A mindennapok apró csodái

Sziasztok!

Ugyan eldöntöttem, hogy újévig már nem lesz több bejegyzés, dehát nem bííííííííírom ki!:) Állítólag sokan olvassátok, de akkor is folytatom, ha nem. Rájöttem, hogy szeretek blogolni.

Szóval kb. egy hete történt:a kispesti piacon vettem kenyeret a Lipóti Pékségben. (Ezúton is köszönjék meg nekem a reklámot! - a szerk.) Megkérdezte az eladó, hogy milyen beiglit kérek kóstolóba. Mondtam, hogy diósat. Erre közölte, hogy ő összeállít nekem egy szeretetcsomagot. Legalább ötfélét rakott egy kis tálra, és én kérdeztem, hogy mivel tartozom. Ez volt a cég ajándéka nekem. Nagyon jól esett:)

Másik kis szösszenetem tegnapi: elvittem a csizmámat a Mister Minitbe (ami Zsüli miatt jött szét, mert a lehető legkisebb asztalhoz akart leülni kávézni, ezért beszorult a lábam!). Egy kedves pasi szolgált ki, és kb. egy perc alatt rárakott egy új patentot a csizmám szárára. Majd amikor megkérdeztem, mennyit fizetek, azt mondta, semmit, ez az ő karácsonyi ajándéka. Nem hiszem, hogy neki ebből bármi haszna származik forgalomnövelés szempontjából, hiszen az üzlet nem az övé. Hazafelé beugrottam hozzá egy meggyes és egy túrós rétessel, amit a Lipóti Pékségben vettem:)

Ezeket csak azért írtam le Nektek, mert szerintem ezektől a dolgoktól karácsony a karácsony. Észre kell vennünk ezeket a kis apróságokat, és örülni neki! Azon mélázgattam, vajon eddig miért nem történtek velem ilyen dolgok? Vagy történtek, csak nem tulajdonítottam nekik jelentőséget? Akárhogy is legyen: szerintem ha belül mosolyogsz, és meglátod az emberekben a jót, egyszerűen ezt kapod vissza. Ez a vonzás törvénye:)

Ezúton is kívánok Viki barátnőmnek nagyon sok boldogságot névnapja alkalmából. Kaptam tőle egy egyedi pólót, amin a következő felirat van: Monkeys Love Me. A monkeys-ról asszociáljatok, amire akartok. Nekem nem a kicsikéim jutottak először eszembe, hi-hi:)

Boldog Karit még1x!

Mi a karácsony?

Tegnap voltam Csernus esten a Stefániában. Igen, még tart a szerelem... minden hónap harmadik szerdáján. Ismét megdöbbentem, hogy milyen sok tini volt! Az egyik 17 éves fiú még arra is összeszedte a bátorságát, hogy kiállt az 500 fős közönség elé beszélni a problémáiról. Pedig szegénynek nem volt könnyű. Örülök neki, hogy ezek a fiatalok olvassák a Férfi és Nő című könyveket. Talán mégsincs elveszve a következő generáció, és nem borul fel még jobban a férfiak és nők közötti egyensúly.

Hogy miért hoztam ezt a témát elő,amikor semmi köze Dél-Afrikához? Mert most erről szeretnék írni, és lassan itt a karácsony. Arról merengtem, mit is jelent ez az ünnep. Miért tulajdonítunk akkora jelentőséget az ajándékoknak, és hogy a dekoráció, a kaja, egyszóval minden tökéletes legyen?
Számomra az a karácsony, hogy dec. 9-én ott várt a ferihegyi reptéren Anyu és Csaba. Ugyanúgy, ahogy ott hagytam őket nov. 11-én.
Amikor felugrott Viki barátnőm, és egy hónap után átöleltük egymást.
A sok sms, üzenet, amit kaptam Tőletek, amíg távol voltam.
Ahogy vasárnap délután tesómék betömörültek a szobába nekem szánt kis névnapi meglepijeikkel.
A myngenoegeni hangulatos vacsorák, amelyek a nap szertartásos részévé váltak Debbie-nek és Steve-nek köszönhetően. Akkor is siettünk haza 7 órára, ha szabadnaposok voltunk. Hogy ne maradjunk le a vacsorát követő vicces sztorizgatásról, beszélgetésről.
Számomra az a karácsony, hogy Zsüli tegnap éjjel megjött Skóciából, és Ágica is hamarosan megérkezik Londonból. És végre hónapok eltelte után újra látjuk egymást.
Amikor tegnap megláttam Orsikát, és Kukismanó szivecske formájú arcocskáját.
Ahogy a barátommal hétfő este a Széchenyi Fürdő külső termáljában kucorogtunk. Felnéztünk az égre, és apró hópelyhek hullottak.
Ezeket eddig sosem mondtam ki: hálás vagyok magamnak azért, hogy meghoztam az elmúlt másfél évben olyan döntéseket, amiktől lepadlóztam. Jónéhányan közületek tudja, min mentem keresztül. Munka, magánélet... De ezek a döntések, és ezeknek a mélypontoknak a megélése segített ahhoz, hogy most itt tartok. Egyébként gyanítom, hogy soha nem jutottam volna el például Dél-Afrikába, nem változott volna meg alapjaiban az értékrendem, a hozzáállásom az élethez. Nem lennének terveim, nem állnék meg a saját lábamon.
Tegnap Csabival azon merengtünk a Csernus előadás előtt, hogy szükséges-e megélni a dolgok legmélyét. Ő azt mondta, nem:) Én azt mondom, igen. Ezek a pofonok kellenek ahhoz, hogy utána megrázzuk magunkat, felálljunk, és új fejezetet kezdjünk az életünkben. Másképp nem térünk észhez csipkerózsika álmunkból.
Nálunk nem lesz az idén ajándékozás. Nincs is miből és nem is tartom fontosnak. Már látom magam előtt, ahogy ülünk az asztal körül: anyukám rendezkedik, Csaba félrevonul, és kikeresi a google-ből a különböző népek karácsonyi szokásait. A sógorom elképesztő mennyiségű erőspaprikát szór a halászlébe. Tesóm tömi drága keresztgyermekeimet: Izát és Gerit, holott ötvenszer elmondták, hogy már nem kérnek többet. Iza egy levegővétellel elmeséli az elmúlt napok történteit. Geri csendesen ücsörög, majd amikor mindenki kivonult a konyhából, szép kómotosan belekezd a kis dolgaiba, amiket szeretne velem megosztani.

Csernus azzal búcsúzott el tegnap este, hogy mindenkinek olyan karácsonya lesz, amilyet egész évben csinált magának. Szarul hangzik, vagy nem, ez így van. Én remélem, hogy a Tiétek igazán szeretettel teli lesz.
Arra gondoltam, gyűjtsük össze, írjátok meg ide, hogy számotokra mi a karácsony, illetve mit vártok tőle. Akár név nélkül.

Legyen szép délutánotok! És no para - fogok még szösszenetezni Afrikáról is!

Baby Anthony

Nyomi vasárnap délután van, Emberek... És mivel gőzöm nincs, hogyan folytassam a blogot, elkezdem ismét a legelejéről időrendben. A csatolt képen az első kis makkancs látható, akivel már a reptéren megismerkedtem. Neve Tony, október 15-én született, és akkora, mint az ujjam. Nevét Sue - a rezervátum alapítója - férjéről kapta, aki februárban sajnos eltávozott betegség miatt. Tony az első kismajom a rezervátumban, és nagyon barátságos. Emberi kéz által nevelkedett, mivel túl gyenge volt ahhoz, hogy az igazi mamájára csimpaszkodjon. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nem lesz több kicsi selyemmaki - mindegyiket sterilizálják a közeljövőben. Sajnos nem lehet a végtelenségig szaporítani őket - nem lenne helyük. A kocsiban az én ölemben kucorgott, és - ahogy a fenti fotón láthatjátok - rá volt cuppantva egy műszőrre, hogy biztonságban érezze magát. Neki az volt a mesterséges mamája. Még pár napot töltött velünk a myngenoegeni tanyán. Alig vártuk, hogy ránk kerüljön a sor, és foglalkozhassunk vele egy kicsit. Napról-napra játékosabb és bátrabb lett. Vicces volt, ahogy bepózolt, és ugrásra készen állt. A történet keretét az adja, hogy ő volt az utolsó majmocskák egyike is, akit láttam. A reptérre menet ugyanis megálltunk az új, pretoriai tanyán. Tony akkorra már oda volt telepítve két mostohaszülővel (a majmok ugyanis más babáját is gondosan felnevelik, nem taszítják el), Gabbival és Gerryvel. Új, nagy ketrecben hancúrkáztak. És akkor megtörtént az, amit már nem is mertem remélni: bemehettem hozzájuk a ketrecbe. Gabbi nagyon kedves volt, egyből odajött szipákolni. Hagyta magát megsimizni! Gerry, az apuka már aggódóbb volt, szerintem azt hitte, Tonyért jöttem. Egy darabig a hátán hurcolta, és elbújtak a hálórészbe. Majd egyszercsak hopp, mintha rám pottyant volna valami. Megjelent Tony, és rám vetette magát. Annyira megörültem, hogy azt nem lehet leírni:)))) Onnantól kezdve játékszer voltam a számára. Elkezdtem veszettül kattintgatni, de folyton meg akarta enni a fényképezőmet, így homályos, túl közeli képek születtek. Ezek a legjobbak, amiket itt láthattok. De nem bánom, mert a memóriámba örökre lefényképeztem ezeket a pillanatokat:) Pár perc után Gerry is megjelent, és le akarta venni rólam Tonyt, majd a karomon elkezdtek egymással játszani. A végén már Gerry is rám ugrált, csak azt elfelejtette, hogy ő nem pehelysúlyú, úgyhogy néha lepottyant:) A mai nap sztorija legyen ez az édes kismajom. Mindenkinek pihizős, nyugis vasárnapot kívánok:)

Első bejegyzés Magyarországról, valamint az ominózus buli és folyományai

Halihóóóóóóóó Mindenkinek!

Először is, szeretném közzétenni a jóhírt, mely szerint úgy döntöttem, továbbra is életben tartom a blogot. Hiszen még annyi, de annyi mesélnivalóm van! Most már vannak képek is, és ha nem is naponta, de hetente többször teszek majd fel sztorikat, kisebb szösszeneteket, amik még eszembe jutnak. És végre a naplót is fel fogom használni emlékeztetőül:)

Szóval megérkeztem, egyben-épségben, majdnem 27 óra utazás után. Már a johannesburgi reptéren tudtam, hogy súlyos túlsúllyal küszködök - csomagügyileg. De egy kedves-mosolygós fekete fiú mérte le, aki azt mondta, nem gáz. Így a 23 kilós útipoggyászomra 20 kg-t írt, és elnézte, hogy a kézim a megengedett 8 kiló helyett igencsak 9-et nyom. Ezt csak azért említem meg, hogy lássátok, voltak pozitív élményeim is kisebbségi lévén. A repülőn egy benga német mellett ültem, aki nem fért el, ezért engem bökdösött és horkolt a fülembe felváltva. Így kb. 5 perceket aludtam egyszerre...
Ma reggel 1/2 8-kor landoltam Münchenben. Rideg és esős volt minden. De valahogy nem érdekelt. Boldog voltam és valami fura nyugodtság érzés volt bennem. Egyfolytában fülig ért a szám. A reptéren szinte csak üzletembereket láttam. Egy kezemen meg tudtam számolni a nőket. Ez kicsit elgondolkodtatott...
Képzeljétek, vannak ingyenes kávé-tea pultok, és újságsarok a Lufthansa beszálló kapuknál! Teljesen el voltam ájulva. Amikor pedig kiderült, hogy ablak mellett ülök, elfogott az izgatottság. Végre láthattam vattacukor felhőket! Kisgéppel jöttünk, nem volt sok utas. Fiúk - ne kérdezzetek tőlem géptípusokat és számokat! Le van fényképezve Nektek:)
Időben, 12.15.-kor értem Ferihegyre. Pofátlanul jegyzőkönyvet készíttettem az egyik bőröndömről, ami megsérült. Csak éppen Afrika felé, egy hónappal ezelőtt. De én nem vettem észre egészen tegnapelőttig, amikor elkezdtem pakolni. Tudom-tudom: jellemző. Nem kell kommentálni:) Csak szépen fizessen a Lufthansa!
Anyu és Csaba vártak már rám. Mintha csak tegnap búcsúztam volna el tőlük, és álmodtam volna az egész utazást. Most is ez az érzésem. De jó!:)

Tudom, hogy sokáig kussoltam, és ígéretem ellenére nem írtam a blogra, de több sebből vérzett a dolog. Van vicces és szomorú része is. De ma este a vicceshez van kedvem.
Szombaton volt az utolsó szabadnapom, és ekkorra terveztem megosztani Veletek néhány élményt. Ennek címet is adtam: Utolsó bejegyzés Polokwanéből. De ez olyan hullaszagú, nem? Szerintem jobb is, hogy nem így alakult:)
Tehát az ok, amiért ez elmaradt: a péntek esti ultrabrutál megacsajparti. Na meg az olcsó és finom alkohol...
Elég korán nekiindultunk, 1/2 10-re jött értünk Malin (este:). Elfogyasztottuk a maradék alsókategóriás Pick and Pay (ez nálunk kb. a Plusnak vagy a Profinak felel meg) borainkat, ami azért nem kannás vagy tablettás volt, ne ijedjetek meg!:) Utána viccesnek tartottuk azt, hogy sorozatfotózásra állítottuk be a gépeinket, és mint a hülye gyerekek, pózoltunk. Ezekből nekem hála Istennek nincs meg mind, és kérésetek ellenére nem teszek fel erről az estéről egy képet sem. Megsemmisítettem őket, mint a Másnaposok c. filmben:)
Az első hely, ahova mentünk, valami puccos bár volt. Malin egyik haverja tartott szülinapi bulit. Mire odaértünk, már elég lagymatag volt a hangulat, és nem is volt túl sok ember. Koktéllal kezdtünk, amik nagyon csábítóan néztek ki. Aztán letoltunk egy híres-hírhedt blow jobot (az angolul nem tudók kedvéért ez... huh, hogy is írjam szépen... öröm okozása férfiaknak orálisan...). Ehhez az italhoz kézzel nem lehet hozzáérni, csak szájjal lehet letolni. Kétféle csokilikőr, a tetején pedig tejszín. Utána még ittunk springbokkiet, ami egy finom likőr talán áfonyával, de nem mondanám biztosra. Az tuti, hogy lila színe van és nagyon finom:) A koktélokhoz tartozó esernyők ezek után már hajunk díszítő elemeiként szolgáltak. Távoztunk...
A második hely egy hangulatos kis pub volt. Senki nem táncolt, de minket ez nem zavart különösebben. Homályos emlékeim vannak még arról, ahogy Malin haverjaival játszok - valami hülye érmét kellett az asztalról pöccintve pohárba dobni. Ne kérdezzétek, mi értelme van. Egyébként sikerült:) Én jól éreztem magam ott, de továbbálltunk. Jobban mondva szerettünk volna. Mary, a chicagoi lány ugyanis volt olyan ügyes, hogy bezárt engem, Annit és Devont, egy brit csajszit a biztonsági rács mögé. Elcsattant még néhány fotó a benn rekedt emberszabású majmokról, de ekkorra a lányok már szó szerint fetrengtek a röhögéstől. Én nem!!! Bementünk szólni, hogy engedjenek ki, és egy nagydarab fekete biztiboj morogva, de azért kinyitotta nekünk az ajtót:)
A harmadik hely ugyanaz volt, ahol már múltkor jártunk. Szerencsére zárni készültek, így ott már nem ittunk semmit. Kimentünk a parkolóba, ahová valami hülye pasik loholtak utánunk, és fotóztak, mintha celebek lennénk. Nem akarták elhinni, hogy négy különböző országból jöttünk, és kiröhögtek, amiért makirezervátumban dolgozunk. Marhára érdekelt a véleményük... Aki akkora baromságot mond, hogy Svédország Oroszország mellett van, az jobb ha hallgat:) Mary rettentő jó ötletnek tartotta, hogy nyissuk ki Malin terepjárójának hátsó ajtaját, és bemásztunk a raktérbe, ott vártuk. Majd megjelent Malin, a nőrabló, és elporzott velünk haza. Gőzöm nincs, hogy kerültünk ágyba, de állítólag saját lábon.
Ezek után nem meglepő, hogy Devon egyáltalán nem ébredt fel a hajnali 1/2 5-ös etetésre. Engem keltegetett 1/4 8 körül, hogy elaludt, és most mit csináljon. Ott pánikolt az ágy szélén a zebramintás miniruhájában elkenődött partisminkkel, én meg azt sem tudtam, hol vagyok, és miért kelt fel csak azért, hogy ilyen baromságokat kérdezzen.
Délig pihegtem. Az volt a mákom, hogy aznap nem kellett kelljek. Macskajaj ezerrel. A netkávézó pedig kora délután bezár szombaton. Szóval erről ennyit. Szépen elintéztük magunkat...
Most néhányan azt kérdezitek, miért írom ezt ide, talán büszke vagyok rá? Ciki megosztani, stb. Ez is én vagyok, és néha mindenkivel megesik ilyesmi. Egyébként pedig nem kötelező olvasmány a Meli és Dél-Afrika c. remekmű. Húúúúúúúú, most jó kis ellenreklámot csináltam magamnak:)

Most jöjjön pár sor az utolsó napomról. Megcsináltam a hajnali etetést Maryvel. Az ég sajnos nem volt tiszta, ezért nem láttam az utolsó myngenoegeni napfelkeltémet. Körbementem elköszönni a kicsikéktől, és néha rám jött a pityergés. Képtelen voltam felfogni, hogy pár óra és indulnom kell. Akkor éreztem igazán, hogy mennyire a szívemhez nőttek.
Hadd mutassak be közülük most néhányat Nektek. Íme Honey, a kis mókusmajom. Utolsó előtti myngenoegeni napján (ő már Pretoriában lakik egy óriási ketrecben!) bementünk hozzá a ketrecbe Annival. Fél óra izmozás után sikerült közös képet összehoznunk vele, ugyanis állandóan mozgásban van. De imádja a társaságot. Egyáltalán nem karmolászik, sőt: nagyon is puha, szinte emberi mancsocskája van. A bundája pedig hihetetlenül selymes. Ezt akkor tapasztaltam, amikor az arcomhoz bújt:)





Következő természetesen nem is lehetne más, mint szerelmem, Buddy Boy. Alias Buddy, de én mindig csak így hívom:) Igen, jól látjátok, épp kakit készül fogyasztani. Csak erős idegzetűeknek ajánlom!



Honey egyébként a következő pozitúrában szeret bogarakra vadászni:





















Ő pedig az én kicsi babám, Kismit - amikor még nem volt annyira jól a fülecskéjével:



Na Drágáim, mára legyen elég ennyi. Folyt.köv. hamarosan. Mindenki bújjon ágyba!

Mokopane miniszafari és amik múltkor lemaradtak

Drágáim!

Először is köszönöm szépen az újabb bejegyzéseket. Másodszor: ha nem irjátok alá, hacsak nem speciális megszólitás van (lásd Pionyirka - erről tudtam, hogy Lacus hiv igy:), akkor gőzöm nincs, melyikőtök irta. Egyikről pl. csak sejtem, hogy Zsüli. Másiknál csak annyi van aláirva: Krisztián. Jó, de a három közül melyik?:D

Anyukám, ne aggódj, minden oké! A múltkor azt irtad, nagyon büszke vagy rám. És ez a legfontosabb. Remélem, még mindig igy gondolod.

Anett - elmesélted CHPH-nak, hogy milyen világjáró keresztanyja van?

Brigus - készülhetsz egy jó kiadós arckezelésre. Viszont nem kapirgáltam, ellenben más lánytársaimmal a rezervátumban, szóval dicsérj meg!!!

Olyan kiváncsi lennék, hogy hányan olvassátok a blogomat, de tényleg. Tessék megszólalni!:)

És most gyors sztorizás:
Ma reggel 8-kor útra keltünk. Ki akartuk használni Annival a szabadnap minden percét. Elég neccesen indult a dolog. Ugyanis a változatosság kedvéért megint egész éjjel esett, és most napközben sem hagyta abba. Segáz.
Mokopanebe mentünk, ahol van egy állatpark. Óriási, tele zölddel, és az állatoknak gyönyörű tere van. Itt bepótoltuk azt, amit nem láttunk a Krugerben. Volt leopárd, sas, lemúr, mongúz.
A legviccesebb - bánom, hogy nem vettem fel videóra - ahogy egy kecske meglovagolt egy szamarat. Simán ráállt, az meg elindult vele. Felléphetnének vele a cirkuszban:)
És ami számomra elképesztő volt - és a mai nap jóindulatú stressze - testközelből láttam egy oroszlánpárt!!! Utoljára hagytuk őket, mivel a szakadó eső miatt nem voltak hajlandóak előbújni. Malin lezsirozta, hogy a gondozójuk előcsalogassa őket némi hamival. És akkor megindultak felénk. Csak pár centi választott el minket. Most is lúdbőrözök, ha rágondolok. Óriási élmény volt! Mindig is tudtam, hogy az oroszlánok hatalmasak és erősek, de teljesen más volt ennyire közelről. Szinte az arcomban voltak. Persze Malin szokás szerint kisértette a gonoszt - aztán egész délután rajtam röhögött - és odanyújtotta a kezét a nőstény felé. Az meg odakapott a szájával és morgott. Teljesen megrémültem és HP (hülye p*csa) módjára sikontgattam, hogy hagyja már abba. Ha nem is maga miatt, akkor a gondozó miatt, mielőtt néhány ujjával együtt eszik meg a husit. Gyönyörűek voltak és tekintélyt parancsolóak. (újabb lúdbőr - a szerk.)
Ja, egyébként itt is eltévedtünk. Másfél órát zötykölődtünk hülye földutakon - Ace Ventura szafari feeling befigyelt! - ami sáros volt. Néha bele is ragadtunk. Azt hittem, sosem találjuk meg a kijáratot. Már láttam is magam előtt a Fókusz c. műsor szalagcimét: "Horror a mokopanei állatkertben. S. Malin dél-afrikai férfi előre megfontolt szándékkal és különös kegyetlenséggel végzett H. Melindával és S. Annival. Mindezt azért, hogy a természetfotóikat eladhassa a National Geographic magazinnak. A holttestüket feldarabolva találtuk meg."
Utána bekukkantottunk egy plázaszerűségbe. Volt ott kreált műfalu hülye turistáknak, wellness részleg és kaszinó. Nagyon fancy volt, nekem annyira nem jött be. Sebaj, ilyet is kell látni.

A Krugerben egyébként árultak bivaly- és elefántkakát. Erre mondják, hogy a sz*rt is el kell adni? Gondolkodtam rajta, hogy az útról felszedek néhány kupaccal. És amig várok a csatlakozásra hazafelé, eladom a müncheni reptéren mint dél-afrikai szuvenirt. A hülye németek úgyis megvesznek minden sz*rt:)

A munka a rezervátumban egyre nő, ahogy az önkéntesek száma csökken. Sokat talpalunk, de megéri.
Cornelius, a dundi selyemmaki irigylésre méltó cicikkel rendelkezik. Folyton a nyelvét nyújtogatja, ami röhejesen hosszú. Ezzel azt mondja: áj lááááááááááááv júúúúúúúúúú!
Buddyval még mindig nagy szerelemben vagyunk. Minap hagyta magát megcirógatni, pedig amúgy mással harapós. Imádom! Steve tápszerszörnynek hivja. Mindig úgy falja, hogy beteriti vele az egész pofiját. Mint egy kismalac:)

Ja, csak hogy tudjátok, új művésznevet vettem fel: Princess Ace. Ezt Steve öltötte rám. Mert szerinte olyan vicces vagyok, mint Ace Ventura. De mondtam, hogy nem akarom ezt a nevet, mert férfiaknak való. Mire megkérdezte, hogy akkor mi szeretnék lenni. Én meg azt válaszoltam: hercegnő:)

Ah, na jó, nem fárasztalak benneteket tovább. Lassan bezár a netkávézó, és ma végre szeretnénk benyomni egy hőn áhitott csokitortát kávéval.

Ma ennyire futotta. Várom hozzászólásaitokat, ugyanis freemailt továbbra sem tudok olvasni. Kalap sz*r az egész.

Csók és ölelés!