswickből, és oda megyünk. De annyira fáztunk, hogy végül a Starbucks játszóházában kötöttünk ki, ahol Bubi már nagyon jól érzi magát.
Először alig mert bemenni a gyerekek közé, második alkalommal csak ült a szoba közepén, óriási szemmel bámulva, hogy a nővérein kívül más gyerekek is léteznek. A következő pár alkalommal pedig mindig velem akart játszani, ezért beültem én is a szobába. Később már csak kívülről szemléltem, rögtön a bejárat mellett, hogy lássa, ott vagyok. Ilyenkor mindig integettem neki, és akkor nyugodtan játszott tovább. És mostanra jutottunk el arra a szintre, hogy teljesen jól eljátszik az idegen gyerekek között. Dehát ennek is vége... Mint ahogy a Grosvenor Roados időszakomnak is. Szerettem ott lakni, a szívemhez nőtt. Fél évig az volt az otthonom, Boote-ék pedig a családom. Tudtam, hogy bármilyen sz@rban vagyok, nekik akkor is kiönthetem a lelkemet. Éreztem, hogy tényleg a családhoz tartozom, és ezt sokszor a tudtomra is adták.

10 órára jött értünk Jane, Richard anyja. Élcelődtem is Samanthával, hogy ez nincs beleszámolva a fizetésembe. Én, a három gyerek, és az öreglány kocsival leutaztunk Devizesba. Ez az a városka, ami a legközelebbi „city centre” Boote-ék új házához.
Lady Harrowby (így kell hívnom...) természetesen mindent kontrollálni akart. Én udvariasan, de határozottan hárítottam. Bubi ¼ 1-kor szokott ebédelni. Ha egy percet kések, már emlékeztet rá, hogy idő van. Gondolhatjátok, mennyire értékelte, amikor ½ 1-kor még hülye hajókat kellett nézegetnünk egy privát terület kerítésén keresztül. A nyanya mindenáron ki akart nyitni a kaput. Próbáltam értésére adni, hogy ez nem fog menni, mivel MAGÁNTERÜLET.
1-kor beültünk egy helyre ebédelni, ahol több céges rendezvény is zajlott. Én leléptem volna, de az öreglány ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk. (Egyik kedvenc beszólásom tőle még mindig az, hogy én keresem a problémákat. - a szerk.) Egy teázó asztalnál volt csak hely, ahol kb. hason fekve lehetett enni. A pincér közölte, hogy legalább 45 percet kell várnunk a kajára. Na most akkor magyarázzátok meg Bubinak, hogy másfél órával később ebédel, by the way aznap a délelőtti és a délutáni alvása is kimarad, és nehogy kússzon-másszon, rosszalkodjon, hanem a székében ülve várja a kajáját. Szerintem ezzel mindent elárultam, hogyan zajlott az egész...
A tortúra után végre elindultunk Rowde falucskába, ahol Boote-ék új otthona van. A neve Rowde House, tehát maradtak a nem házszámos dolognál, csakúgy, mint a Grove House esetében. (Azt sem találta meg soha egy taxis, vagy kézbesítő sem, mert egy nem látható helyen volt csak feltüntetve a név:)

A Rowde House egy gyönyörű, régi épület, a főűt mentén. Óriási kerttel. Bár én nem nevezném kertnek, inkább parknak. Tekintélyt parancsoló, nagy vasrácsos kapuja van. Ahogy beléptünk, a költöztető fiúkák már ott ugráltak sortban és pólóban a dobozokkal. Elmosolyodtam. Ja, egyébként egy kamiont megtöltő cuccunk volt, ez most komoly!
Ahogy beléptem, Samantha lelkesen köszöntött az új otthonunkban, majd átölelt. Ők előbb odaértek Richarddal, pedig később indultak, mint mi...
Amikor először körbejártam a házat, eltévedtem. Ugyan „csak” 10 szoba van (a Grove House-ban 8 volt), de a tér hatalmas. Itt nincs az a zsúfoltság, hogy minden négyzetcentimétert építsünk be, mint Londonba. Leesett az állam a látványtól. Két szint van, sok lépcsővel, de mégis nagyon jó elosztású.
A házhoz tartozik még egy kétszintes vendégház is, ami egy otthoni villának felel meg méretügyileg. Ugyan belülről még nem láttam, de akkora, hogy szerintem ott simán ellakhatna mégegy 5 fős család.

Az első délutánunk a pakolás jegyében telt. A fiúk minden szobába a megfelelő dobozokat rakták, részletesen ráírva, melyikben mi van. Így könnyű dolgunk volt. By the way Bubi előkés-zoknis-harisnyás-cipős-pelenkás kisszekrénye azóta sincs meg... - a szerk.)

Chiara és Xanthe izgatottak voltak, Bubi üvöltött, mert az egész napját elszúrtuk. Estére mindannyian jól elfáradtunk. Bár bevallom, én inkább ideges voltam az öreglány miatt.
Sajnos együtt kellett vacsoráznunk, különben megsértettem volna őket. Ne értsétek félre, Samanthát és Richardot imádom, de a nyanya estére már totál kikészített. Samantha megkínált egy jó drága vörösborral, majd csobogtatva utánatöltött. Én sokatmondón ránéztem, ő pedig huncutul kacsintott, amíg a nyanya elfordult. Akkor tudtam, hogy egy hajóban evezünk, és egy koccintással létrehoztuk a MOTHER-IN-LAW ANTIFAN CLUB-ot.
Miután Richard magasröptű megakultúrális beszélgetést folytatott az anyjával, mi pedig Samanthával okosan és unottan bólogattunk, elvonultam. Üzembe helyeztem a kis elektromos ágymelegítőmet - amit Samantha volt olyan jófej, és csak miattam megvett – és elszenderedtem...

2010. december 18.szombat
Nem aludtam túl sokat. Sosem tudok, ha új helyen vagyok. Ezt is örököltem Anyukámtól. Mint ahogy a szám, és az arcom formáját is, de ő ezzel máig nem ért egyet:)

Bevállaltam Chiara és Xanthe szobáját. Szép lett. Az én művem!:) Legalább hagyok egy kis nyomot magam után. Persze estére láttam, hogy a nyanya képes volt eltolni Xanthe ágyát, majd az éjjeli szekrényt áttenni az ágy másik oldalára, a szoba sarkába. Aminek semmi értelme, mert körbe kell menni, és úgy kivenni a pelenkáit. De nem érdekes. Legalább fontoskodhatott egy kicsit.

Bubi holmijait csak gyorsan bedobáltam a beépített szekrénybe, hogy legalább a ruhái elöl legyenek. Ahogy fentebb említettem, egy része azóta sincs meg:)

Samantháék megszívták, mert a Grove House-ban az összes ruha beépített szekrényben volt. Kivéve két kicsi kétajtós szekrényt, amiben Bubi és az én ruháim voltak. Itt csak a legfelső szinten van egy hosszú sor beépítve, a többi szobában nincs. Így Bubi sajnos osztozkodik a szekrényén az anyja Givenchy kosztümjeivel:)

Ahhoz képest, hogy péntek délután költöztünk be, szombat estére tök jól néztünk ki. A konyhában majdnem minden elöl volt, a lányok szobája készen, a játszószoba is létrehozva a földszinten, a konyha mellett.
Az alsó szinttel az a baj, hogy egyáltalán nincs fűtés. Így nem lehet sokáig ücsörögni. A sütőt látnotok kéne, egy vicc! Őskori lelet, de itt ez a „divat”. Állandóan be kell legyen kapcsolva, mert 24 óra, amíg újra átmelegszik.

Samantha lelkesen nekiállt mosni (mosási mánia – ebben is hasonlítunk:). Aztán rájött, hogy a jéghideg mosókonyhában soha nem fognak a ruhái megszáradni. Úgyhogy most úgy nézünk ki, hogy a tűzhelyen vannak kilapítva azok a ruhák, amiket nem lehet a szárítógépbe tenni. Ha belegondolok, hogy ez a flancolós nő ezt szánja hosszú távú megoldásnak, röhögnöm kell:)

Délután kimentem a „kertbe” fotózni. Péntek éjjel óriási hó esett. Gyönyörű, és mivel hideg van, sokáig megmarad. De beparáztam, mert a Devizes Radioban bemondták, hogy a buszok és vonatok csak bizonyos szakaszokon járnak, és az elkövetkezendő napokra hasonló időjárást jósolnak. Feltettem magamnak a nagy kérdést: hogy jutok el Londonba??? Jó, persze, most biztos azt mondjátok, meg lehet kérni Richardot. Sőt, lehet, hogy magától is eszébe jutna, de akkor is aggasztó a helyzet. Az az érzésem van, hogy itt ragadtam a semmi közepén, ahol gyakran még térerő sincs. Nevetséges. Vagy inkább tragikomikus.

Este megkíséreltem egy hajmosást. Persze nem a saját fürdőszobámban, mert ott csak csap van a kádnál. Az is persze a kedvencem: külön csapból a forró, külön csapból a jéghideg. Így kibéreltem a csajok zuhanyzóját. Amikor megláttam az általam annyira utált minibojleres berendezést, elszomorodtam. Ezt úgy kell elképzelni annak, aki még nem járt Britániában, hogy van egy kis fehér műanyagdoboz a zuhanyhoz rögzítve. Egyik tekerővel állíthatod, hogy milyen mennyiségű vizet akarsz. Másik tekerővel állíthatod a hőmérsékletet. Na most az egészből általában hideg-forró váltóvizes fürdő szokott kisülni, illetve szánalmas, lekonyuló mennyiségű vízsugár a zuhanyrózsából. Sebaj, megoldottuk. Nekem a háromhetes németországi hidegzuhanyzás, és Dél-Afrika után már nem lehet újat mutatni fürdésügyileg.

2010. december 20. hétfő
Elég nyomin keltem, mégis napok óta először éreztem azt, hogy újra tele vagyok jókedvvel és energiával.
Most néhányan talán kinevettek, de megtaláltam pendrive-on egy régen megvett internetes könyvet, amit egy férfi kapcsolat terapeuta írt. Annak idején nagyon sokat segített túllépni bizonyos dolgokon a múlttal kapcsolatban. Most újraolvasom. A felénél tartok, és igencsak érdekes dolgokra ébresztett rá tegnap este. Tök egyszerű kérdések, mégis magunktól aligha jutna eszünkbe. Mint például: összeírni az „imádott” férfi pozitív és negatív tulajdonságait, és hogy anno mivel fogott meg bennünket. Megfogalmazni magunknak részletesen, konkrétan, hogy miért akarunk vele lenni. Hát nekem ez sajnos nem sikerült. Magam is meglepődtem, pedig nem először csinálom végig ezeket a gyakorlatokat. Úgyhogy innentől kezdve azt hiszem, nem nagyon marad miről merengeni Petivel kapcsolatban. Hacsak az nem, hogy ismét bakot lőttem. Valamiért ez mégsem ráz meg. Sőt, izgatottan várom az új évet, tele vagyok tervekkel: hastánc, bikram jóga, argentín tangó, kirándulások vidékre.
Találtam egy chiswicki dating site-ot, ahová bizony be fogok regisztrálni. Havonta pár font a tagsági díj. Így megspórolom magamnak, hogy London másik végéből szedjek össze pasit. Praktikus, már csak a munkám miatt is, nem?:) Mint tudjátok, előző két pasimat is az internet hálójában találtam meg. Én még mindig pozitív és nyitott vagyok erre. Szerintem tök izgi randizgatni:)

Reggel Chiara azzal indított, hogy menjek oda hozzá. Ő és Xanthe a lépcsőn álltak, a korlátnál. Na – gondoltam magamban – megint valami gyanús dologra készülnek, és behúznak a csőbe. Menjek még közelebb, és fogjam meg a korlátot. Jó. Erre kézcsókot kaptam mindkettőtől. Szerintetek ez mi, ha nem a rajongás és a szeretet jele?:) Annyira fognak ezek a kis makik hiányozni!!!

11 körül ismét túrázni indultunk Bubival. Először szolídan pelyhedzett a hó, majd határozottan szakadni kezdett. A nagyobbik, terepjáró kerekű babakocsival mentünk, mégis alig tudtam tolni. A hideg miatt ugyanis még a három nappal ezelőtti hó is megmaradt, plusz egy része lefagyott több centi vastagon...
Az egészet úgy kell elképzelnetek, hogy itt egy darab egyenes utca, járda sincsen. Csak dombok, és kacskaringók. Mindenki köszön, és mosolyog - ami viszont tetszik. Családiassá teszi a falvacskát.
Ám ahogy betértünk Bubival a házak közé, lehetetlenség volt kijutni a főúthoz. Mindegyik utcácska „dead end”ben, vagyis zsákutcában végződött. Nevetséges. Így visszamentünk, ahonnan jöttünk, a kiindulási ponthoz, de addira szegény Bubinak már szó szerint deres volt a szempillája. Edzem a csajt:)

Amit még viccesnek találok Rowde falucskában, az az, hogy ugyanúgy, mint otthon, itt is megbámulnak az emberek. Tegnap elsétáltunk Bubival egy privát házban kialakított pékség mellett, és elolvastam az ajtaján a kiírást, miszerint a bejárat a másik oldalról van. Konstatáltam, és továbbmentem, de addigra egy bácsi már kíváncsian kukucskált, sőt ki is jött megnézni, kik „Az Újak”.

Nem sokkal később bejött, az, amitől leginkább tartottam. Ezért mondják, hogy nem szabad növesztgetni a negatív gondolatokat. A vonatok és buszok ismét nem járnak rendesen, sőt, 23-ára is ítéletidőt mondtak, havazással.
Egyelőre az az A terv, hogy egy nappal korábban, tehát 22-én szerdán elutazom Londonba vonattal, Samantha anyukájával és öccsével, akik egyébként is akkor mennek vissza. Egy napra jönnek ide látogatóba. Aznap este ha minden igaz, az új családomnál, De Monceau-éknél tudok aludni. Ez viszont még nincs lezsírozva, mert mint kiderült, ők meg Belgiumban ragadtak a nagy hó miatt, és a riasztóval kapcsolatos dolgokat nem fixáltuk le, hiába vannak kulcsaim. Ja,és műanyag kütyüm sincs, amivel a riasztót ki lehet lőni. 23-án elvileg kicuccolok a Heathrow-ra, aztán meglátjuk, mit mondanak: törlik-e ajáratomat, és ha igen, mikor tudok hazarepülni legközelebb.
B terv Peti, aki jófej volt, és felajánlotta, hogy nyugodtan szóljak neki, ha nem tudok bejutni Londonba. Gondolom, elfuvaroz kocsival. Vagy Samantha bevisz, ő is megígérte, hogy valamilyen módon eljuttat. A 22-e éjszaka még így is kérdéses, és ha nem muszáj, nem szeretnék a „majdnem volt pasimhoz” becccolni. Akármilyen kedves és segítőkész is. A 23-át meghagyta szabadnapnak miattam, ugyanis egy bőröndöm nála van tele ajándékokkal, amit hazaviszek. Nem akartam Wiltshire-be sétáltatni. Fizikailag képtelen lettem volna négy táskával visszautazni Londonba.

Délutánra leesett a tantusz, hogy milyen kis naiv vagyok. Chiara elém tolta a mai újságot, aminek a címlapján egy Heathrown készült fotó volt, menekült táborhoz hasonló feelinggel. Döbbenten olvastam végig a cikket. Hiszen napok óta nem jutottam se TV, se internet elé. Több ezer emberről van szó, hogy gondoltam én, hogy majd Horváth Melinda economy jegyét simán átfoglalják a BA egy másik járatára pár nappal későbbre? Ezt a kételyemet sajnos megerősítette Ágica is. Aki ma utazott volna, és törölték a járatát. 27-e előtt semmi nincs, tehát legkorábban egy hét múlva tudna utazni, de az is kérdéses. Értelme pedig nem sok, mert a visszajegye Szilveszter előttre szól. A British Airways honlapja persze túlterhelt, a telefont automata veszi fel. Na most ilyenkor mi a teendő?

Tudom, hogy pozitívan kellene gondolkodnom, és szerencsésnek éreznem magam amiatt, hogy valahol mindenképp ellakhatom. Nem kell szállodára költeni, és nem a híd alatt fogok aludni. És azért is nagyon hálás vagyok, hogy Samantha, Richard, sőt még a nyanya is támogatnak lelkileg.
Estére ugyanis kitört belőlem a zokogás, és képtelen voltam abbahagyni. Felhívtam a Tesómat lelki segélynyújtásért. Őt is elszomorítottam, és valahol önzőség, mert csak magamra gondolok. A családomnak ugyanolyan rossz lesz, ha nemhogy Karácsonyra, de elképzelhető, hogy egyáltalán nem tudok hazamenni.
Lady Harrowby feljött a szobámba megvigasztalni. Átölelt, és akkor éreztem, hogy minden korábbi beszólása ellenére kedvel. Hogy őszintén szorongat, és együttérez velem. Már korábban is meghívott magához a vidéki kúriájába – ugyanis az egész Boote Família nála karácsonyozik – de most ismét megerősítette. Hogyha nem jutok haza, ő nagyon szívesen lát. Azt is mondta, maradjon kettőnk között, de ha bármilyen járatot át tudok foglalni, legyen az repülő vagy vonat, ő kifizeti. Engem már a pénz sem érdekel, csak jutnék haza. Nem tudom elképzelni, hogy egyedül töltsem a Karácsonyt és a Szilvesztert. Mindenkinek megvan a maga párja, nem szeretném tartani a gyertyát. Az csak még jobban növelné a magányomat...

Dagadt vörös szemekkel azért ma este is levánszorogtam vacsorázni, mert már mindhárman feljöttek megnézni, élek-e. Jól esett a társaság. Azt mondták, mindent megtesznek, hogy találjunk rá megoldást, mert törődnek velem. Olyan aranyosak, de sajnos varázsolni ők sem tudnak...
Mégis felvidítottak. Megnyugtatott a tudat, hogy vannak mellettem emberek, akikre ebben a nehéz helyzetben számíthatok.

Sajnálom, hogy ez a bejegyzés ilyen depressziósra sikeredett. De reméljük használ, hogy kiírom magamból, és pár hét múlva már nevetve olvasom vissza, mennyire túlparáztam az egészet. Bárcsak így lenne!
Nekem viszont van egy megérzésem – ami eddig egytől egyig bejött – hogy egyáltalán nem jutok haza. Nem lesz hely későbbi járatra, mert rengetegen várnak az átfoglalásra. Így nem tehetek mást, mint szokom a gondolatát, és próbálom elfogadni a tényt, hogy az időjárásnak bizony kiszolgáltatottak vagyunk.
Erről az a másik mélypontom jutott most eszembe, amikor Dél-Afrikában több mint egy hete szakadt az eső, és fáztunk éjszakánként. Emlékeztek még erre a jó kis bejegyzésemre? Ha nem, akkor keressétek nyugodtan vissza az archívumból. Érdemes! Ott is egyik napról a másikra átbillentem, és megvilágosodtam. Hogy milyen önző vagyok, és hogy csak magamat sajnálom. Az eső majd eláll, és majd lesz víz és áram. Mások éheznek, és nincs hol lakniuk. Azt hiszem, ehhez a memóhoz kell visszanyúlnom azért, hogy most túléljem. Ahogy ott álltam a kertben, szakadó esőben, mosogattam a makik edényeit, hogy legyen miből enniük. Hiszen ők meg nekünk voltak kiszolgáltatva. Ázottan-átfagyottan várták a meleg hamit. Sosem felejtem el a hálás kis tekintetünket. Akkor szégyelltem el magamat igazán, és kaptam új erőre.
Tesóm azt kérdezte, vajon most miért szivat engem az élet. Ki tudja... Szerintem nemsokára rájövök, hogy ebből mit kell tanulnom. És akkor majd azt is megosztom Veletek.

2010. december 21. kedd
Előző este kaptam Samanthától egy altató tablettát. Sajnos nem tett más hatást, mint megijesztett, amikor szokás szerint hajnalban kivánszorogtam pisilni. Nehéz volt a fejem, húzott jobbra és balra. Mélyebben aludni azonban nem tudtam. Ahhoz egy kalapács kellett volna...

Ma reggel éreztem azt először, hogy jobban vagyok a hónapok óta elhúzódó köhögéssel-szipogással. Totál be volt durranva az arcom-homlokom. Úgy látszik, a tegnapi órákon át tartó zokogóroham jót tett, és kitisztított. Mind fizikailag, mind lelkileg. Én ugyanis hiszem, hogy minden betegségnek oka van.
Napok óta fájdalmaim voltak az arcomban, csak gyógyszerrel éltem túl. Ami persze csak a tüneteket enyhíti, és gondoltam, majd otthon elmegyek orvoshoz antibiotikumért. Lehet, hogy erre sem kerül sor. Mindegy...

Délelőtt – most először – kimentünk a három lánnyal a játszótérre. Még mindig nagy hó van. Nyugodtnak és tisztának tűnt tőle minden. Nekem akkor is fura, hogy a temető és a templom mellett van a gyerekek egyetlen normális dühöngője.

Chiara egy lapocskát dugott a zsebembe. A sokadikat az elmúlt hetek folyamán... Ő rajzolta, és írt bele, miszerint mennyire szeret, és nagyon fogok neki hiányozni. A karácsonyi gyertya elfújásakor pedig ismét az volt a kívánsága, hogy jöjjek hozzájuk látogatóba, minél sűrűbben. (Van egy 24 napra osztott gyertya, minden nap egy egységet kell elégetni. Én azt találtam ki, hogy mielőtt elfújják, csukják be a szemüket, kívánjanak valamit, és ne mondják el senkinek. Chiara persze mindig elmondja. De Xanthe bizony megtartja magának, okosan!)

Bubi napok óta – csakúgy, mint amikor Portugáliában nyaraltunk – legalább napi háromszor összefossa magát. Mivel 100%-os orrdugulásban szenvedek, általában ücsörög a kakijában, mirebejön valaki, és közli, hogy borzalmas bűz van. Sorry...:)
Állítólag ez az egész összefügg a fogzással. Hát én nem tudom... Szegénynek már sebesre van csípve a feneke, hiába kenem.

Lady Harrowby ma ebéd után elment. A Boote család pedig 24-én utazik majd utána. Kár, hogy azt a hodályt már nem látom. Csak fényképről mutatták, de gyönyörű! Valami régi családi örökség lehet, de nem akartam kérdezősködni. Mert mint tudjuk, az angolok azt nagyon nem szeretik.

Én felmentem a szobámba valamiért. És akkor megláttam egy kis csomagot kártyával a fotelben. Elszégyelltem magam, hogy milyen rosszul ítéltem meg az öreglányt. Tőle volt az ajándék. Megköszönte a sok kedvességet, törődést, amit a családnak és az unokáinak adtam. Eddig nem jöttem rá, hogy sál vagy dísz az ajándék. Rózsaszín anyagból van, a két végén pedig fémből egy-egy golyó+szivecske. Holnap megmutatom Samanthának, és ő majd kiokít. De nem is az számít, mi az, és hogy tetszik-e. Hanem maga a gesztus.
A föld alá tudtam volna süllyedni. Aztánlehet, hogy ő is eleinte gondolt rólam érdekes dolgokat:) Mégis rosszul éreztem magam, hiszen rengeteget segített a beköltözésnél, és ő csak az unokáival akart lenni. Én pedig annyit szűrtem le az egészből, hogy idegesítő. Pedig minden este meg is főzött nekünk.
Szar ezeket leírni, hiszen magamat blamálom. De úgy vélem, mindannyian átéltünk már ilyen szituációkat. És Veletek lehetek őszinte. Másképp mi értelme ennek a blognak? Azért olvassátok, mert Ti is szerettek tanulni belőle valamit. Ugye?:)

Délután felhívott Ágica. A Heathrowról jött. Persze nem kapott semmi érdemleges infót. A legröhejesebb, hogy Lutonról a Wizzair járatok elmennek Budapestre, és a Gatwick is megnyílt. Mi pedig naívan azt gondoltuk, a British Airways megbízható, mindig talál megoldást. Lehet, hogy jövőre fapadossal utazom haza Karácsonyra – ha még itt leszek...
Azóta kaptam Ágitól sms-t, hogy szegényem nem tudja 27-ére átfoglalni a jegyét. Túlterhelt az oldal, mindig visszadobja. Egyébként sem számítottam semmi jóra. De most már 100%-ra merem állítani, hogyha 23-án törlik a járatomat, akkor elfelejthetem, hogy később hazajutok. Sajnos ez az igazság.
Én már berendezkedtem arra, hogy Ágicáékkal töltöm a Karit. Nekik tartom a gyertyát:) Jó tudni, hogy vannak igazi barátaim itt is. A családomat, otthoni barátokat pedig nyolc hét múlva látom legközelebb...

Hogy a sok dráma és feszültség után végre legyen egy igazi Melindás sztori, nesze Nektek!
Ma este bébiszitteltem. Samantháék két sarokkal arrébb mentek pubozni. Én gyorsan lesztriptízeltem a kis rózsás köntöskémbe, és ledzsesszeltem a szennyesemmel a mosókonyhába, hogy még utoljára minimalizáljam a koszos göncöket, és kiélhessem mosási mániámat. (Anyu, ne nevess!)
Csengetés. Gondoltam magamban, biztos Samantháék felejtettek itthon valamit. Furcsának találtam, miért kolompolnak (a csengő szó szerint egy harang a bejárati ajtó felett, ezt így higgyétek el nekem!), amikor mindig a tároló felől szoktak bejönni, mert aztaz ajtót hagyjuk nyitva, ott vesszük le a csizmát.
Elkezdtem bénázni a kulcsokkal. Persze nem sikerült kinyitni a hülye ezeréves zárakat. Hallottam, hogy kint autó motorja jár, és magyaráztam Samanthának meg Richardnak az ajtón keresztül, hogy nem tudnak bejönni.
Majd korszakalkotó ötletem támadt. Felhívtam Samanthát telefonos segítségért, adjon tanácsot, hogyan engedjem be őket. Mire ő közölte, hogy nem hall semmit, ki kell jönnie. Meglepődtem: honnan is, az autóból? Kiderült, hogy Samantháék már a pubban vannak, és a jó ég tudja, kivel beszélgetek az ajtón keresztül. (Válasz ugyanis sosem jött, talán nem hallott.) Samantha megnyugtatott, hogy nem várnak senkit, és ha nem érzem úgy, hogy be kéne engedjem, hagyjam.
Én ezt egy vállrándítással konstatáltam, és elindítottam a mosógépet, majd csináltam a dolgaimat. De a csengetés csak nem maradt abba. Idegesített. Ismét bénáztam a kulcsokkal, magyaráztam az idegennek, hogy jöjjön vissza holnap, ha akar valamit, mert úgysincs itthon senki, és nem tudom beengedni.
Majd lőn csoda: az autó motorja végre leállt, és megszólalt egy női hang. Hogy ő délután járt nálunk és itthagyta a kulcsait. Ó, te jó ég – gondoltam magamban – hogy engedem be??? Csodálkoztam, hogy részletesen emlékezett a házra. Ugyanis közölte, hogy menjek a kék helyiségbe, és próbáljam őt onnan beengedni. Ott sem sikerült. Hiába, ócska ezeréves ajtók-zárak, 25 éve nem nyúlt hozzá senki.
Végül megoldottuk, a mosókonyha felőli ajtót kirángattam. Egy bazi nagy kulcs volt benne, mint a középkori várakban. Nem volt túl nagy ördöngösség kinyitni.
Mindezek után esett le, hogy ettől a nőtől és a családjától vették meg Samantháék a házat. Írtam Samanthának egy rövid smst, hogy megoldottam a problémát. Amikor hazajöttek, szétröhögtük magunkat a sztorimon. Persze Richard durci volt, mert szétcsesztem a betömködött réseket az ajtó kirángatásával. Samanthával pedig összenéztünk, és annál inkább szakadtunk a nevetéstől.

Mostanra teljesen nyugodt vagyok. Látjátok, mondtam én, hogy jót tesz néha egy kiadós sírás! Meghozta gyümölcsét. Lesz, ami lesz. Előbb-utóbb úgyis látom a szeretteimet:)

2010. december 22. szerda
Az utolsó napom. Valahogy az a nagyon erős érzésem van: holnap este én bizony már Otthon leszek. És – mint annyiszor mondottam volt – a megérzéseim megbízhatóak:)
Fáradtan keltem ma. A gyerekek is idegesítettek, bár szégyellem ezt leírni, de ez volt. Pedig nem voltak rosszabbak, mint máskor. Talán csak én jártam már máshol lelkileg. A testem még a Rowde House-ban, de minden más részem már a Ferihegyen. Egészen pontosan a 2B-n, amikor először látom meg a családomat és a barátaimat. Valószínűleg drámázni fogok, és sírásrohamom lesz, mindezen viszontagság után. Ti pedig röhögve olvassátok majd ezeket a sorokat utólag:)

Expasi, András – a hip-hopos hóhányó – még hetekkel ezelőtt felajánlotta, hogy segít a csomagokkal, kijön értem. Ez tegnapig így is volt. Ma írtam neki, hogy holnap a terv szerint érkezem, jön a családom és talán néhány barát is. Mire ő visszavonult a csigaházába, hogy feleslegesnek érezné magát, úgyse lenne rá időm. Mire közöltem vele, hogy másra se lesz, kimerülten késő este. És ezt csak Nektek jegyzem meg, hogy a szeretteim is azért lesznek ott, mert SZERETNEK. Ebben szerintetek nincs elég logika?:) Megkérdeztem tőle, hogy mit gondolt, egyébként mi lett volna? Elpaterolok mindenkit, és romantikázunk? Netalán egész éjszakán át tartó fáradhatatlan szeretkezésben kötünk ki, mint a mozifilmeken??? Nevetséges:))) Kért tőlem másik „időpontot”, amikor pár órát rá tudok szánni. Jó:) Melinda vállrándít, és továbbmegy. Kisebb gondom is nagyobb most ennél.

Bubi, hogy még utoljára kitegyen magáért, kétszer jól összefosta magát a délelőtt folyamán. Este viszont cuki volt. Én adtam neki a tejet, és tettem le aludni, mert Samantha bealudt. Én meg direkt nem ébresztettem fel:)
Bubi általában nem nagyon szereti, ha más rakja le este. Most viszont nem volt vele baja, sőt! Szórakozott a cumisüveggel. Mindig kivette a szájából, rázogatta, így a tej mindenhova ment, majd amikor visszadugtam, röhögött, kacarászott. Mintha tudta volna, hogy most pont erre van szükségem. Majd gagyarászva-mosolyogva pát intett a kiságyából, ahogy csuktam be az ajtót. Édes:)
Hiába mondják, hogy ennyi idős gyerekek még nem értenek ezt meg azt. Hülyeség. A szenzoraik ezerszer jobbak, mint a miénk. Délután az ő kis nyelvén elmagyaráztam neki, hogy ez az utolsó napom. És hogy nagyon fog hiányozni. Megkérdeztem, én is fogok-e neki? És azt mondta, igen.
Méghogy nem beszél! Én minden egyes gügyögését értem. Hiszen én vagyok vele egész nap. A NEM nála fejrázás, az IGEN pedig majdnem tisztán érthető „ye”. Ha megkérdezem, van-e „poo-poo”, vagyis kaki a pelusban, mindig megmondja az igazat! Ha eléteszek két ruhát, hogy melyiket szeretné, mindig rámutat. És valamiért csak nekem már jó két hete állandóan integet. Szerintem érzi, hogy menni készülök.
Én mindig ugyanolyan értékű emberkének kezeltem, mint a másik kettőt. Folyamatosan beszéltem hozzá, elmondtam, mit fogunk csinálni, és miért. Ezért volt mellettem ő boldog kisbaba.
A délutáni lefektetés után elpityeredtem. Hogy ez volt az utsó. Tudom, hogy már unalmas, de ez van:)

Ebéd előtt megjött Samantha anyja és öccse háztűznézőbe. Jófejek voltak, megtöltötték a házat nevetéssel. Mikor menni készültek, Bertie - a kisöcsi – szorosan átölelt, Mrs Nix pedig mondta, hogyha bármire szükségem van, vagy segítség kell, nyugodtan keressem meg, tudom a számát. És hogy mennyire fogok a családnak hiányozni.
Tudom, hogy sokan azt gondoljátok, az angolok csakúgy mondanak udvariasságból dolgokat, de Boote-éknál tényleg „a part of the family” vagyok, és maradok is mindig. És ez jó.

Késő délutánra átcsaptam lelkesedésbe. Már nem szomorított el, hogy ez az utolsó napom, mert ez csak azt jelenti, hogy az életem ezen részének van vége. Attól függetlenül még ugyanúgy eljövök meglátogatni őket, és tök jó lesz az új családomnál is. Ráadásul meg vagyok róla győződve, hogy rendben hazajutok, és ez végképp feldob.

Vacsi előtt elmentünk a gyerekekkel és Richarddal még utoljára a játszótérre. Négykor már elkezdett sötétedni... Kicsit szelessé is vált az idő. Szurkolok, hogy éjjel ne havazzon (ígérték), és menjenek a vonatok holnap rendesen.

Este még utoljára együtt vacsoráztunk hármasban Samanthaval és Richarddal, de előtte még odaadtam az ajándékaikat, aminek nagyon örültek. Ismét szoros ölelés, majd elvonultam a szobámba.

Még nem meséltem Nektek arról, hogy szerintem ez az a ház, ahol a nyolcvanas években forgatták Tom Hanks-szel és Shelley Longgal a Pénznyelőt. Bár Samanthának nem tetszik a metafóra, nekem igen. És mindig röhögnöm kell:) Íme példák néhány sora:
1. Első nap, kézmosás az én WC-mben. A csapból nem jön semmi, majd hirtelen nagy zajjal megindul, és fröcsköl mindenfelé. Hurrá!
2. Teregetek – a fregoli akasztója, ami a spárgát tartja, konkrétan kijár a falból. Ez azért jó, mert amikor húzod fel a nehéz vizes ruhákkal, másik kezeddel azon kell ügyeskedned, hogy közben gyorsan beilleszd a kiesett két tiplivel a fogantyút a falba. Majd amikor leengeded, bukósisak használata kötelező, mert esetleg az egész a fejedre eshet, ha az akasztó kimozdul helyéről.
3. Teregetés után, mosókonyhából vissza a konyhába – ajtó becsuk, függöny elhúz. Karnis egyik vége leesik. Már nem is próbálom visszarakni, tök fölösleges.
4. Felső szinten játszunk a gyerekekkel, a mellettem lévő üres szobában. Elhúzzák a függönyt, mondván éjszaka van, és aludni kell. Játék után én széthúztam, de a karnis a kezemben maradt. Hmm...
5. Fürdetés Samanthaék fürdőszobájában – mosom Xanthe haját, miközben ugyanezen a szinten Chiara a zuhanyzót használja. Másképp ugyanis nem tudnék hajat mosni két gyereknek egyszerre. A kádnál nem működik a zuhanyrózsa, valami röhejes mennyiségű víz jön belőle. Xanthe panaszkodik, hogy a víz forró, majd Chiara kiabál, hogy nála csak hideg jön. Ahh...
6. Ugyancsak fürdetés – nyitom ki a hideg vizes csapot, aminek a tekerője szétesik, és a kezemben marad. Csavar fejest ugrik a kádba.
7. Szükség rámjön, konyha melletti WC használata – megkísérlek egy kézmosást meleg vízzel. Ám hiába, mert a forróvizes csapból két egy milliméter átmérőjű vízsugár jön. Ettől nevetségesebbet már régen láttam.
8. Ha késő este szeretnél meleg vízzel kezet mosni a legfelső szinten, azt feletjsd el. Egyáltalán nem jön forró víz.
9. Az ajtók egyikét sem lehet becsukni. Privát szféra nuku. Az én WC-mben úgy csurrantgattam, hogy a fiúk pakolás közben azt hallgatták, mivel a tolóajtó kattanás előtt tíz centivel megáll.

Most pedig azon merengek, hogy fogok aludni. Mivel a padlás felettem van, és a szél miatt folyamatosan döngeti a faléceket. Ráadásul Petivel most beszéltem. Persze bonyolult a lelkem. Ahhoz képest, hogy szabit kért 23-ára, holnapra berakták reggeltől estig dolgozni. Én ezen kínomban már csak röhögni tudtam. Valahogy éreztem, hogy gáz lesz. Tegnap óta. (Ha előbb éreztem volna, nem adom neki a bőröndömet – a szerk.) Most várom, hogy valamit intézzen, mert a bőröndre mindenképp szükségem van. A ruháim és az összes ajándék abban van. Kicsit rosszul érzem magam, hiszen segít, de valahol meg az van bennem, oldja meg, legyen Ura a helyzetnek:) Megbeszéltük előre, ő ajánlotta fel. Majd kitalál valamit, elég ügyes hozzá.
Peti nem intézett semmit. Hogy leegyszerűsítsem a helyzetet, mondtam, hogy vigye be reggel az étterembe a bőröndömet, én pedig majd valahogy eljutok hozzá. Legrosszabb esetben metróval. Aminek nem örülnék túlzottan, mert már három táskám van.
Közben megeresztettem néhány smst, hátha valaki elfuvaroz. De már ez sem érdekel. Csak jussak haza.

És Drágáim ezzel zárnám is soraimat így hajnali fél kettőkor. Folyt.köv. remélhetőleg Otthonról.

Valami véget ér... valami vár...

Drága Olvasóim!

Köszönöm a kitartó biztatást. Karácsonyi ajándékként azt kapjátok tőlem, hogy két hónap után ismét újraélesztem a blogomat. Nagyon sokminden történt velem, de többségetek tudja, hiszen folyamatosan kapcsolatban vagyunk. Azért összegzem:

1. Január 6-tól van állásom. Gazdag nő leszek. És legfőképp mázlistának tartom magam! Hosszas, kiborító, kétségbeejtő, kimerítő gumtree keresgélés után rátaláltam álmaim második családjára (hiszen az első hely mindig is Boote-éké marad).

Maradok Chiswickben, ami egy csodálatos, barátságos, zöldövezeti kerülete Londonnak. Nagyon kevés ilyen van, megjegyezném. Én imádom Londont, de a legtöbb districtben nem szívesen tenném ki sötétben a lábamat. Tehát az új családom is itt lakik.
Hétfőn Richarddal átvittük az óriás bőröndömet. Pár utcával arrébb, a Chiswick Park Station metrómegálló mögé.

Három monkeym lesz, csakúgy, mint eddig: Charlie 6, Timmy 4.5, Lucy 1.5 éves. Sosem felejtem el, amikor először ott jártam, és Charlie szégyellősen bejött a nappaliba a kis mesekönyvével, majd megkért, hogy nem-e olvasnék neki belőle. Szerelmünk itt kezdődött. Utána visszahallottam Fionától, az anyukától, hogy Charlie folyton mondogatta, neki Chiara nannyje kell. (Chiarával régen együtt jártak óvodába, azért emlékszik rá. Az anyukája pedig említette neki, hogy a Boote családnak dolgozom jelenleg.) Hát nem édes?:)
Timmy már más tészta. Itt is a középső gyerek az, aki egy hétördög. Huncut tekintete van. Amikor hétfőn ávittük a holmimat, kockás pizsijében várt, ami ki volt fordítva, és az eleje volt hátul. De nem engedte normálisan magára adni, mert az úgy jó:) Közben pedig az anyja haját huzigálta. Elképzeltem, hogy az én copfom is erre a sorsra jut:S
Lucy édes, nagy, barna, őzikeszemű kislány. Vele töltöm majd időm nagyrészét, mivel a fiúk egész nap iskolában lesznek.

Munkaköröm annyiban változik, hogy ez sole-charge nanny munka, majdnem kétszer annyi fizuért. Tehát önálló felügyelet, a szülők teljes időben dolgoznak, nem lesz otthon senki. Ami szerintem jó, mert a gyerekek hajlamosak szórakozni, ha anyu vagy apu jelen van.

Fiona kedves, visszafogott nő. Sales managerként dolgozik egy multinál. Látszik rajta, hogy ha kell, határozott, keménykezű. De biztos vagyok benne, hogy jól kijövünk majd, csak nehezen nyílik meg.

Rudy saját céget alapított, kínai székhellyel. Minden hónapban egy hetet ott tölt. Szarkasztikus humorral rendelkezik, csakúgy, mint Richard. Amit én csípek! Nekem muszáj viccelődni, másképp nem unalmas az élet:)
Rudy egyébként azzal "lopta be magát a szívembe", hogy a második látogatásomkor beszólt a párducmintás gumicsizmimre (igen, Orsika!!!). Közölte, hogy tetszik neki a csizmám, de találni kéne hozzá egy outfitet (tehát normális öltözéket), ami passzol. Fiona kellemetlenül feszengett - én röhögtem - majd a védelmemre kelt, hogy megy a Zara kabátomhoz, amit kemény 80 fontért akasztottam le szezon elején. Még jó, az is barna!:)

Tehát januártól olvashatjátok a De Hemptinne belga család vicces történeteit. Örültök? Én igen, hogy újra elkezdtem írni Nektek!

2. November közepén bepasiztam. Ildike, az edzőlány barátnőm szülinapi partiján találkoztunk először. De ott még nem beszélgettünk, mert zaj volt, ő pedig nem akart odajönni. Állítólag én még hátat is fordítottam neki, amikor hozzánk ült:)
Neve Péter, öt éve él Londonban. Debreceni fiú, 30 éves, felszolgálóként dolgozik egy olasz étterem láncolatnál.

Peti igazából nem a külseje miatt tetszett meg. Életvidám, vicces fiúnak tartottam, és mindezek mellett kedvesnek, figyelmesnek. Sajnálatos módon hat randi után, négy nappal ezelőtt kifújt a dolog. Részéről. Valamiért rájött, hogy nem akar tőlem semmit.

Tudom, hogy hálát kell adnom az égieknek, hogy ilyen jól kezelnek. És hogy őszinte volt, nem pocsékolta az időmet, nem használt ki. Mindezektől függetlenül rosszul esett, és újabb kudarcként éltem meg. Hiszen minden helyzet kialakulásához két ember kell. És merengek rajta, én mit tettem hozzá.

DE!!! Mindchanging experience is volt egyben számomra. Valami eltörött bennem azon a vasárnap estén - miután végignéztük Fábry középkategóriás előadását a Dumaszínház keretében, sokkal többre számítottam, Sanyi!!! - és segített tisztán látni.
Két napja tök lelkes vagyok, tele tervekkel az újévre. Legelőször is azonban hazamegyek, hogy végre két hónap után lássam a családomat, a barátaimat. És megfogadtam, hogy kívül-belül új nő leszek!!!

Ez az utolsó esténk a Grove House-ban. Két napja szexis költöztető fiúk serege lepte el a házat, és pikk-pakk eltüntettek mindent. Most itt ülök a szobámban, és már csak az ágyam van, meg a két sporttáska. Bébiszittelek, Samantha és Richard valami lovas showműsoron vannak, amire már hónapokkal ezelőtt megvették a jegyet.

A változatosság kedvéért megint beteg vagyok, valószínűleg arcüreg-gyulladással. Október óta nem gyógyultam meg rendesen. Iszonyatos mennyiségű zsebkendőt fogyasztok, de a legrosszabb, amikor totál dugulás van órákon keresztül. Ma is nagyon fájt a fejem:(

Xanthe és Chiara türelmesen vártak, amíg befejeztem a dolgokat a konyhában. Majd megfürdettem őket, és láttam rajtuk, hogy kicsit el vannak szontyolódva. Hiába, mindannyiunkat megviseli a költözés. Tudjuk, hogy valaminek vége. Annyi közös emlék köt minket ehhez a házhoz! Most pedig üresen kong, és csak a kopasz fehér falakat látjuk.
Bubinak különösen rosszul esett a dolog, mert nem érti, mi történik. Óriási kék szemeivel kétségbeesetten nézte végig az ágyából, ahogy a fiúk eltüntetik a dolgait.

Ma estére már nem volt mesekönyvünk. Minden el lett pakolva. De korszakalkotó ötletem támadt! A lányokkal körbeültünk, és mondtam, hogy ma magunknak mesélünk. Találjunk ki mi egy történetet, mindenki hozzáad pár mondatot. Láttam, ahogy felcsillan a szemük, és fantáziájuk élénk működésbe kezdett. Elképesztő dolgokat raktak össze! Persze az első történet megint fingós volt, de ezt senkinek nem kell tudni:) Aztán meggyőztem őket, hogy hozzunk össze egy igazi szép mesét is.
Majd Chiara énekelni szeretett volna, és Xantheval előadtak két gyereknótát. Én pedig majdnem sírva fakadtam. Akkor esett le, hogy ez itt az utolsó esténk, és holnaptól minden más lesz. Valaminek vége, és egy új fejezet kezdődik. És hogy mennyire fognak hiányozni.

Holnap Richard anyjával és a három gyerekkel reggel elindulunk Devizes falvacskába, Wiltshire vidékére. Egy hétig cowgirl leszek, majd 23-án bevonatozok Londonba, és remélhetőleg este már felszállok a Heathrown a British Airways járatára.

Izgatottan várom, hogy lássam az új házat. Képről nagyon szép volt! Örülök neki, hogy ennyi közös élményünk van a családdal! Velem mentek először nyaralni, velem költözködnek, és én leszek ott velük az új házban töltött első héten, a káosz közepén, karácsony előtt.

Szeretném megköszönni az Anyukámnak, a Tesómnak, Macinak, hogy az elmúlt napokban akkora segítséget nyújtottatok lelkileg. Tudjátok, miért...

Viki, Erika, István, Szilvike, Orsika+Cukifej, Zűrös Művésznő+Viki, Törpilla+Beni, Zsüli, és az én drága Keresztfiaim, már nagyon várom, hogy lássalak Benneteket is!

By the way Kati, Szilvi, Törpilla - még mindig nem egyeztettünk pontosan, mikor találkozzunk!!!

Nem tudom, legközelebb mikor tudok írni Nektek, de utólag mindenképp feltöltöm a blogra. Wiltshire-ben nem lesz netem, de majd jegyzetelek. Ki tudja, hány nap, amíg bevezetik. Lehet, hogy addigra már ott sem leszek.

Tehát ha addig már nem beszélnénk: MINDENKINEK BOLDOG KARÁCSONYT AZ ÚJ BEJEGYZÉSEMMEL!!!:)