Mielőtt SUPERMAN színre lépett...

Na Drágáim!

Mivel szégyelletes, mostanában milyen ritkán látlak el Titeket információval, úgy döntöttem, most rászánom az időt, és végre írok Nektek. Bár többnyire képben vagytok, hiszen lelkesen tartsuk továbbra is a kapcsolatot, aminek nagyon-nagyon örülök!!! Ezzel eloszlatjátok azt a londoni magyarok által alkotott tévhiedelmet, hogy törvényszerűen előbb-utóbb minden barátom elmarad Otthonról. BOOLSHIT! Ez mindig két emberen múlik. Nem adjuk fel!:)

Zsoltot egy hét alatt kiterápiáztam. Muszáj volt. Bocsánatkérést úgyis hiába vártam, az embereket pedig nem lehet megváltoztatni. Ahogy angolul van egy nagyon találó, rövid megfogalmazás az efféle pasikra, úgy őt is a MELINDA`S JERKS fiókba teszem.

Tehát múltkori bejegyzésemet sejtelmesen azzal zártam, hogy beregisztráltam egy társkereső oldalra. Innentől kezdve beindult randizásom kálváriája. A lehető legfurább alakokkal is összefutottam:) Felállítottam egy listát csak Nektek a legjobbakból. Íme!

Első helyezést ért el a 28 éves, indiai versenyző. Malvin kb. 2 méter és 120 kiló. Személyi edző és luxusautóval sofőrködik a Heathrownál.
Nem akarom bántani szegényt, mert nagy maci létére egy áldott jó, jámbor lélek. Csak bunkó a lelkem. Muszáj elmesélnem Nektek, mert annyira vicces volt az egész randi, hogy alig bírtam visszafojtani kirobbanni készülő röhögésemet:)

Az egész történethez hozzátartozik, hogy randinkat telefonbeszélgetések előzték meg. Ami általában abból állt, hogy ő üldözött engem, mert vagy foglalt voltam, vagy nem vettem fel. Vajon miért? Munka közben, amikor három gyerek lóg a nyakamon... Még smst sem írtam. Gondoltam, ha nagyon akar - elér. Elért:) Ilyenkor nehezményezte, hogy sosem tud velem beszélni, és üzengetett, hogy már alig várja, hogy lásson. Ez nálam már rosszul kezdődik....:)

Tehát találkoztunk, természetesen itt Chiswickben. (Mindenkit iderendelek. Bevallom, lusta vagyok TFL-zni - így hívom a brit BKV-t, ami a Transport For London rövidítésnek felel meg - egy valamire való pasi, aki igazán látni akar, jöjjön ide. - a szerk.) A megbeszélt idő előtt pár perccel már aggódva telefonált, hogy hol vagyok, nem tud a kocsival megállni, és keringenie kell. Mondtad, hogy autóval jössz,Ember? - gondoltam magamban. De ehelyett csak azt jegyeztem meg, honnan a jó égből tudtam volna, hogy nem metrózik? Amit by the way minden épeszű londoni lakos tesz az este legforgalmasabb időszakában, ha jót akar magának.
Na, ezek után megérkeztem, az alaphangulat meg volt paprikázva. Szögedivel... Ki sem szállt az autóból. Első rosszpont. Én kopogtattam a merdzsó ablakán, ami rájöttem, hogy nincs - ugyanis le volt húzva - így idétlenül kalimpáltam mutatóujjammal a levegőben. Nem vette a lapot, így beszálltam. Még be sem mutatkozott, de már katonásan utasított, hogy kössem be a biztonsági övet. Yes, sir! - gondoltam magamban.

Tettünk néhány tiszteletkört, hogy végül leparkoljunk jóval távolabb az éttermektől... Majd merészeltem megmozdulni, és rám szólt, hogy még ne kapcsoljam ki a biztonsági övet. Ezt már nem bírtam szó nélkül hagyni, így megkérdeztem, hogy mellékállásban a katonaságnál nyomja-e, és mindig ennyit főnökösködik-e. Felkapta a vizet, mint egy durcás gyerek (egyébként az is: egy kétméteres, jóllakott napközis:), hogy ő nem is olyan, miért mondom. Jól van Drágám, nyugszik a gyermek... Sóhajtottam néhányat, elszámoltam százig, és elindultunk kávézni.

Sajnos nem tudom elég viccesen visszaadni azt a pillanatot, ahogy beléptünk az étterembe. Elénk toppant egy kb. velem "egymagas" pincér. Malvin ellentmondást nemtűrő arccal és hangsúllyal asztalt kért magunknak, majd itallapot. A pincérnek pedig szerintem semmi másra nem volt szüksége, mint egy tiszta alsógatyára (ahogy Ace Venturának, mikor meglátogatja rugby játékos otthonát:).
Az egész randi hála istennek nem tartott tovább egy óránál. Közben többször rám tört az ásítozhatnék. Szegénykém nagyon egyszerű, és az anyagiakon kívül az égegyadta világon semmi más témája nincs. Próbáltam én terelni a beszélgetést a személyi edzésre, a családra, hátha ezektől lelkesebb lesz. De érdekes módon mindig ugyanoda lyukadt ki: MONEY. Mindehhez még jött az ÉN VAGYOK A MUNKA HŐSE c. lemez. Ezt a kettőt ügyesen mixelte, akár egy DJ.

Kb. fél óra után benyomta a kedvenc mondatomat: hogy ők következő hétvégén mennek a barátaival Bornemouthba a tengerpartra, és nincs-e kedvem csatlakozni? Megkérdeztem, mégis hogy gondolta, nem is ismerem. És különben is: hol aludnék? Figyeljetek! A válasz az volt, hogy ő külön hotelszobát foglal nekem! Persze, én meg hülye vagyok! És már láttam is magam előtt a képet, ahogy sunyin, két számmal kisebb fehér, a hotel emblémájával ellátott köntösben kopogtat az ajtómon, kezében egy üveg jégbe hűtött pezsgővel. Udvariasan megköszöntem, hogy gondolt rám, és elhárítottam a témát.

Elindultunk haza. Szerettem volna minél előbb menekülni, és sétálni, hiszen tízpercnyire voltam otthonról. De ragaszkodott, hogy hazavigyen kocsival. Tudtam, hogy mire készül...
Amikor megérkeztünk, gyorsan ki akartam szállni, de Bud Spencer elkapta a kezem. Na - gondoltam magamban - most rám mászik, és mehetek a Lutra albumba. Ehelyett ez a nagy mamlasz elkezdte morzsolgatni az ujjaimat óriási tenyerében, és szemét lesütve közölte, hogy milyen régóta nem volt senkije, majd könnybe lábadt a szeme, és úgy bókolt, hogy én milyen nagyszerű nő vagyok. Akkor már éreztem, hogy gáz lesz. A röhögésem ismét kirobbanni készült, a fickó pedig elkezdett felém hajolni. Én lányos zavaromban hátrahőköltem, és közöltem vele: "I`m not gonna kiss you. Not that I don`t like you but this is just not a good kissing moment." (Nem foglak megcsókolni. nem arról van szó, hogy nem tetszel, de ez nem a legjobb pillanat.) Valamit motyogott, hogy persze, megérti. Hát nem is volt más választása! Én pedig kiugrottam az autóból, és uzsgyi!
Itt a vége, fuss el véle. Szerencsére azóta sem hallottam felőle.

Második helyezést ért el az egyiptomi-görög adonisz. 32 éves, archeológus, de jelenleg nem a szakmájában dolgozik. Valami biztonsági cégnél, amit nem értettem, de nem is különösebben érdekelt:)
Tarek teljes mértékben tisztában van sármjával. És ezt ki is használja. Engem is megbabonázott. Most is beleborzongok, és egy percét sem bántam meg a randinknak:) Humoros, okos, gáláns.

Egy hangulatos és drága olasz étterembe mentünk. Tarek elejétől fogva körülményes volt. A margharita pizzát tonhalas feltéttel akarta kihozatni. A pincér pedig visszajött azzal a röhejes kifogással, hogy a séf az ő kedvéért nem bont meg egy egész doboz konzervet. Ez mekkora!:)))) Majd választott steaket, amit visszaküldetett, mondván: véres. Nem zavarta, hogy a steaknél mindig mondani kell, hogy véresen, közepesen, avagy jól átsütve kéred. Ahogy első angol leckéink egyikén mindannyian megtanulhattuk, hogyan rendeljünk étteremben: "Rare, medium or well-done, please?"

Tarek jófej volt, mindenféléről beszélgettünk, fesztelenül. Majd mellénk ült egy sereg 70+os csapat. Én egyből elkezdtem humorizálni, és mindenkiről egy-egy kis jellemleírást gyártani. Kitaláltam, hogy ezek éppen villámrandiznak, azért ültek le egymással szemben libasorba. Megkérdezte Tarek, ha választania kellene, melyik nyanyát ajánlanám neki. Én pedig sorban elmagyaráztam, melyiket miért:)
És itt kényes témához érkeztünk. Tarek benyomta, hogy ő anno randizott egy 58 éves nővel. Én elkezdtem röhögni, hogy marha vicces, de ő olyan komolyan nézett rám, hogy arcomra fagyott a mosoly, és helyette kiült rá a döbbenet. Próbáltam elsimítani a helyzetet azzal, hogy semmi probléma nincs, ha néhányszor találkozgatott idősebb nőkkel is. Mire ő közölte, hogy ők ketten mindent csináltak, és milyen jó volt az a nő. Én finoman megkértem, hogy a további részleteket tartsa meg magának, majd felálltam, és elvonultam regenerálódni a mellékhelyiségbe. Beteg Oidipus komplexusos állat!:) Mindezt ráadásul vacsora közben közölte, még az étvágyam is elment...

Ettől függetlenül mikor leléptünk, felállás közben adott a számra gyorsan egy puszit. Ahogy sétáltunk, néztük a kifli alakú holdat és a csillagokat, megfogta a kezem, majd megcsókolt. Kellemesen csalódtam. Felkapott az ölébe, és cipelt egy darabig:)

Beültünk egy kisebb kricsmibe beszélgetni, ahol elég intenzíven próbált velem közelebbi kontaktust létesíteni. Én folyamatosan hátráltam, és közöltem vele, hogy vagy befejezi, vagy elmegyek haza, mert én ettől rohadtul kényelmetlenül érzem magam. Miért kellene egyfolytában IN PUBLIC smárolni az első randin, mint a hülye kis tinik? Nem mintha ellenemre lett volna, de nehogy már ne kéressem magam:)
Visszafogta magát.

Fél órával később mégis haza akartam menni, hogy ne kerüljek újabb kellemetlen szituba. Sétáltunk még egy kicsit a metrómegálló körül ölelkezve-kézenfogva. Elcsattant még egy-két csók a sikátorban, és leléptem.

Tarek másnap lelkesen telefonált. A végén kiéleződött az a beszélgetés, amit már a randinkon megkezdtünk, és én akkor is elhárítottam. Miszerint én menjek ki hozzá Leytonba (Kelet-London, nekem kb. 1.5 óra). Én finoman elmagyaráztam neki, hogy nem szeretném. Még alig ismerem, és ne teremtsünk magunknak kényelmetlen szitut, ha nem muszáj. Ő túlságosan is mézes-mázosan szabadkozott, hogy ő semmi olyat nem tenne, amit én nem akarok, és nem erőltetné a szexet. Még jó! De hogy ő mennyivel kényelmesebben érezné magát velem otthon. Azt elhiszem... Álmodsz, Kisfiam! Továbbra is hajtogattam, hogy nem, majd elbúcsúztunk. Azóta nem keresett. A nap találós kérdése, hogy vajon miért... (költői kérdés, nem várok rá választ:)

Most sajnos le kell lépnem, mert Janácskával ki akarom beszélni SUPERMANt, akiről nemsokára olvashattok, megígérem! Csak úgy gondoltam, itt észszerű félbevágni a sztorit, és közzétenni, hogy addig is legyen min nevetgélnetek:)

Szex és London - 18-as karikával

Most láttam két rész Szex és New Yorkot, és ihletem támadt. Mert most jutottam el arra a szintre, hogy öniróniával, higgadtsággal tudom szemlélni a magánéletemet. Ezáltal már képes vagyok arra, hogy megosszam veletek, min mentem át az elmúlt másfél hétben.

Azt hiszem, ismét szingli vagyok. Többen hiányoltátok, hogy alig írok Zsoltról. Talán azért, mert kb. 5 mondatban össze tudnám foglalni, amit megtudtam róla a másfél hónap alatt.

Jó volt vele együtt nevetni, és hülyéskedni. Sajnos ezekből a pillanatokból csak kevés adatott meg. Pedig azok a percek nagyon klasszak voltak.
Ezenkívül még említésre méltó, hogy oltáriakat szexeltünk, és talán csak ezen alkalmakkor éreztem őt igazán közelinek, emberinek, sebezhetőnek.

Zsolt nagyon zárkózott pasi. És azt hiszem, sajnos végére értem a türelmemnek, hogy lebontsam a körülötte lévő falakat.
Volt hogy napokig nem hallottam felőle, majd egy olyan kérdéssel hívott fel, mintha 5 perccel azelőtt beszéltünk volna utoljára. Alapvetően más nyelvet beszélünk elejétől fogva, csak nem akartam észrevenni.

Az egész dolog részemről ott kezdődött, amikor hazautaztam két héttel ezelőtt. Majdnem egy hétig nem hallottam felőle. Ez nekem nagyon rosszul esett, mert mint jónéhányan közületek tudjátok, milyen orvosi kálvárián mentem keresztül.
Mégis nagyon örültem, amikor egy órát várt rám Earls Court állomáson, ahol a reptéri busz letett. Azt gondoltam, ez egyfajta igyekezet, bocsánatkérés részéről. De szinte alig tudtunk miről beszélgetni Chiswick felé a metrón. Én a gondolataimban még Budapesten jártam, a családomnál, a barátaimnál. Inkább ő beszélt, én pedig üveges tekintettel néztem rá, és hallgattam.

Ezután 5 nap múlva találkoztunk legközelebb. De csak mert feldobtam a spontán randi kérdését, ugyanis eredetileg a hétvégében maradtunk. Mindegy. Elmentünk vacsorázni. Sajnos azt kell, hogy mondjam, régen éreztem magam ennyire kényelmetlenül. Na jó, annyira nem. Péterrel éreztem ugyanezt az utolsó előtti randinkon... Mintha egy állásinterjún ülnék velem szemben a leendő főnökömmel. Feszült voltam, és arra lettem figyelmes, hogy nem merek semmilyen témát feldobni, mert félek, hogy belém köt. Nem voltam önmagam. Az egész vacsora így telt el.
Majd Zsolt kérte, hogy sétáljunk még egyet. És akkor azon kevés pillanatok következtek, amikor felszabadult volt, vidám, és végre ismét közel éreztem magamhoz.
Én azt szerettem volna, ha együtt alszunk. Csak hogy összebújhassunk, semmi több. De ő elutasított, én pedig búcsúzás nélkül sarkon fordultam a metróaluljáróban - otthagytam. Magam sem tudom, mi ütött belém. Mintha egy kívülálló irányított volna. Nem is gondolkoztam az egészen. Azt még hallottam, ahogy azt mondja: "Hát ez király volt!", majd eltűntem a mozgólépcsőn.
Képtelen vagyok uralni az érzéseimet az utóbbi időben, és már nem is akarom. Most ez van. Mindezek ellenére nem bírtam haraggal lefeküdni, és beszéltünk telefonon fél órával később.

Úgy volt, hogy szombaton, ha végeztem a melóval, találkozunk. Ehhez képest Zsolt este 10-kor hívott fel, és a következő kérdéssel indított: "Eljössz velem Párizsba?" Ezt most Lányok biztosan baromi romantikusnak tartjátok, de én valahogy nem tudtam értékelni az előzmények ismeretében. Kérdeztem, miért nem hívott előbb, hiszen megbeszéltük, hogy találkozunk. De szerinte nem így volt, és csak azzal volt elfoglalva, miért nem tudok most ettől elvonatkoztatni (szó szerint így kérdezte). Hm, nem is tudom...
Megint nem jutottunk egyről a kettőre, beszélgettünk mindenféléről még skype-on, mintha mi sem történt volna. Ismét próbáltam oldani a kettőnk között lévő feszültségen, de hiába. Ekkorra már összegyűlt bennem az elmúlt hetek szarsága, és éreztem, hogy hamarosan robbanok.

Másnap délután hívott fel Zsolt legközelebb. Nyögve-nyelősen ment az egész. Először azon filóztunk, milyen programot csináljunk, majd 2 perccel később felvetette, hogy mi lenne, ha az egészet áttennénk máskorra. Merthogy ő másnapos, és pihennie kell. Na, nekem itt betelt a pohár. (Nem a másnapossága miatt. Ez az ő magánügye, és mellesleg marhára nem érdekelt.)
Higgadtan, de végre valahára mindent elmondtam, ami bennem volt. Hogy nekem mennyire szükségem lenne rá, hogy mellettem legyen, és hogy ezt nem kapom meg tőle, ráadásul még hülyének is néz, marionett bábuként akar rángatni, nem tudok mit kezdeni a zárkózottságával, és hogy én nem ezt érdemlem, stb-stb... És hogy hagyjuk az egészet a fenébe.
Először rávettem, hogy találkozzunk a városban, de aztán az egésztől elment a kedvem, és lemondtam. Azóta nem beszéltünk...

Hát rövidre fogva ennyi, Drágáim! Talán azért írtam le mindezt, hogy mégjobban tudatosítsam magamban. Bevallom csak Nektek, hogy még ugyanezen a délutánon elmentem sörözni Gábor barátommal, este pedig skypeoltam Istvánnal. Lévén 30-as pasik, sokat segítettek nekem abban, hogy más szemszögből is lássam a szitut. És estére már annyit beszéltem az egészről, hogy megszabadultam szinte minden feszkótól, elfogadtam, hogy ez van. Nem mindig csak magamban kell keresni a hibát.
Sőt, még azt is észrevettem - és biztos hülyén fog hangzani - hogy a sörözőben sok pasi megnézett. Pedig aznap aztán nem voltam topon. Rájöttem, hogy igenis jó csaj vagyok, és Zsoltnak örülnie kellene, hogy betoppantam az életébe. Ha nem tud megbecsülni, akkor majd lesz helyette más.

Ennek örömére még vasárnap éjjel beregisztráltam egy társkeresőre. Találtam végre ingyeneset, itt ugyanis súlyos pénzeket kérnek, ha meg akarod találni álmaid lovagját. Na jó, nem súlyosat, de én soknak tartom.

Érdekes még megjegyezni, hogy Zsolt után egyetlen könnycseppet sem ejtettem. Pedig azt hittem, fogok. Hiszen néha olyan közel éreztem magamhoz. Emlékszem, hogy Peti után dühből sírtam, és egész éjjel csak forgolódtam, ismételgetve magamban a kérdést: "Miért?"
Nem kell mindig mindent megérteni. Nem is lehet. Hálásnak kell lenni, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy. És bízni abban, hogy minden a lehető legjobban történt. Mást nem tehetsz.

A történet végéhez tartozik, hogy vasárnap éjjel egy szép, nyugodt álmom volt. Nagy pocakom volt, majd a szülőszobába kerültem, ahol minden fájdalom nélkül életet adtam egy gyönyörű kék szemű, szőke hajú kislánynak. A nővérke megkérdezte, mi lesz a neve, és erre azt feleltem: "Megbeszélem az apjával." Tudtam, hogy Zsolt az, és akkor már nem voltunk együtt. Mégsem volt bennem félelem, hogy egyedül nevelem fel a lányomat. Sőt, valami újjászületett bennem. És hétfő reggel kipihenten ébredtem...

Egy borzalmas nap kálváriája

EZ A BEJEGYZÉS ÉTVÁGYAT CSÖKKENTŐ, GYOMORFORGATÓ MONDATOKAT TARTALMAZ. (EZ MOST NEM VICC.) LÉGYSZI NE OLVASSÁTOK KÖZVETLEN EVÉS ELŐTT-UTÁN, ÉS FŐLEG NEM KÖZBEN!!! KÖSZI.

Heló Mindenkinek!

Back to London. Eltöltöttem egy tartalmas hetet otthon. Ezúton is sajnálom, hogy nem tudtam mindenkivel találkozni, akivel kellett volna.
Zsüli - minden jót, te életművész! See you in November.
Kriszta - júniusban mindenképp megyek Viki Baba nézőbe.
Kati, Törpilla, Zolee - rátok is szakítok időt.
István - remélem, már meggyógyultál!
Maci - eltűntél...
Mint tudjátok, az elmaradt randik oka az, hogy napjaim felét orvosnál töltöttem. De legalább végére jártam a problémáimnak, és most már tudom, milyen lehetőségeim vannak a jövőre nézve gyógyulás tekintetében.

Agyilag és lelkileg még mindig Budapesten vagyok. Amikor felszállt velem a gép Ferihegy 2B-n, a költözésem óta most éreztem először azt, mintha kiszakítanák a gyökereimet a szívemből, majd elkezdtek folyni a könnyeim. Hiányzik a családom, a barátaim. Akármekkora problémám van, tudom, hogy itt csak magamra számíthatok. És ez nagyon nehéz. Néha az is jól esne, ha csak elmondhatnám valakinek. Hiába, a skype, a telefon. Nem biztos, hogy bárkit el tudok érni, és ha így is történik, az sem ugyanolyan, mint személyesen.

Luca Baba hétfő óta egyfolytában bőg, hisztizik, nyűgösködik. Már úgy hozták meg a síelésből, hogy köhögött, prüszkölt, folyt az orra. Ez persze senkit nem érdekel. Végül is én bajlódok vele. Mára elértem azt a pontot, hogy végképp elfogyott a türelmem. Képtelen vagyok napi 9-10 órában ezt hallgatni. Megpróbáltam mindent: felveszem, dédelgetem - akkor le akar menni. Leteszem - akkor a karomban akar lenni. Elterelő hadművelet játékokkal - nem működik. Figyelmen kívül hagyom, és ugyanúgy beszélek hozzá, mintha mi sem történne - semmi változás. Feladtam...

Ugyanígy vagyok a bátyjával, Timmyvel is. Ő azonban szánt szándékkal eltökélte, hogy kikészít idegileg. Soha nem fogad szót, sőt, még felesel is, gúnyosan nevetgélve. Szégyellem kimondani, de bizony szívesen képen vágnám ilyenkor. Örökké kirohangál az útra, idétlenkedik, aztán persze elesik, és bőg. (Tegnapelőtt egy ilyen malőr miatt esett hasra, és fejelt bele lendületből egy vasdobozba, ami a vezetékeket takarja. Egy karcolás sem lett rajta, röhejes volt.) Beteszem a sarokba, akár hosszabb időre is büntetésként - semmit nem használ. Beszélek vele négyszemközt normálisan, és próbálom őt megérteni - nem érek el vele semmit.

Tegnap tetőzött minden. Az előző éjszakával kezdődött, amikor is hallottam, hogy Timmy bőg. Ilyenkor tudom, hogy megint bepisilt. Én már rég fent vagyok az első hangra. De a szülők csak jó pár perc múlva ébrednek fel, és mennek be a szobájába. Fiona reggel utazott Németországba munkaügyben. Egyébként Timmy rendszeresen ilyenkor pisili-kakilja össze magát. Az anyuka hiányát számára nem pótolja semmi és senki. Bevágtam Timmy szennyes ágyneműjét a gépbe, majd elindult a nap.

Lucy bőgését már megszoktam, ez lett volna a legkevesebb. Direkt hagytam délelőtt aludni fél órát (amikor egyébként rendszerint bealudna, de a hülye foglalkozások miatt sosincs rá alkalma), majd ebéd után is korábban letettem, és aludt majdnem három órát. Tudtam, hogy nincs jól, és iszonyatosan fáradt, amióta megjöttek a síelésből. Én nem tudom, mit csinálnak ezek a szülők a gyerekkel, de biztosra veszem, hogy a rutinját felborítják. Mindezek ellenére én ébresztettem, és ugyanolyan nyűgös volt.

1/2 3-kor elindultunk Timmyért, és megkértem a tanár nénit, hadd menjen el pisilni. Egyúttal a segítségét kértem: röviden elmondtam, hogy Timmy sokszor pisil a nadrágjába, mert utolsó pillanatig tartogatja, és figyeljen rá oda. Persze hárított, hogy a suliban nem csinálja. Udvariasan rámosolyogtam, és közöltem vele, hogy én ezt tudom, és nem is vonom kétségbe, csak szeretném, ha indulás előtt elvinnék vécére, hogy ne legyen útközben baleset.

Ezek után együtt mentünk a játszótérre. Kb. két perc múlva kitalálta, hogy rájött a szarhatnék, es nyomott egy gittet a bokorban. Közben megjelent egy haverja, akinek büszkén mesélte, mit művelt, majd a biztonság kedvéért megnézték, hogy tényleg ott van-e...
Lucy egy órán keresztül bőgött, szerintem maga sem tudta, miért. Semmi nem volt jó. Majd felszedtük később Charlie-t a rajz szakkörből, és akkor még nem tudtam, hogy minden idők legborzalmasabb délutánjának nézek elébe.

Hazafelé a szokásosnál is rosszabbak voltak a fiúk. Kb. ötvenszer szívrohamot kaptam, hogy átszaladnak-e az úttesten. Mégis mit csináljak velük? Kössem őket pórázra a babakocsi mellé? Marad a "be a babakocsi mögé" megoldás, amikor tízmásodpercenként nézhetek hátra, megvannak-e még...

Megérkeztünk rendben. Lucy persze mindezalatt folyamatosan üvöltött. Megcsináltuk Charlie-val a házit, megvacsoráztattam őket, majd Timmy angolosan távozott, hogy neki vécéznie kell. Ilyenkor mindig frászban vagyok, főleg, ha hosszabb időre eltűnik. A múltkori vécétekercses jelenet után azt hiszem, ez érthető...

Épp készültünk felfelé, hogy megfürdessem őket, amikor megcsapott engem és a két gyereket az első szint mosdójából jövő rettenetes bűz. Akkor már tudtam, hogy gáz van. Benyitottam, és Timmyt a mosdótál mellé felállva találtam félmeztelenen, ahogy tisztogatni próbálja a kakis seggét. Eldurrant az agyam. A másik két gyereket felküldtem a szobába játszani.

A helyiség úszott a vízben és a szarban. Egyszerűen nem akartam elhinni, amit látok. Nem tudom, közületek ki nagy South Park rajongó. (Én az vagyok.) Van egy olyan rész, amikor Kyle Kula Bával játszik a fürdőben. Majd kiderül, hogy az nem egy élő valami, csak egy darab szar, és összebarmol vele mindent. A szülők pedig elborzadva nyitnak rá. Nahát én is ezt éreztem. Annyira tragikomikusnak tarottam a jelenetet, hogy elkezdtem röhögni kínomban.

Közben Lucy és Charlie ott álltak mögöttem, és bámultak, meg fújoltak. Próbáltam gyorsan összetakarítani a dolgokat, és nem elhányni magamat. A mosdótál mellé volt rakva a szaros ruha, bevágtam mindent a mosógépbe. Timmyt közben felküldtem, hogy vetkőzzön, menjen a fürdőszobába, és egy perc múlva jövök.

Arra mentem fel a mosókonyhából, hogy Timmy a tiszta, reggel már egyszer kimosott ágyneműjében fetreng szaros seggel. Na, itt telt be a pohár, és rám tört a bőgés. Sírtam és nem bírtam abbahagyni. Így fürdettem meg külön Timmyt, majd a másik két kölköt. Ők nem értették mi van, engem pedig már nem érdekelt, és erőm sem volt visszatartani. Este 1/2 8 volt, apuka szokás szerint még sehol, hulla fáradt voltam. Ekkorra már 12 órája nyomtam egyhuzamban, pihenő nélkül.

Végül 8-ra mindenki ágyban volt, én ismét bevágtam Timmy ágyneműjét a mosógépbe, majd beültem egy kád forró, illóolajos fürdőbe. Relax. Apuka mondanom sem kell, hogy 1/2 11-kor esett haza, és persze ma reggel megint türelmetlenkedett a gyerekekkel, mert képtelen őket időben elkészíteni. Még jó, hogy csak akkor kell csinálnia, amikor Fiona nincs itt...

Hát így vagyok... A mai napom sem telt eddig túl jól. Reggel ismét azzal indítottam, hogy Timmy ágyneműje pisis, mosógépbe be. (Ne kérdezzétek, miért csak egy szettje van. Többek között erről is akarok beszélgetni ma este az anyukával...) Rudy próbált velem kötözködni reggel, de túl álmos voltam, hogy reagáljak bármit is. Pedig nagyon rosszul esett, hogy a köszönöm helyett ezt kapom tőle.
Egyre fáradtabb vagyok. Nem alszom rendesen, ismét előjöttek a hülye rémálmaim. Kimerült vagyok, és alig várom a péntek estét.
Egy óra múlva keltem Lucy-t, és tudom, hogy folytatódik minden. Valahogy most nem tudok lelkesedni, de biztosan csak újabb alkotói válságban, mélyponton vagyok. Mint a Boote lányokkal Portugáliában. Ezen is túl leszek valahogy...
Mindezeket terápiás jelleggel írtam le. És azért, hogy lássátok: az én életem sem mindig regénybe illő, vicces. Bár már lassan röhögök az egész tegnapi dolgon...

Bridget Jones tudósított Chiswickből. Off...