Wiltshire-i napló, avagy hogyan jutottam el Rowde-ból Budapestig...

Na Drágáim, előre felkészítelek Benneteket, hogy ez hosszú és depressziós lesz. De megörökítettem magunk és az utókor számára. Íme melankolikus rowde-i napjaim jegyzete. Vágatlan verzió. Érdemes elolvasni azoknak, akik szeretnék az én szememmel látni, min mentem keresztül, amikor a Heathrow reptéren menekült tábor állapotok uralkodtak. Milyen érzés az, amikor maradni, de menni is szeretnél. Kétlakiságom története.

2010. december 17. péntek
Szürreális reggelre ébredtem. Mintha nem is költöznénk, nem is velünk történneaz egész. Igazából nem is volt idő ezzel foglalkozni, merengeni és szomorkodni.
Megreggeliztettem a gyerekeket, majd elmentünk a jéghidegben sétálni. Megkérdeztem, mit szeretnének utoljára látni Chiswickből, és oda megyünk. De annyira fáztunk, hogy végül a Starbucks játszóházában kötöttünk ki, ahol Bubi már nagyon jól érzi magát.
Először alig mert bemenni a gyerekek közé, második alkalommal csak ült a szoba közepén, óriási szemmel bámulva, hogy a nővérein kívül más gyerekek is léteznek. A következő pár alkalommal pedig mindig velem akart játszani, ezért beültem én is a szobába. Később már csak kívülről szemléltem, rögtön a bejárat mellett, hogy lássa, ott vagyok. Ilyenkor mindig integettem neki, és akkor nyugodtan játszott tovább. És mostanra jutottunk el arra a szintre, hogy teljesen jól eljátszik az idegen gyerekek között. Dehát ennek is vége... Mint ahogy a Grosvenor Roados időszakomnak is. Szerettem ott lakni, a szívemhez nőtt. Fél évig az volt az otthonom, Boote-ék pedig a családom. Tudtam, hogy bármilyen sz@rban vagyok, nekik akkor is kiönthetem a lelkemet. Éreztem, hogy tényleg a családhoz tartozom, és ezt sokszor a tudtomra is adták.

10 órára jött értünk Jane, Richard anyja. Élcelődtem is Samanthával, hogy ez nincs beleszámolva a fizetésembe. Én, a három gyerek, és az öreglány kocsival leutaztunk Devizesba. Ez az a városka, ami a legközelebbi „city centre” Boote-ék új házához.
Lady Harrowby (így kell hívnom...) természetesen mindent kontrollálni akart. Én udvariasan, de határozottan hárítottam. Bubi ¼ 1-kor szokott ebédelni. Ha egy percet kések, már emlékeztet rá, hogy idő van. Gondolhatjátok, mennyire értékelte, amikor ½ 1-kor még hülye hajókat kellett nézegetnünk egy privát terület kerítésén keresztül. A nyanya mindenáron ki akart nyitni a kaput. Próbáltam értésére adni, hogy ez nem fog menni, mivel MAGÁNTERÜLET.
1-kor beültünk egy helyre ebédelni, ahol több céges rendezvény is zajlott. Én leléptem volna, de az öreglány ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk. (Egyik kedvenc beszólásom tőle még mindig az, hogy én keresem a problémákat. - a szerk.) Egy teázó asztalnál volt csak hely, ahol kb. hason fekve lehetett enni. A pincér közölte, hogy legalább 45 percet kell várnunk a kajára. Na most akkor magyarázzátok meg Bubinak, hogy másfél órával később ebédel, by the way aznap a délelőtti és a délutáni alvása is kimarad, és nehogy kússzon-másszon, rosszalkodjon, hanem a székében ülve várja a kajáját. Szerintem ezzel mindent elárultam, hogyan zajlott az egész...
A tortúra után végre elindultunk Rowde falucskába, ahol Boote-ék új otthona van. A neve Rowde House, tehát maradtak a nem házszámos dolognál, csakúgy, mint a Grove House esetében. (Azt sem találta meg soha egy taxis, vagy kézbesítő sem, mert egy nem látható helyen volt csak feltüntetve a név:)

A Rowde House egy gyönyörű, régi épület, a főűt mentén. Óriási kerttel. Bár én nem nevezném kertnek, inkább parknak. Tekintélyt parancsoló, nagy vasrácsos kapuja van. Ahogy beléptünk, a költöztető fiúkák már ott ugráltak sortban és pólóban a dobozokkal. Elmosolyodtam. Ja, egyébként egy kamiont megtöltő cuccunk volt, ez most komoly!
Ahogy beléptem, Samantha lelkesen köszöntött az új otthonunkban, majd átölelt. Ők előbb odaértek Richarddal, pedig később indultak, mint mi...
Amikor először körbejártam a házat, eltévedtem. Ugyan „csak” 10 szoba van (a Grove House-ban 8 volt), de a tér hatalmas. Itt nincs az a zsúfoltság, hogy minden négyzetcentimétert építsünk be, mint Londonba. Leesett az állam a látványtól. Két szint van, sok lépcsővel, de mégis nagyon jó elosztású.
A házhoz tartozik még egy kétszintes vendégház is, ami egy otthoni villának felel meg méretügyileg. Ugyan belülről még nem láttam, de akkora, hogy szerintem ott simán ellakhatna mégegy 5 fős család.

Az első délutánunk a pakolás jegyében telt. A fiúk minden szobába a megfelelő dobozokat rakták, részletesen ráírva, melyikben mi van. Így könnyű dolgunk volt. By the way Bubi előkés-zoknis-harisnyás-cipős-pelenkás kisszekrénye azóta sincs meg... - a szerk.)

Chiara és Xanthe izgatottak voltak, Bubi üvöltött, mert az egész napját elszúrtuk. Estére mindannyian jól elfáradtunk. Bár bevallom, én inkább ideges voltam az öreglány miatt.
Sajnos együtt kellett vacsoráznunk, különben megsértettem volna őket. Ne értsétek félre, Samanthát és Richardot imádom, de a nyanya estére már totál kikészített. Samantha megkínált egy jó drága vörösborral, majd csobogtatva utánatöltött. Én sokatmondón ránéztem, ő pedig huncutul kacsintott, amíg a nyanya elfordult. Akkor tudtam, hogy egy hajóban evezünk, és egy koccintással létrehoztuk a MOTHER-IN-LAW ANTIFAN CLUB-ot.
Miután Richard magasröptű megakultúrális beszélgetést folytatott az anyjával, mi pedig Samanthával okosan és unottan bólogattunk, elvonultam. Üzembe helyeztem a kis elektromos ágymelegítőmet - amit Samantha volt olyan jófej, és csak miattam megvett – és elszenderedtem...

2010. december 18.szombat
Nem aludtam túl sokat. Sosem tudok, ha új helyen vagyok. Ezt is örököltem Anyukámtól. Mint ahogy a szám, és az arcom formáját is, de ő ezzel máig nem ért egyet:)

Bevállaltam Chiara és Xanthe szobáját. Szép lett. Az én művem!:) Legalább hagyok egy kis nyomot magam után. Persze estére láttam, hogy a nyanya képes volt eltolni Xanthe ágyát, majd az éjjeli szekrényt áttenni az ágy másik oldalára, a szoba sarkába. Aminek semmi értelme, mert körbe kell menni, és úgy kivenni a pelenkáit. De nem érdekes. Legalább fontoskodhatott egy kicsit.

Bubi holmijait csak gyorsan bedobáltam a beépített szekrénybe, hogy legalább a ruhái elöl legyenek. Ahogy fentebb említettem, egy része azóta sincs meg:)

Samantháék megszívták, mert a Grove House-ban az összes ruha beépített szekrényben volt. Kivéve két kicsi kétajtós szekrényt, amiben Bubi és az én ruháim voltak. Itt csak a legfelső szinten van egy hosszú sor beépítve, a többi szobában nincs. Így Bubi sajnos osztozkodik a szekrényén az anyja Givenchy kosztümjeivel:)

Ahhoz képest, hogy péntek délután költöztünk be, szombat estére tök jól néztünk ki. A konyhában majdnem minden elöl volt, a lányok szobája készen, a játszószoba is létrehozva a földszinten, a konyha mellett.
Az alsó szinttel az a baj, hogy egyáltalán nincs fűtés. Így nem lehet sokáig ücsörögni. A sütőt látnotok kéne, egy vicc! Őskori lelet, de itt ez a „divat”. Állandóan be kell legyen kapcsolva, mert 24 óra, amíg újra átmelegszik.

Samantha lelkesen nekiállt mosni (mosási mánia – ebben is hasonlítunk:). Aztán rájött, hogy a jéghideg mosókonyhában soha nem fognak a ruhái megszáradni. Úgyhogy most úgy nézünk ki, hogy a tűzhelyen vannak kilapítva azok a ruhák, amiket nem lehet a szárítógépbe tenni. Ha belegondolok, hogy ez a flancolós nő ezt szánja hosszú távú megoldásnak, röhögnöm kell:)

Délután kimentem a „kertbe” fotózni. Péntek éjjel óriási hó esett. Gyönyörű, és mivel hideg van, sokáig megmarad. De beparáztam, mert a Devizes Radioban bemondták, hogy a buszok és vonatok csak bizonyos szakaszokon járnak, és az elkövetkezendő napokra hasonló időjárást jósolnak. Feltettem magamnak a nagy kérdést: hogy jutok el Londonba??? Jó, persze, most biztos azt mondjátok, meg lehet kérni Richardot. Sőt, lehet, hogy magától is eszébe jutna, de akkor is aggasztó a helyzet. Az az érzésem van, hogy itt ragadtam a semmi közepén, ahol gyakran még térerő sincs. Nevetséges. Vagy inkább tragikomikus.

Este megkíséreltem egy hajmosást. Persze nem a saját fürdőszobámban, mert ott csak csap van a kádnál. Az is persze a kedvencem: külön csapból a forró, külön csapból a jéghideg. Így kibéreltem a csajok zuhanyzóját. Amikor megláttam az általam annyira utált minibojleres berendezést, elszomorodtam. Ezt úgy kell elképzelni annak, aki még nem járt Britániában, hogy van egy kis fehér műanyagdoboz a zuhanyhoz rögzítve. Egyik tekerővel állíthatod, hogy milyen mennyiségű vizet akarsz. Másik tekerővel állíthatod a hőmérsékletet. Na most az egészből általában hideg-forró váltóvizes fürdő szokott kisülni, illetve szánalmas, lekonyuló mennyiségű vízsugár a zuhanyrózsából. Sebaj, megoldottuk. Nekem a háromhetes németországi hidegzuhanyzás, és Dél-Afrika után már nem lehet újat mutatni fürdésügyileg.

2010. december 20. hétfő
Elég nyomin keltem, mégis napok óta először éreztem azt, hogy újra tele vagyok jókedvvel és energiával.
Most néhányan talán kinevettek, de megtaláltam pendrive-on egy régen megvett internetes könyvet, amit egy férfi kapcsolat terapeuta írt. Annak idején nagyon sokat segített túllépni bizonyos dolgokon a múlttal kapcsolatban. Most újraolvasom. A felénél tartok, és igencsak érdekes dolgokra ébresztett rá tegnap este. Tök egyszerű kérdések, mégis magunktól aligha jutna eszünkbe. Mint például: összeírni az „imádott” férfi pozitív és negatív tulajdonságait, és hogy anno mivel fogott meg bennünket. Megfogalmazni magunknak részletesen, konkrétan, hogy miért akarunk vele lenni. Hát nekem ez sajnos nem sikerült. Magam is meglepődtem, pedig nem először csinálom végig ezeket a gyakorlatokat. Úgyhogy innentől kezdve azt hiszem, nem nagyon marad miről merengeni Petivel kapcsolatban. Hacsak az nem, hogy ismét bakot lőttem. Valamiért ez mégsem ráz meg. Sőt, izgatottan várom az új évet, tele vagyok tervekkel: hastánc, bikram jóga, argentín tangó, kirándulások vidékre.
Találtam egy chiswicki dating site-ot, ahová bizony be fogok regisztrálni. Havonta pár font a tagsági díj. Így megspórolom magamnak, hogy London másik végéből szedjek össze pasit. Praktikus, már csak a munkám miatt is, nem?:) Mint tudjátok, előző két pasimat is az internet hálójában találtam meg. Én még mindig pozitív és nyitott vagyok erre. Szerintem tök izgi randizgatni:)

Reggel Chiara azzal indított, hogy menjek oda hozzá. Ő és Xanthe a lépcsőn álltak, a korlátnál. Na – gondoltam magamban – megint valami gyanús dologra készülnek, és behúznak a csőbe. Menjek még közelebb, és fogjam meg a korlátot. Jó. Erre kézcsókot kaptam mindkettőtől. Szerintetek ez mi, ha nem a rajongás és a szeretet jele?:) Annyira fognak ezek a kis makik hiányozni!!!

11 körül ismét túrázni indultunk Bubival. Először szolídan pelyhedzett a hó, majd határozottan szakadni kezdett. A nagyobbik, terepjáró kerekű babakocsival mentünk, mégis alig tudtam tolni. A hideg miatt ugyanis még a három nappal ezelőtti hó is megmaradt, plusz egy része lefagyott több centi vastagon...
Az egészet úgy kell elképzelnetek, hogy itt egy darab egyenes utca, járda sincsen. Csak dombok, és kacskaringók. Mindenki köszön, és mosolyog - ami viszont tetszik. Családiassá teszi a falvacskát.
Ám ahogy betértünk Bubival a házak közé, lehetetlenség volt kijutni a főúthoz. Mindegyik utcácska „dead end”ben, vagyis zsákutcában végződött. Nevetséges. Így visszamentünk, ahonnan jöttünk, a kiindulási ponthoz, de addira szegény Bubinak már szó szerint deres volt a szempillája. Edzem a csajt:)

Amit még viccesnek találok Rowde falucskában, az az, hogy ugyanúgy, mint otthon, itt is megbámulnak az emberek. Tegnap elsétáltunk Bubival egy privát házban kialakított pékség mellett, és elolvastam az ajtaján a kiírást, miszerint a bejárat a másik oldalról van. Konstatáltam, és továbbmentem, de addigra egy bácsi már kíváncsian kukucskált, sőt ki is jött megnézni, kik „Az Újak”.

Nem sokkal később bejött, az, amitől leginkább tartottam. Ezért mondják, hogy nem szabad növesztgetni a negatív gondolatokat. A vonatok és buszok ismét nem járnak rendesen, sőt, 23-ára is ítéletidőt mondtak, havazással.
Egyelőre az az A terv, hogy egy nappal korábban, tehát 22-én szerdán elutazom Londonba vonattal, Samantha anyukájával és öccsével, akik egyébként is akkor mennek vissza. Egy napra jönnek ide látogatóba. Aznap este ha minden igaz, az új családomnál, De Monceau-éknél tudok aludni. Ez viszont még nincs lezsírozva, mert mint kiderült, ők meg Belgiumban ragadtak a nagy hó miatt, és a riasztóval kapcsolatos dolgokat nem fixáltuk le, hiába vannak kulcsaim. Ja,és műanyag kütyüm sincs, amivel a riasztót ki lehet lőni. 23-án elvileg kicuccolok a Heathrow-ra, aztán meglátjuk, mit mondanak: törlik-e ajáratomat, és ha igen, mikor tudok hazarepülni legközelebb.
B terv Peti, aki jófej volt, és felajánlotta, hogy nyugodtan szóljak neki, ha nem tudok bejutni Londonba. Gondolom, elfuvaroz kocsival. Vagy Samantha bevisz, ő is megígérte, hogy valamilyen módon eljuttat. A 22-e éjszaka még így is kérdéses, és ha nem muszáj, nem szeretnék a „majdnem volt pasimhoz” becccolni. Akármilyen kedves és segítőkész is. A 23-át meghagyta szabadnapnak miattam, ugyanis egy bőröndöm nála van tele ajándékokkal, amit hazaviszek. Nem akartam Wiltshire-be sétáltatni. Fizikailag képtelen lettem volna négy táskával visszautazni Londonba.

Délutánra leesett a tantusz, hogy milyen kis naiv vagyok. Chiara elém tolta a mai újságot, aminek a címlapján egy Heathrown készült fotó volt, menekült táborhoz hasonló feelinggel. Döbbenten olvastam végig a cikket. Hiszen napok óta nem jutottam se TV, se internet elé. Több ezer emberről van szó, hogy gondoltam én, hogy majd Horváth Melinda economy jegyét simán átfoglalják a BA egy másik járatára pár nappal későbbre? Ezt a kételyemet sajnos megerősítette Ágica is. Aki ma utazott volna, és törölték a járatát. 27-e előtt semmi nincs, tehát legkorábban egy hét múlva tudna utazni, de az is kérdéses. Értelme pedig nem sok, mert a visszajegye Szilveszter előttre szól. A British Airways honlapja persze túlterhelt, a telefont automata veszi fel. Na most ilyenkor mi a teendő?

Tudom, hogy pozitívan kellene gondolkodnom, és szerencsésnek éreznem magam amiatt, hogy valahol mindenképp ellakhatom. Nem kell szállodára költeni, és nem a híd alatt fogok aludni. És azért is nagyon hálás vagyok, hogy Samantha, Richard, sőt még a nyanya is támogatnak lelkileg.
Estére ugyanis kitört belőlem a zokogás, és képtelen voltam abbahagyni. Felhívtam a Tesómat lelki segélynyújtásért. Őt is elszomorítottam, és valahol önzőség, mert csak magamra gondolok. A családomnak ugyanolyan rossz lesz, ha nemhogy Karácsonyra, de elképzelhető, hogy egyáltalán nem tudok hazamenni.
Lady Harrowby feljött a szobámba megvigasztalni. Átölelt, és akkor éreztem, hogy minden korábbi beszólása ellenére kedvel. Hogy őszintén szorongat, és együttérez velem. Már korábban is meghívott magához a vidéki kúriájába – ugyanis az egész Boote Família nála karácsonyozik – de most ismét megerősítette. Hogyha nem jutok haza, ő nagyon szívesen lát. Azt is mondta, maradjon kettőnk között, de ha bármilyen járatot át tudok foglalni, legyen az repülő vagy vonat, ő kifizeti. Engem már a pénz sem érdekel, csak jutnék haza. Nem tudom elképzelni, hogy egyedül töltsem a Karácsonyt és a Szilvesztert. Mindenkinek megvan a maga párja, nem szeretném tartani a gyertyát. Az csak még jobban növelné a magányomat...

Dagadt vörös szemekkel azért ma este is levánszorogtam vacsorázni, mert már mindhárman feljöttek megnézni, élek-e. Jól esett a társaság. Azt mondták, mindent megtesznek, hogy találjunk rá megoldást, mert törődnek velem. Olyan aranyosak, de sajnos varázsolni ők sem tudnak...
Mégis felvidítottak. Megnyugtatott a tudat, hogy vannak mellettem emberek, akikre ebben a nehéz helyzetben számíthatok.

Sajnálom, hogy ez a bejegyzés ilyen depressziósra sikeredett. De reméljük használ, hogy kiírom magamból, és pár hét múlva már nevetve olvasom vissza, mennyire túlparáztam az egészet. Bárcsak így lenne!
Nekem viszont van egy megérzésem – ami eddig egytől egyig bejött – hogy egyáltalán nem jutok haza. Nem lesz hely későbbi járatra, mert rengetegen várnak az átfoglalásra. Így nem tehetek mást, mint szokom a gondolatát, és próbálom elfogadni a tényt, hogy az időjárásnak bizony kiszolgáltatottak vagyunk.
Erről az a másik mélypontom jutott most eszembe, amikor Dél-Afrikában több mint egy hete szakadt az eső, és fáztunk éjszakánként. Emlékeztek még erre a jó kis bejegyzésemre? Ha nem, akkor keressétek nyugodtan vissza az archívumból. Érdemes! Ott is egyik napról a másikra átbillentem, és megvilágosodtam. Hogy milyen önző vagyok, és hogy csak magamat sajnálom. Az eső majd eláll, és majd lesz víz és áram. Mások éheznek, és nincs hol lakniuk. Azt hiszem, ehhez a memóhoz kell visszanyúlnom azért, hogy most túléljem. Ahogy ott álltam a kertben, szakadó esőben, mosogattam a makik edényeit, hogy legyen miből enniük. Hiszen ők meg nekünk voltak kiszolgáltatva. Ázottan-átfagyottan várták a meleg hamit. Sosem felejtem el a hálás kis tekintetünket. Akkor szégyelltem el magamat igazán, és kaptam új erőre.
Tesóm azt kérdezte, vajon most miért szivat engem az élet. Ki tudja... Szerintem nemsokára rájövök, hogy ebből mit kell tanulnom. És akkor majd azt is megosztom Veletek.

2010. december 21. kedd
Előző este kaptam Samanthától egy altató tablettát. Sajnos nem tett más hatást, mint megijesztett, amikor szokás szerint hajnalban kivánszorogtam pisilni. Nehéz volt a fejem, húzott jobbra és balra. Mélyebben aludni azonban nem tudtam. Ahhoz egy kalapács kellett volna...

Ma reggel éreztem azt először, hogy jobban vagyok a hónapok óta elhúzódó köhögéssel-szipogással. Totál be volt durranva az arcom-homlokom. Úgy látszik, a tegnapi órákon át tartó zokogóroham jót tett, és kitisztított. Mind fizikailag, mind lelkileg. Én ugyanis hiszem, hogy minden betegségnek oka van.
Napok óta fájdalmaim voltak az arcomban, csak gyógyszerrel éltem túl. Ami persze csak a tüneteket enyhíti, és gondoltam, majd otthon elmegyek orvoshoz antibiotikumért. Lehet, hogy erre sem kerül sor. Mindegy...

Délelőtt – most először – kimentünk a három lánnyal a játszótérre. Még mindig nagy hó van. Nyugodtnak és tisztának tűnt tőle minden. Nekem akkor is fura, hogy a temető és a templom mellett van a gyerekek egyetlen normális dühöngője.

Chiara egy lapocskát dugott a zsebembe. A sokadikat az elmúlt hetek folyamán... Ő rajzolta, és írt bele, miszerint mennyire szeret, és nagyon fogok neki hiányozni. A karácsonyi gyertya elfújásakor pedig ismét az volt a kívánsága, hogy jöjjek hozzájuk látogatóba, minél sűrűbben. (Van egy 24 napra osztott gyertya, minden nap egy egységet kell elégetni. Én azt találtam ki, hogy mielőtt elfújják, csukják be a szemüket, kívánjanak valamit, és ne mondják el senkinek. Chiara persze mindig elmondja. De Xanthe bizony megtartja magának, okosan!)

Bubi napok óta – csakúgy, mint amikor Portugáliában nyaraltunk – legalább napi háromszor összefossa magát. Mivel 100%-os orrdugulásban szenvedek, általában ücsörög a kakijában, mirebejön valaki, és közli, hogy borzalmas bűz van. Sorry...:)
Állítólag ez az egész összefügg a fogzással. Hát én nem tudom... Szegénynek már sebesre van csípve a feneke, hiába kenem.

Lady Harrowby ma ebéd után elment. A Boote család pedig 24-én utazik majd utána. Kár, hogy azt a hodályt már nem látom. Csak fényképről mutatták, de gyönyörű! Valami régi családi örökség lehet, de nem akartam kérdezősködni. Mert mint tudjuk, az angolok azt nagyon nem szeretik.

Én felmentem a szobámba valamiért. És akkor megláttam egy kis csomagot kártyával a fotelben. Elszégyelltem magam, hogy milyen rosszul ítéltem meg az öreglányt. Tőle volt az ajándék. Megköszönte a sok kedvességet, törődést, amit a családnak és az unokáinak adtam. Eddig nem jöttem rá, hogy sál vagy dísz az ajándék. Rózsaszín anyagból van, a két végén pedig fémből egy-egy golyó+szivecske. Holnap megmutatom Samanthának, és ő majd kiokít. De nem is az számít, mi az, és hogy tetszik-e. Hanem maga a gesztus.
A föld alá tudtam volna süllyedni. Aztánlehet, hogy ő is eleinte gondolt rólam érdekes dolgokat:) Mégis rosszul éreztem magam, hiszen rengeteget segített a beköltözésnél, és ő csak az unokáival akart lenni. Én pedig annyit szűrtem le az egészből, hogy idegesítő. Pedig minden este meg is főzött nekünk.
Szar ezeket leírni, hiszen magamat blamálom. De úgy vélem, mindannyian átéltünk már ilyen szituációkat. És Veletek lehetek őszinte. Másképp mi értelme ennek a blognak? Azért olvassátok, mert Ti is szerettek tanulni belőle valamit. Ugye?:)

Délután felhívott Ágica. A Heathrowról jött. Persze nem kapott semmi érdemleges infót. A legröhejesebb, hogy Lutonról a Wizzair járatok elmennek Budapestre, és a Gatwick is megnyílt. Mi pedig naívan azt gondoltuk, a British Airways megbízható, mindig talál megoldást. Lehet, hogy jövőre fapadossal utazom haza Karácsonyra – ha még itt leszek...
Azóta kaptam Ágitól sms-t, hogy szegényem nem tudja 27-ére átfoglalni a jegyét. Túlterhelt az oldal, mindig visszadobja. Egyébként sem számítottam semmi jóra. De most már 100%-ra merem állítani, hogyha 23-án törlik a járatomat, akkor elfelejthetem, hogy később hazajutok. Sajnos ez az igazság.
Én már berendezkedtem arra, hogy Ágicáékkal töltöm a Karit. Nekik tartom a gyertyát:) Jó tudni, hogy vannak igazi barátaim itt is. A családomat, otthoni barátokat pedig nyolc hét múlva látom legközelebb...

Hogy a sok dráma és feszültség után végre legyen egy igazi Melindás sztori, nesze Nektek!
Ma este bébiszitteltem. Samantháék két sarokkal arrébb mentek pubozni. Én gyorsan lesztriptízeltem a kis rózsás köntöskémbe, és ledzsesszeltem a szennyesemmel a mosókonyhába, hogy még utoljára minimalizáljam a koszos göncöket, és kiélhessem mosási mániámat. (Anyu, ne nevess!)
Csengetés. Gondoltam magamban, biztos Samantháék felejtettek itthon valamit. Furcsának találtam, miért kolompolnak (a csengő szó szerint egy harang a bejárati ajtó felett, ezt így higgyétek el nekem!), amikor mindig a tároló felől szoktak bejönni, mert aztaz ajtót hagyjuk nyitva, ott vesszük le a csizmát.
Elkezdtem bénázni a kulcsokkal. Persze nem sikerült kinyitni a hülye ezeréves zárakat. Hallottam, hogy kint autó motorja jár, és magyaráztam Samanthának meg Richardnak az ajtón keresztül, hogy nem tudnak bejönni.
Majd korszakalkotó ötletem támadt. Felhívtam Samanthát telefonos segítségért, adjon tanácsot, hogyan engedjem be őket. Mire ő közölte, hogy nem hall semmit, ki kell jönnie. Meglepődtem: honnan is, az autóból? Kiderült, hogy Samantháék már a pubban vannak, és a jó ég tudja, kivel beszélgetek az ajtón keresztül. (Válasz ugyanis sosem jött, talán nem hallott.) Samantha megnyugtatott, hogy nem várnak senkit, és ha nem érzem úgy, hogy be kéne engedjem, hagyjam.
Én ezt egy vállrándítással konstatáltam, és elindítottam a mosógépet, majd csináltam a dolgaimat. De a csengetés csak nem maradt abba. Idegesített. Ismét bénáztam a kulcsokkal, magyaráztam az idegennek, hogy jöjjön vissza holnap, ha akar valamit, mert úgysincs itthon senki, és nem tudom beengedni.
Majd lőn csoda: az autó motorja végre leállt, és megszólalt egy női hang. Hogy ő délután járt nálunk és itthagyta a kulcsait. Ó, te jó ég – gondoltam magamban – hogy engedem be??? Csodálkoztam, hogy részletesen emlékezett a házra. Ugyanis közölte, hogy menjek a kék helyiségbe, és próbáljam őt onnan beengedni. Ott sem sikerült. Hiába, ócska ezeréves ajtók-zárak, 25 éve nem nyúlt hozzá senki.
Végül megoldottuk, a mosókonyha felőli ajtót kirángattam. Egy bazi nagy kulcs volt benne, mint a középkori várakban. Nem volt túl nagy ördöngösség kinyitni.
Mindezek után esett le, hogy ettől a nőtől és a családjától vették meg Samantháék a házat. Írtam Samanthának egy rövid smst, hogy megoldottam a problémát. Amikor hazajöttek, szétröhögtük magunkat a sztorimon. Persze Richard durci volt, mert szétcsesztem a betömködött réseket az ajtó kirángatásával. Samanthával pedig összenéztünk, és annál inkább szakadtunk a nevetéstől.

Mostanra teljesen nyugodt vagyok. Látjátok, mondtam én, hogy jót tesz néha egy kiadós sírás! Meghozta gyümölcsét. Lesz, ami lesz. Előbb-utóbb úgyis látom a szeretteimet:)

2010. december 22. szerda
Az utolsó napom. Valahogy az a nagyon erős érzésem van: holnap este én bizony már Otthon leszek. És – mint annyiszor mondottam volt – a megérzéseim megbízhatóak:)
Fáradtan keltem ma. A gyerekek is idegesítettek, bár szégyellem ezt leírni, de ez volt. Pedig nem voltak rosszabbak, mint máskor. Talán csak én jártam már máshol lelkileg. A testem még a Rowde House-ban, de minden más részem már a Ferihegyen. Egészen pontosan a 2B-n, amikor először látom meg a családomat és a barátaimat. Valószínűleg drámázni fogok, és sírásrohamom lesz, mindezen viszontagság után. Ti pedig röhögve olvassátok majd ezeket a sorokat utólag:)

Expasi, András – a hip-hopos hóhányó – még hetekkel ezelőtt felajánlotta, hogy segít a csomagokkal, kijön értem. Ez tegnapig így is volt. Ma írtam neki, hogy holnap a terv szerint érkezem, jön a családom és talán néhány barát is. Mire ő visszavonult a csigaházába, hogy feleslegesnek érezné magát, úgyse lenne rá időm. Mire közöltem vele, hogy másra se lesz, kimerülten késő este. És ezt csak Nektek jegyzem meg, hogy a szeretteim is azért lesznek ott, mert SZERETNEK. Ebben szerintetek nincs elég logika?:) Megkérdeztem tőle, hogy mit gondolt, egyébként mi lett volna? Elpaterolok mindenkit, és romantikázunk? Netalán egész éjszakán át tartó fáradhatatlan szeretkezésben kötünk ki, mint a mozifilmeken??? Nevetséges:))) Kért tőlem másik „időpontot”, amikor pár órát rá tudok szánni. Jó:) Melinda vállrándít, és továbbmegy. Kisebb gondom is nagyobb most ennél.

Bubi, hogy még utoljára kitegyen magáért, kétszer jól összefosta magát a délelőtt folyamán. Este viszont cuki volt. Én adtam neki a tejet, és tettem le aludni, mert Samantha bealudt. Én meg direkt nem ébresztettem fel:)
Bubi általában nem nagyon szereti, ha más rakja le este. Most viszont nem volt vele baja, sőt! Szórakozott a cumisüveggel. Mindig kivette a szájából, rázogatta, így a tej mindenhova ment, majd amikor visszadugtam, röhögött, kacarászott. Mintha tudta volna, hogy most pont erre van szükségem. Majd gagyarászva-mosolyogva pát intett a kiságyából, ahogy csuktam be az ajtót. Édes:)
Hiába mondják, hogy ennyi idős gyerekek még nem értenek ezt meg azt. Hülyeség. A szenzoraik ezerszer jobbak, mint a miénk. Délután az ő kis nyelvén elmagyaráztam neki, hogy ez az utolsó napom. És hogy nagyon fog hiányozni. Megkérdeztem, én is fogok-e neki? És azt mondta, igen.
Méghogy nem beszél! Én minden egyes gügyögését értem. Hiszen én vagyok vele egész nap. A NEM nála fejrázás, az IGEN pedig majdnem tisztán érthető „ye”. Ha megkérdezem, van-e „poo-poo”, vagyis kaki a pelusban, mindig megmondja az igazat! Ha eléteszek két ruhát, hogy melyiket szeretné, mindig rámutat. És valamiért csak nekem már jó két hete állandóan integet. Szerintem érzi, hogy menni készülök.
Én mindig ugyanolyan értékű emberkének kezeltem, mint a másik kettőt. Folyamatosan beszéltem hozzá, elmondtam, mit fogunk csinálni, és miért. Ezért volt mellettem ő boldog kisbaba.
A délutáni lefektetés után elpityeredtem. Hogy ez volt az utsó. Tudom, hogy már unalmas, de ez van:)

Ebéd előtt megjött Samantha anyja és öccse háztűznézőbe. Jófejek voltak, megtöltötték a házat nevetéssel. Mikor menni készültek, Bertie - a kisöcsi – szorosan átölelt, Mrs Nix pedig mondta, hogyha bármire szükségem van, vagy segítség kell, nyugodtan keressem meg, tudom a számát. És hogy mennyire fogok a családnak hiányozni.
Tudom, hogy sokan azt gondoljátok, az angolok csakúgy mondanak udvariasságból dolgokat, de Boote-éknál tényleg „a part of the family” vagyok, és maradok is mindig. És ez jó.

Késő délutánra átcsaptam lelkesedésbe. Már nem szomorított el, hogy ez az utolsó napom, mert ez csak azt jelenti, hogy az életem ezen részének van vége. Attól függetlenül még ugyanúgy eljövök meglátogatni őket, és tök jó lesz az új családomnál is. Ráadásul meg vagyok róla győződve, hogy rendben hazajutok, és ez végképp feldob.

Vacsi előtt elmentünk a gyerekekkel és Richarddal még utoljára a játszótérre. Négykor már elkezdett sötétedni... Kicsit szelessé is vált az idő. Szurkolok, hogy éjjel ne havazzon (ígérték), és menjenek a vonatok holnap rendesen.

Este még utoljára együtt vacsoráztunk hármasban Samanthaval és Richarddal, de előtte még odaadtam az ajándékaikat, aminek nagyon örültek. Ismét szoros ölelés, majd elvonultam a szobámba.

Még nem meséltem Nektek arról, hogy szerintem ez az a ház, ahol a nyolcvanas években forgatták Tom Hanks-szel és Shelley Longgal a Pénznyelőt. Bár Samanthának nem tetszik a metafóra, nekem igen. És mindig röhögnöm kell:) Íme példák néhány sora:
1. Első nap, kézmosás az én WC-mben. A csapból nem jön semmi, majd hirtelen nagy zajjal megindul, és fröcsköl mindenfelé. Hurrá!
2. Teregetek – a fregoli akasztója, ami a spárgát tartja, konkrétan kijár a falból. Ez azért jó, mert amikor húzod fel a nehéz vizes ruhákkal, másik kezeddel azon kell ügyeskedned, hogy közben gyorsan beilleszd a kiesett két tiplivel a fogantyút a falba. Majd amikor leengeded, bukósisak használata kötelező, mert esetleg az egész a fejedre eshet, ha az akasztó kimozdul helyéről.
3. Teregetés után, mosókonyhából vissza a konyhába – ajtó becsuk, függöny elhúz. Karnis egyik vége leesik. Már nem is próbálom visszarakni, tök fölösleges.
4. Felső szinten játszunk a gyerekekkel, a mellettem lévő üres szobában. Elhúzzák a függönyt, mondván éjszaka van, és aludni kell. Játék után én széthúztam, de a karnis a kezemben maradt. Hmm...
5. Fürdetés Samanthaék fürdőszobájában – mosom Xanthe haját, miközben ugyanezen a szinten Chiara a zuhanyzót használja. Másképp ugyanis nem tudnék hajat mosni két gyereknek egyszerre. A kádnál nem működik a zuhanyrózsa, valami röhejes mennyiségű víz jön belőle. Xanthe panaszkodik, hogy a víz forró, majd Chiara kiabál, hogy nála csak hideg jön. Ahh...
6. Ugyancsak fürdetés – nyitom ki a hideg vizes csapot, aminek a tekerője szétesik, és a kezemben marad. Csavar fejest ugrik a kádba.
7. Szükség rámjön, konyha melletti WC használata – megkísérlek egy kézmosást meleg vízzel. Ám hiába, mert a forróvizes csapból két egy milliméter átmérőjű vízsugár jön. Ettől nevetségesebbet már régen láttam.
8. Ha késő este szeretnél meleg vízzel kezet mosni a legfelső szinten, azt feletjsd el. Egyáltalán nem jön forró víz.
9. Az ajtók egyikét sem lehet becsukni. Privát szféra nuku. Az én WC-mben úgy csurrantgattam, hogy a fiúk pakolás közben azt hallgatták, mivel a tolóajtó kattanás előtt tíz centivel megáll.

Most pedig azon merengek, hogy fogok aludni. Mivel a padlás felettem van, és a szél miatt folyamatosan döngeti a faléceket. Ráadásul Petivel most beszéltem. Persze bonyolult a lelkem. Ahhoz képest, hogy szabit kért 23-ára, holnapra berakták reggeltől estig dolgozni. Én ezen kínomban már csak röhögni tudtam. Valahogy éreztem, hogy gáz lesz. Tegnap óta. (Ha előbb éreztem volna, nem adom neki a bőröndömet – a szerk.) Most várom, hogy valamit intézzen, mert a bőröndre mindenképp szükségem van. A ruháim és az összes ajándék abban van. Kicsit rosszul érzem magam, hiszen segít, de valahol meg az van bennem, oldja meg, legyen Ura a helyzetnek:) Megbeszéltük előre, ő ajánlotta fel. Majd kitalál valamit, elég ügyes hozzá.
Peti nem intézett semmit. Hogy leegyszerűsítsem a helyzetet, mondtam, hogy vigye be reggel az étterembe a bőröndömet, én pedig majd valahogy eljutok hozzá. Legrosszabb esetben metróval. Aminek nem örülnék túlzottan, mert már három táskám van.
Közben megeresztettem néhány smst, hátha valaki elfuvaroz. De már ez sem érdekel. Csak jussak haza.

És Drágáim ezzel zárnám is soraimat így hajnali fél kettőkor. Folyt.köv. remélhetőleg Otthonról.

Valami véget ér... valami vár...

Drága Olvasóim!

Köszönöm a kitartó biztatást. Karácsonyi ajándékként azt kapjátok tőlem, hogy két hónap után ismét újraélesztem a blogomat. Nagyon sokminden történt velem, de többségetek tudja, hiszen folyamatosan kapcsolatban vagyunk. Azért összegzem:

1. Január 6-tól van állásom. Gazdag nő leszek. És legfőképp mázlistának tartom magam! Hosszas, kiborító, kétségbeejtő, kimerítő gumtree keresgélés után rátaláltam álmaim második családjára (hiszen az első hely mindig is Boote-éké marad).

Maradok Chiswickben, ami egy csodálatos, barátságos, zöldövezeti kerülete Londonnak. Nagyon kevés ilyen van, megjegyezném. Én imádom Londont, de a legtöbb districtben nem szívesen tenném ki sötétben a lábamat. Tehát az új családom is itt lakik.
Hétfőn Richarddal átvittük az óriás bőröndömet. Pár utcával arrébb, a Chiswick Park Station metrómegálló mögé.

Három monkeym lesz, csakúgy, mint eddig: Charlie 6, Timmy 4.5, Lucy 1.5 éves. Sosem felejtem el, amikor először ott jártam, és Charlie szégyellősen bejött a nappaliba a kis mesekönyvével, majd megkért, hogy nem-e olvasnék neki belőle. Szerelmünk itt kezdődött. Utána visszahallottam Fionától, az anyukától, hogy Charlie folyton mondogatta, neki Chiara nannyje kell. (Chiarával régen együtt jártak óvodába, azért emlékszik rá. Az anyukája pedig említette neki, hogy a Boote családnak dolgozom jelenleg.) Hát nem édes?:)
Timmy már más tészta. Itt is a középső gyerek az, aki egy hétördög. Huncut tekintete van. Amikor hétfőn ávittük a holmimat, kockás pizsijében várt, ami ki volt fordítva, és az eleje volt hátul. De nem engedte normálisan magára adni, mert az úgy jó:) Közben pedig az anyja haját huzigálta. Elképzeltem, hogy az én copfom is erre a sorsra jut:S
Lucy édes, nagy, barna, őzikeszemű kislány. Vele töltöm majd időm nagyrészét, mivel a fiúk egész nap iskolában lesznek.

Munkaköröm annyiban változik, hogy ez sole-charge nanny munka, majdnem kétszer annyi fizuért. Tehát önálló felügyelet, a szülők teljes időben dolgoznak, nem lesz otthon senki. Ami szerintem jó, mert a gyerekek hajlamosak szórakozni, ha anyu vagy apu jelen van.

Fiona kedves, visszafogott nő. Sales managerként dolgozik egy multinál. Látszik rajta, hogy ha kell, határozott, keménykezű. De biztos vagyok benne, hogy jól kijövünk majd, csak nehezen nyílik meg.

Rudy saját céget alapított, kínai székhellyel. Minden hónapban egy hetet ott tölt. Szarkasztikus humorral rendelkezik, csakúgy, mint Richard. Amit én csípek! Nekem muszáj viccelődni, másképp nem unalmas az élet:)
Rudy egyébként azzal "lopta be magát a szívembe", hogy a második látogatásomkor beszólt a párducmintás gumicsizmimre (igen, Orsika!!!). Közölte, hogy tetszik neki a csizmám, de találni kéne hozzá egy outfitet (tehát normális öltözéket), ami passzol. Fiona kellemetlenül feszengett - én röhögtem - majd a védelmemre kelt, hogy megy a Zara kabátomhoz, amit kemény 80 fontért akasztottam le szezon elején. Még jó, az is barna!:)

Tehát januártól olvashatjátok a De Hemptinne belga család vicces történeteit. Örültök? Én igen, hogy újra elkezdtem írni Nektek!

2. November közepén bepasiztam. Ildike, az edzőlány barátnőm szülinapi partiján találkoztunk először. De ott még nem beszélgettünk, mert zaj volt, ő pedig nem akart odajönni. Állítólag én még hátat is fordítottam neki, amikor hozzánk ült:)
Neve Péter, öt éve él Londonban. Debreceni fiú, 30 éves, felszolgálóként dolgozik egy olasz étterem láncolatnál.

Peti igazából nem a külseje miatt tetszett meg. Életvidám, vicces fiúnak tartottam, és mindezek mellett kedvesnek, figyelmesnek. Sajnálatos módon hat randi után, négy nappal ezelőtt kifújt a dolog. Részéről. Valamiért rájött, hogy nem akar tőlem semmit.

Tudom, hogy hálát kell adnom az égieknek, hogy ilyen jól kezelnek. És hogy őszinte volt, nem pocsékolta az időmet, nem használt ki. Mindezektől függetlenül rosszul esett, és újabb kudarcként éltem meg. Hiszen minden helyzet kialakulásához két ember kell. És merengek rajta, én mit tettem hozzá.

DE!!! Mindchanging experience is volt egyben számomra. Valami eltörött bennem azon a vasárnap estén - miután végignéztük Fábry középkategóriás előadását a Dumaszínház keretében, sokkal többre számítottam, Sanyi!!! - és segített tisztán látni.
Két napja tök lelkes vagyok, tele tervekkel az újévre. Legelőször is azonban hazamegyek, hogy végre két hónap után lássam a családomat, a barátaimat. És megfogadtam, hogy kívül-belül új nő leszek!!!

Ez az utolsó esténk a Grove House-ban. Két napja szexis költöztető fiúk serege lepte el a házat, és pikk-pakk eltüntettek mindent. Most itt ülök a szobámban, és már csak az ágyam van, meg a két sporttáska. Bébiszittelek, Samantha és Richard valami lovas showműsoron vannak, amire már hónapokkal ezelőtt megvették a jegyet.

A változatosság kedvéért megint beteg vagyok, valószínűleg arcüreg-gyulladással. Október óta nem gyógyultam meg rendesen. Iszonyatos mennyiségű zsebkendőt fogyasztok, de a legrosszabb, amikor totál dugulás van órákon keresztül. Ma is nagyon fájt a fejem:(

Xanthe és Chiara türelmesen vártak, amíg befejeztem a dolgokat a konyhában. Majd megfürdettem őket, és láttam rajtuk, hogy kicsit el vannak szontyolódva. Hiába, mindannyiunkat megviseli a költözés. Tudjuk, hogy valaminek vége. Annyi közös emlék köt minket ehhez a házhoz! Most pedig üresen kong, és csak a kopasz fehér falakat látjuk.
Bubinak különösen rosszul esett a dolog, mert nem érti, mi történik. Óriási kék szemeivel kétségbeesetten nézte végig az ágyából, ahogy a fiúk eltüntetik a dolgait.

Ma estére már nem volt mesekönyvünk. Minden el lett pakolva. De korszakalkotó ötletem támadt! A lányokkal körbeültünk, és mondtam, hogy ma magunknak mesélünk. Találjunk ki mi egy történetet, mindenki hozzáad pár mondatot. Láttam, ahogy felcsillan a szemük, és fantáziájuk élénk működésbe kezdett. Elképesztő dolgokat raktak össze! Persze az első történet megint fingós volt, de ezt senkinek nem kell tudni:) Aztán meggyőztem őket, hogy hozzunk össze egy igazi szép mesét is.
Majd Chiara énekelni szeretett volna, és Xantheval előadtak két gyereknótát. Én pedig majdnem sírva fakadtam. Akkor esett le, hogy ez itt az utolsó esténk, és holnaptól minden más lesz. Valaminek vége, és egy új fejezet kezdődik. És hogy mennyire fognak hiányozni.

Holnap Richard anyjával és a három gyerekkel reggel elindulunk Devizes falvacskába, Wiltshire vidékére. Egy hétig cowgirl leszek, majd 23-án bevonatozok Londonba, és remélhetőleg este már felszállok a Heathrown a British Airways járatára.

Izgatottan várom, hogy lássam az új házat. Képről nagyon szép volt! Örülök neki, hogy ennyi közös élményünk van a családdal! Velem mentek először nyaralni, velem költözködnek, és én leszek ott velük az új házban töltött első héten, a káosz közepén, karácsony előtt.

Szeretném megköszönni az Anyukámnak, a Tesómnak, Macinak, hogy az elmúlt napokban akkora segítséget nyújtottatok lelkileg. Tudjátok, miért...

Viki, Erika, István, Szilvike, Orsika+Cukifej, Zűrös Művésznő+Viki, Törpilla+Beni, Zsüli, és az én drága Keresztfiaim, már nagyon várom, hogy lássalak Benneteket is!

By the way Kati, Szilvi, Törpilla - még mindig nem egyeztettünk pontosan, mikor találkozzunk!!!

Nem tudom, legközelebb mikor tudok írni Nektek, de utólag mindenképp feltöltöm a blogra. Wiltshire-ben nem lesz netem, de majd jegyzetelek. Ki tudja, hány nap, amíg bevezetik. Lehet, hogy addigra már ott sem leszek.

Tehát ha addig már nem beszélnénk: MINDENKINEK BOLDOG KARÁCSONYT AZ ÚJ BEJEGYZÉSEMMEL!!!:)

Namostmáraztánténylegblogolok!!!

Kedves Mindenki!

Annyi vicces történet volt a fejemben, de így szombat éjjelre valahogy egy sem jut eszembe. Kéthetes eltűnésem oka, hogy minden szabadidőmben állást keresek ezerrel. Úgy érzem, gyűlnek a fejem felett a fekete felhők. Noha még csak október eleje van, mégis az az érzésem, hogy a hetek gyorsan elszállnak, én pedig költözhetek Wiltshire-be Boote-ékkal, ha záros határidőn belül nem találok másik családot.

Múlt vasárnap voltam először interjún egy vegyes nemzetiségű családnál: anyuka norvég, apuka pedig valami déli náció lehet - szőrös, mint egy majom és vidám. Három gyerek van, hasonló korúak, mint az "Enyéim". A legkisebb kislány, oltárian túletetett, a South Park rajzfilmsorozat Eric Cartman figurájára emlékeztetett. Ránéztem, és azt mondtam magamban: "Vannak gömbalakú gyerekek is??? Ha Thali seggét alig bírom cipelni, hozzá majd emelőt használok???" Szegény gyerek feje el volt torzulva a hájtól, borzasztó. A másik két gyerek fiú. Anyuka kissé rendmániás, és próbálta nekem előadni a szigorú leendő főnököt, de szerintem nem lenne vele baj a későbbiekben.
Fő előnye ennek az állásnak, hogy saját bejáratú, külön kis kecóm lenne. Két szoba, franciaággyal, konyhával, fürdőszobával, és még egy kicsi kert is jár hozzá. Tényleg egy álom, érdemes emiatt anyuka esetleges hülyeségeit elviselni.
Maximum 45 órára kellenék, és 25 fonttal többet fizetne hetente. Értitek? Itt most 50 órát nyomok, és bevallom őszintén, érzem, hogy nem bírnám hosszú távon. Tehát valahol nem véletlenül jött ez a váltás az életemben - ismételten.
Ma beszéltem anyucival, még mindig interjúztatnak, nem tudott választ adni. Elvileg jövő héten...

Kedden voltam egy másik családnál, akiket az ügynökség ajánlott. Ez elég rosszul indult, mivel az adataimat már kiadták nekik azelőtt, hogy én leokéztam volna.
Az anyuka hivogatott szombaton kora reggel - persze nem voltam bekapcsolva - és vasárnap már interjúztatni akart. Állítólag hagyott a hangpostámon üzenetet, amit sosem kaptam meg. Ez volt múlt hétvégén.
Utána hivogatott munkaidőben, amikor persze nem tudom felvenni a telefont. Hagyott egy kissé ideges üzenetet, majd emailt is írt. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy milyen óraszámban dolgozom, és mikor vagyok elérhető interjúra, de valahogy nem akarta megérteni. Talán túl egyszerű a lelkem...
Mindenáron sürgetett, és végül kiegyeztünk a kedd ebédidőben. Persze metrósztrájk volt. Ez nem kellett volna érintsen engem, mert overgrounddal, azaz földfelettivel mentem volna, ami másik szolgáltatóhoz tartozik. De ez sem járt. És nem volt helyettesítő busz sem. Tipikus... Így felhívtam az anyukát a megállóból, majd letolt, hogy miért nem ülök a metrón. Mondtam, talán azért, mert a metró egyrészt nem jár, másrészt fél órával tovább tartott volna azzal odaérni, és nem jártam volna meg az utat oda-vissza egy ebédszünet alatt.
Végül kedd este 3/4 8-at kierőszakoltam. Élőben sokkal szimpatikusabbnak tűnt az anyuka. Nem túl szép helyen laknak, London északnyugati részén. Csak overground és vonat jár, de gyakran ezek gyorsabbak a metrónál. Az a baj, hogy én már beleszoktam a jóba, Chiswick gyönyörű városrész.
Viszont egy kb. 1.5 éves kisfiúra kellene vigyáznom. Szegényt Arthurnak hívják. No comment. A másik kukis decemberben születik. Ezzel kapcsolatban fenntartásaim vannak - mármint hogy mennyit fogok tudni aludni, ha tegyük fel 3 óránként felsír éjszaka... Ne így legyen!
Anyuka hangalámondó, apuka 100% papucs. Csakúgy, mint Boote-éknál. Úgy látszik, itt ez a menő, a csaj hordja a nadrágot. Az apukáknak gyakran fogalmuk nincs semmiről. De még arról sem, hogy a gyereke használ-e még pelenkát a délutáni alváshoz (ez Richard volt - a szerk...).
Másik fenntartásom - ugyan a házat nem volt alkalmam körbejárni - hogy megosztják valakivel az épületet. Nem volt egyértelmű számomra, hogy az ő albérlőjük-e, vagy ők maguk is bérlik a házat. Mindenesetre fura volt, hogy egy család így él.
Erre majd holnap választ kapok, ugyanis megyek próbaórára, és elsétálunk anyukával meg a gyerekkel a parkba. Kíváncsi rá, hogy jövök ki Arthurral. Utaltam rá, hogy egy kisgyerekkel nem lehet két perc alatt barátságot kötni, aztán azzal jött, hogy legalább beszélgetünk, és jobban megismer. Én próbálom a maximumot nyújtani, és majd meglátjuk...

Más: voltam Republic koncerten. Vegyes érzéseim voltak. Egyrészről szomorú voltam, mert láttam Cipőn, hogy baromi szarul volt. Nem tudom, mi a frász van ezzel a palival, de nem volt önmaga. Egyáltalán nem kommunikált a közönséggel, egy mosoly nem ült ki az arcára, és majdnem minden szám után pihenőt tartott. Ez sajnos bélyeget nyomott a 20 éves jubileumi, és első Repulic koncert hangulatára.
Sok olyan szám volt, amit nem ismertünk, de szerencsére előkerültek a jól bevált régi slágerek is, és csápoltunk-ugráltunk, kiabálva énekeltünk, stb... Én pedig újra 16-nak éreztem magam. Oh, bárcsak annyi lennék!:)
Hoztak magukkal egy Kossuth-díjas hegedűművészt, aki népdalokat játszott néhány számra, és mintha az általános iskolában lettünk volna: ösztönösen mindenki elkezdte énekelni az Érik a szőlőt és egyéb nótákat. Erre megint csak azt tudom mondani: londoni magyar kell legyél ahhoz, hogy ezt átérezd. Távol a családodtól, a barátaidtól...
Itt is - mint minden magyar rendezvényen - jelen volt a Toldi Catering "pörköltgyártó szolgálat", volt magyar süti, és volt a Kígyózó Sor. Már a bejáratnál egy órát vártunk. Azóta sem derült ki, miért. Ja, és a legjobb: egy WC volt. Velkám tu Hángérien organizésön...
Mindezektől függetlenül én szuper jól szórakoztam, végig ugráltuk a koncertet másik újdonsült barátnőmmel: Ildivel, az edzőlánnyal. A végén kapott az együttes egy tortát, és mindenki elénekelte a Hepi Börzdéjt.
Én úgy láttam, az emberek érezték, hogy az énekes szarul van, és azzal búcsúztattuk el őket: Szép volt, Fiúk! Gondolom, jól esett nekik, és ők próbálták a tőlük telhető legjobbat nyújtani.
Ezen a vasárnap estén kezdődött meg a tube strike, és mázlinkra az utolsó Picadilly Line-nal haza tudtunk menni. Egyébként mi halál nyugodtan sétáltunk be az állomásra, mert eredetileg úgy volt, fél egyig jár. Hát nem így lett, és mi éjfél előtt szálltunk fel az utsóra. Ismét az én londoni őrangyalkám működött közre:)

Nagy újság van babák terén: Kriszta barátnőm kedden világra hozta Vikit! Íme:

Másik kedvenc házaspáromnál, Eszternél és Viktornál is lényeges pocaknövekedés van! De az a baj, hogy Viktornál is:))) Na viccet félretéve, ott februárban jön egy cuki kislány. Épp ma skypeoltunk, jó volt végre látni őket. Ritkán van rá alkalom - sajnos.
És ha már témánál vagyunk, hadd jelentsem be, hogy Erika barátnőm is osztódni készül:) Az egész viccesen zajlott, mert persze szokás szerint lelőttem a poént. Végre hárman csajos szkájpolás: Viki, Erika, és én. Erika nagyon hallgat. Hogy neki nagy híre van. Mire én: TERHES VAGY? Áááááááááááá, annyira jellemző...
Ezúton is üzenem neki, ismételten, hogy PIERCINGET MÉG MOST KIVENNI!!!

Ma vásárló túrán voltam: megvettem az elmaradt szülinapi ajándékokat tesóméknak. Örülök, mert mindent sikerült beszereznem. Röhejes áron vettem sportcipőket és kabátot a Sports Direct támogatásának köszönhetően:) Most már csak azon kell ügyeskednem, hogy mindent haza tudjak vinni kézipoggyászban, 10 kg alatt. Beleértve a Portugáliában gyűjtött kagylóimat is. Huh, inkább nem gondolok most ebbe bele...

Már látom magam előtt a képet: Melinda késve és loholva érkezik a Luton repülőtérre. Leméri a kézipoggyásznak szánt csomagot, ami méretében és súlyában is jóval meghaladja a megengedett. De Melinda megpróbálja a lehetetlent. Becsekkolásnál azzal csal, hogy a retiküljébe rámolja, ami csak átfér. Így csak a kézipoggyásznak szánt táskát mérik le, ami éppen a határértéket ütő 10 kg a kivett cuccok nélkül. Majd visszapakol mindent a táskába a retiküljéből. És a biztonsági kapunál a kutyát nem érdekli, hány kilóval utazom:))) - ANYU, CSABA, ti már átéltétek ezt, amikor kikísértetek a Ferihegyre a nagy dél-afrikai utam előtt, és ki-bepakoltam a több mint 20 kg-s bőröndjeimből. Ez csak utólag vicces...

A legjobb mégis az volt, amikor a szükséges vízum nélkül utaztam "turistaként" Dél-Afrikába. Mivel már nem lett volna kész időben. Gondoltam, jó lesz nekik egy turista meghívólevél is a határnál. Amit kamuból irattam meg a kint fogadó maki alapítvány vezetőjével. Hogy ők fognak elszállásolni, és náluk "vendégeskedek". Nevetséges:) A johannesburgi útlevélellenőrzéskor pedig azon stresszeltem, hogy senki ne nézze meg a kamu meghívólevelemet. Ami elég átlátszó volt, mert ki az a marha, aki turistaként száll meg egy alapítványnál, és nem önkéntesnek megy dolgozni? Márpedig utóbbi esetben vízum kell. De nem nekem. Muhaha:))) Remélem, ezt nem olvassa senki a nagykövetségről...

Ezen bejegyzés vicces-Melindás sztorija pedig legyen a következő:

Helyszín - Shepherds Bush, Westfield bevásárlóközponthodály

Sétálok kifelé, és a földszinten szokás szerint ott volt a Hajsütővasas Team, akik próbáltak elsózni egy-egy gagyi szart méregdrága áron néhány hülye vásárlónak. (A múltkor leültetett az egyik, én pedig közöltem vele, hogy 4 évig dolgoztam hajápolási termékeken, és 2 perce van, hogy meggyőzzön, miért vegyem meg a hajsütőt - ez tényleg így volt!) Mögém libeg az egyik izraeli fiúcska, és megkérdezi, ki akarom-e próbálni. Kedves mosollyal megköszöntem, és mondtam, hogy már kipróbáltam a múltkor a kollégájánál, és sajnos nincs időm ilyenekre. Mire ő erotikusan beletúrt a hajamba - hátborsódzás feeling - és közölte, hogy ő minden nap megcsinálná. Én hátrafordultam, belenéztem a gyönyörű mélybarna szemeibe, és kiröhögtem:)))

Judit - köszi, hogy végre írtál, örültem neki:)
Zsüli - fel a fejjel, lesz ez még így se:)
Viki - légyszi ne felejtsd el az angol tankönyvemet:)
Erika - várlak "titeket" a Ferihegy 1-en október 20-án 23.10.kor:)
Brigus - továbbra is el vagy tűnve, remélem, minden oké. 21-én kora reggel nyomkodhatod a képemet:)
CHPH és CH Junior - nagyon hiányoztok, kérek rólatok új fotókat!
Kati, Orsi, Szilvi - jól vagytok??? mikor írtok??? megkaptátok a levelemet???
Évi - kitartás az angol tanuláshoz, lásd magad előtt a célt!!!
Maci - jobbulást!!!
Zolee - edzed a macskát:)
Balázs - keress nekem kiadót! Te leszel a menedzserem, úgyis jó a beszélőkéd:)
Törpilla - bocs, hogy mindig röviden beszélünk, de az is több, mint a semmi. Örülök annak is:)
És egyetlen londoni magyar olvasóm, Ágica - már ég a képem, hogy állandóan fél-egy órákat kések a talikról. Köszi a türelmet, és remélem, jól sikerült a ma esti koncerted. Lélekben veled voltam:)
Addams Family - már nagyon várom, hogy Otthon legyek!!!

Na Drágáim, legyen mára elég ennyi, és szurkoljatok a holnapi próbnapomon!!!

Hastánc show, Dumaszínház, fotózkodás, elérzékenyülések

Ismét eltelt egy hét. És egyre jobban érzem magam itt! Sőt, mondhatni most kezdek csak igazán belejönni a londoni életbe!

Vasárnap elmentem megnézni a Silk Route Arabic Cabaret, aminek keretében talán én is fellépek novemberben. A hastánc tanárnénim szervezi kéthavonta Balhamban, egy Bedford nevű pub báltermében. Hihetetlenül jó volt!
Képzeljétek, megtaláltam a brazil Seres Zolit! Aki nem tudná, Seres Zoltán az egyetlen magyar férfi hastáncos, és by the way remekül salsázik is. Mielőtt bárki megkérdezné: nem meleg!!! Szóval az itteni megfelelője Horus, aki egy iszonyatosan technikás és brutálisan jó táncos. Maszkban állt ki a színpadra, és én valamiért hihetetlenül erotikusnak találtam:) Egyébként helyes fiú, a másik számát már csak "félmaszkban", íziszfátyollal adta elő. És hiába röhögtök, Drága Férfi Barátaim - nem volt nőies!!!
Felteszem a videót, de sajnos gőzöm nincs, hogy kell elforgatni. Egy szerkesztőprogram sem engedte. Örülök, hogy egyáltalán konvertálni sikrült a fájlt és van hangja! Tehát aki tud, segítsen! Addig is íme:
Természetesen ő volt a legjobb. El lehet felejteni az otthon megszokott, tökéletesre kifinomított technikát és mozdulatokat. A legmeghökkentőbb számomra az a pillanat volt, amikor először tűnt fel, hogy még a zenét sem képesek lekövetni az úgynevezett "profik". Mahasti mindig azt tanította nekem: "Táncold azt, amit a zene mond!" Viszont nem akartam kritikus szemmel nézni, és fikázós hangulatban hazamenni. Azért mentem oda, hogy jól érezzem magamat. Annyira sugárzott mindegyikről, hogy szeret táncolni, hogy nem érdekelt a technika. Na jó, amikor botrányosan szembetűnő baromságokat láttam, az zavart... De kb. negyedóra után megszoktam.
Volt ott orosz, német, minden csak brit nem. És természetesen képviseltette magát kicsi hazánk is:) Edit aranyos lány, tanít táncot a meló mellett. Én is szeretnék. Majd... Egyszer... Ha végre elrendeztem itt egy kicsit az életemet...
Éva, a tanárnénim egyébként nagyon aranyos. Olyan kis családias hangulatokat teremt az óráin, ami számomra fontos. Ugyanezt éreztem a hastáncesten is. Mindenkinek bemutatott, még az itteni menőknek is. Van egy Ewa Horsfield nevű igencsak 60 felé járó nőci. Nekem úgy tűnt, ő itt a hastánc nagyasszonya. Jól nyomja az öreglány! Tényleg teljes beleéléssel táncol, és betölti az egész színpadot.
Azt még hadd jegyezzem meg, hogy több koros táncos volt. 45-től 60-ig. A testük mégis szép volt. Ha a fejüket eltakarod, nem mondtad volna meg, hogy mennyi idős nőhöz tartozik. Talán ezért jegyezte le a következőket Müller Péter:
"Egy táncos teste nem azért szép, mert sokat gyakorol, hanem éppen fordítva: azért gyakorol sokat, hogy a Szépséget minden mozdulatával, tartásával, járásával, gesztusával - még a mozdulatlan egy helyben állásával is - kifejezze."

Szokás szerint túlszerveztem magam hétvégére. Így vasárnap este (szokásos fél óra késéssel - a szerk.) a hastánc show után még összefutottam egy indiai sráccal, Arunnal. Ő volt az egyik, akivel a múltkor elmentem Camdenbe bulizni. Mivel fél 11-re értem oda, már sehová nem tudtunk beülni beszélgetni. Itt a pubok ugyanis 11-kor zárnak, tehát félkor téged már sehová nem fognak beengedni.
Kóvályogtunk egy darabig a Leicester Square-en (leszter szkver:), aztán feladtuk. Mindenféle hülye jegyüzérek ostromoltak minket, végül egy Metra nevű klubba mentünk, ami Arun szerint jó. Megjegyzem, nem szeretem az angol klubokat. Koszosak, igénytelenek. Itt viszont legalább a zene jó volt. Egyébként ne álmodozzatok, a klubok sincsenek nyitva 4-5-ig, nehogy metróval haza tudjál menni! 2-kor bezárnak. Tök jó, nem?
Faszán lekéstük az utsó tube-ot. Egy kínai biciklis riksával eljutottunk az Oxford Circusra. Nem bírtam, és kirobbant belőlem a röhögés. A csávó ránk cipzározta a műanyagborítást az ülések előtt. Mintha nem lett volna tök mindegy, mert hátul teljesen nyitott volt a "kocsi". Így döcögtünk. Gyalog gyorsabb lett volna. Arun bosszankodott, nekem pedig annál inkább röhögnöm kellett. A metrónak már úgyis lőttek, tehát tökre ráértünk szájtszíingelni, azaz felfedezni London nevezetességetit a centrumban. Ő egyébként állandóan stresszel mindenen, és nem érti, én mit találok ilyen helyzetekben viccesnek:)

Na de várjatok, a sztori még csak most kezdődik! Eredetileg a 94-es busszal terveztem hazamenni. 24 órában jár Chiswick felé, Oxford Circusról. Először rossz megállóba álltam a másik irányba. De ez csak negyedóra után tűnt fel... Majd átcaplattam a megfelelő oldalra.
Jött hamarabb egy másik busz, valami N207-es. Rá volt írva: Shepherds Bush felé. Ennek megörültem! Az felém van! Gondoltam felhuppanok. Akkor valahogy rettentő jó ötletnek tartottam hajnali egy órakor, hogy másik buszt próbáljak ki a megszokott helyett. Jó is lett volna, ha Shepherds Bushnál átszállok. De én továbbmentem, és kikötöttem Acton kellős közepén. Hozzátenném, hogy ott semmi nincs. Se kajáldák, se benzinkút, se semmi, ami nyitva tart.
Egyetlen csövi kebabost találtam, rosszarcú fazonokkal, ahová - nem fogtok meglepődni - természetesen bekéredzkedtem pisilni. Aztán megkérdeztem, hogy jutok haza Chiswickbe. Közölték: Good luck! Na - gondoltam magamban - ez nem hangzik túl jól. Jár arrafelé egy E3-as busz, amiből az utolsó fél 2-kor elmegy, tehát esélytelen volt a helyzetem.
Ott álltam Acton Town Centre-ben, az út szélén, és azon kamilláztam két cider után, hogy mit csináljak. Menjek vissza az N207-essel Shepherds Bushba, és ott szálljak át a 94-esre? Dehát az legalább még egy óra lett volna. Bosszantott, mert légvonalban pár percre voltam az otthonomtól.
Ezt a merengést szakította félbe egy taxis, akit leintettem. Gondoltam, megkérdezem, mennyiért visz ell. Mit veszítek? Úgysem tudom kifizetni. 10 fontot mondott. Beugrottam! Először előre akartam, aztán gyanakvóan méregetett, hogy mit szeretnék. Az angol taxikban ugyanis elöl nincs ülés a vezető mellett:S
Útközben jól elbeszélgettünk. Kiderült, hogy ő ciprusi, ezeréve itt él. Én pedig elsírtam bánatomat, hogy kötöttem ki Actonban. Kikapcsolta az órát, és keményen 5 fontért hazahozott. Az ég küldte őt nekem, meg vagyok róla győződve! Budapesten tudjátok, mikor vinne el így egy taxis haza? Válasszatok az alábbi opciók közül:
1. Soha.
2. Felejtsd el!
3. Álmodik a nyomor.
Sikeresen megérkeztem hajnali fél 3-kor a Grove House-ba. Így a hétfő reggelt 3.5 óra alvással kezdtem...

Arun azóta nem jelentkezett. Pedig nagyon faggatózott hazafelé, hogy mikor érek rá legközelebb. Gyanítom, hogy csak vízszintesen szeretne látni. És mivel ez sem múltkor, sem most nem jött össze, feladta. Cest la vie. Lesz ez még így se!:)

Hétfő este végre sikerült beszélnem az aupair ügynök kontaktommal, Anettel. Megnyugtatott, hogy minden rendben lesz álláskeresés ügyileg.
Ezt az érzést szerda este Samantháék is megerősítették bennem. Ugyanis végre kiböktem nekik, hogy nem költözöm velük Wiltshire-be. Mintha köveket görgettek volna le rólam. Mondjuk tudtam, hogy nem fognak megharagudni. Hiszen miért tennék? Mondták is korábban, hogy megértik, bármilyen döntést hozok. Mégis jóleső érzés volt letudni ezt a beszélgetést. Egyúttal szomorú is. Mert ezzel véglegessé vált számomra, hogy mi következik...

Ma délután egyébként elfogadták egy pasi ajánlatát, tehát nemsokára nyélbe ütik a ház eladását, dec. 18-án pedig kiköltöznek. Ezt én már nem szeretném megvárni. Legjobb lenne december elejei kezdéssel családot kapni.

Délelőtt megkaptam a referencia levelemet is Samanthától. Csak jóval később olvastam el, mikor Thalit mentem felkelteni. Elkezdtem sírni... Tisztában voltam vele, hogy mennyire meg vannak velem elégedve, de mégis. Amikor mindezt tükörként eléd tartják egy féloldalas fogalmazás formájában, az egészen más. Akkor esett le, hogy megint valaminek vége. És hogy mennyire fog nekem ez az őrült család hiányozni.
Bementem Thali szobájába, és még jobban rám jött a bőgés. Mindig vigyorral fogad, akkor is, ha nagyon fáradt. Mindig örül nekem. Ilyenkor az egész arcocskája ragyog. Mint ezen a képen: Most már interaktív, folyamatosan magyaráz, amit különösen imádok. Bár érteném a babanyelvét!
Samantha bejött a szobába, és persze észrevette, hogy pityergek. Elmondtam neki miért, aztán Richard is megjelent. Samantha szorosan átölelt, és közölte, hogy a családjához tartozom. Richard pedig meghívott, hogy amikor csak szeretnék, menjek el hozzájuk egy hétvégére. Azt hiszem, élek ezzel a lehetőséggel:)

Ma reggel suliba indulás előtt Xanthéval szokás szerint a lépcső legalsó fokán ücsörögtünk. Ilyenkor megbeszéljük az élet nagy dolgait, én pedig próbálom ráadni a cipőjét. Valamit hülyéskedtünk, már nem emlékszem. Majd Xanthe felemelte a mutatóujját, és elkezdett vele "fenyegetőzni". Közben pedig huncutul nevetett. Majdnem elsírtam magamat... Anno így kezdődött a barátságunk, mert mindig ujjal mutogatott, ha nem akart valamit megcsinálni. Én pedig kifiguráztam, és utánoztam. Sokáig ezzel viccelődtünk.

Chiarát ma be kellett ültessem a sarokba. Persze nehezen ment. Főleg hogy 5 évesen már igencsak súlya van, és magától nem akart menni. Azért sikeresen belegyömöszöltem a "naughty chair"be. Majd úgy döntött, dobhártyarepesztő (szó szerint!) sikításba kezd, hátha lejön az anyja megmenteni. Nem így lett. Egy percen belül abbahagyta. Nem szeretem ezt csinálni. Számomra is nehéz pillanat, amikor keménykedni kell. Mégis fontosnak tartom a következetességet.
Kb. negyedóra múlva Chiara mutatta, hogy nézzem, milyen vicces jelenet következik a Scoobyban. Én pedig odamentem, és megpusziltam. Szorosan átfogta a kezemet, és nem engedte el. Ilyenkor tudom, hogy bármi történjék, ő engem akkor is szeret.
Azt hiszem egyre több ilyen elérzékenyülős pillanatom lesz a Boote házban, ahogy múlnak a hetek...

De jöjjön most egy sokkal viccesebb téma, mégpedig a számomra olyannyira várva várt Dumaszínház. Az első Londonban! Mint tudjátok, egy darab jegyet vettem. Közben írt nekem a facebookon egy lány - aki szintén a Dumaszínház csoport tagja - hogy nem-e mehetnénk együtt. Azt hiszem, Anikó személyébén új barátnőre leltem. Nagyon jófej kis csaj! Ráadásul kiderült, hogy szekszárdi. Úgyhogy nyugtáztuk: nincsenek véletlenek!!!:)
7-re értem oda a Grand nevű helyre Clapham Junctionnál, ahol a Mystery Gang koncert is volt júniusban. Ez egy gyönyörű színház volt valamikor. Anikó már ott volt fél 7 óta, de hiába. Írta is smsben, még mielőtt odaértem volna, hogy helyért hajnalban kellett volna menni. Az óriási kétszintes, páholyos-erkélyes színház dugig volt magyarokkal. Mint a szardíniás dobozban. Normális állóhelyet is alig találtunk. Mi még jól jártunk, mert támaszkodhattunk egy asztalhoz, illetve rádobtuk a cuccunkat a karzatra. Kajálást el lehetett felejteni, le sem tudtuk volna rakni sehova. Plusz kilométeres sor volt mindegyik pultnál. Ennek különösen örültem, mivel vacsorát direkt ezért nem ettem. Beleéltem magam a jó kis hazai kajába. Sebaj.
8-kor elkezdődött, egy gitáros és néptánc csoport után. Nem tudom másképp fogalmazni, minthogy szétröhögtük magunkat! A fiúk nagyon jól készültek, pont az alkalomhoz illő sztorikkal. Közben épp nézem a többek kommentárjait a Dumaszínház üzenőfalán facebookon, és úgy látom, rajtam kívül még nagyon sokan számítottak rá, hogy kényelmesen leülnek, megvacsiznak, stb. ezért a pénzért. És megjegyezték, hogy a szervezés nagyon magyaros volt. Velkám tu Hángeri:)
A műsor után pofátlanul nyomultunk, és készítettünk közös fotókat Kőhalmi Zoltánnal és Kiss Ádámmal is. Egy szépséghibája van a dolognak: nem a mi gépünkkel. Megkértünk két srácot, hogy csináljanak rólunk, majd megadtuk Anikó nekik email címét. Akkor persze néhány rövid után már nem jutott eszünkbe, hogy mi is elkérjük az ő elérhetőségüket (nem röhögni!!!). Így csak reménykedhetünk benne, hogy valóban elküldik. Kár lenne értük, mert tök jó képek lettek, láttam őket. Így jár az, aki bacardizik és vilmosozik:)
Készítettem videófelvételt is, de mivel a telefonommal készült, a hangminőség elég rossz. Konvertálva viszont egész jó lett, hallgassátok sok szeretettel Kiss Ádámot!

És akkor ezzel zárnám soraimat így majdnem egy hét után. Azért nem mondhatjátok, hogy nem tettem ki magamért!!!

"This may sound strange but you look incredible"

Ez most egy szalonspicces bejegyzés lesz. Tudom, hogy most aludnom kéne, de mivel nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.
Amikor este utaztam a metrón, egy kb. 23 éves fiúka ült a mögöttem lévő ülésen. Egyszercsak elém tartotta a mobilját, és a fenti szöveg állt a monitorán begépelve. Ami magyarul kb. azt jelenti: "Talán furán hangzik, de hihetetlenül jól nézel ki."
Nekem ez annyira jól esett, és olyan aranyos gesztusnak tartottam, mint amilyet már nem is tudom, mikor kaptam utoljára:)

Nemrég érkeztem meg egy pubozásból újdonsült német barátnőmmel, Lisával és néhány ismerősével. Egy Zeitgeist (Időszellem) nevű német pubba ültünk be, ami eléggé kongott. Viszont ittam a régi szép idők emlékére (1997. tanulmányi ösztöndíj Bitburgba 3 hétre) egy jó kis csapolt Bitburgot, és ettem hozzá germán vurslit:) Az egyik lány ajánlott hozzá mustárt. Kétfélét rakott a tányéromra: az egyik olyan erős volt, hogy azt hittem, tüzet okádok. De egyből kitisztultak a légutaim:) A másik pedig édes volt, szerintem mézzel ízesített.
Jól elbeszélgettünk a csajokkal, de sajnos nekem 3/4 12-kor el kellett jönnöm, mert 1/2 1-kor megy az utsó metró. Vagy három éjszakai busszal jöhettem volna haza, másfél óra alatt. Köszi...

Reggel a gymben kezdtem: 3/4 óra ellipszis tréner, különböző fokozatokon. Három hét edzés után már érzem a változást, és hogy van bennem erő! Olyan jól lenyújtok edzés után, hogy még izomlázam sincs. És láthatóan jobb formában vagyok. Na, majd Karácsonykor megsasolhatjátok!:)

A hastáncról faszán elkéstem fél órát. Jellemző... Azért szeretem nagyon ezt a tanárnőt, mert annak ellenére, hogy 2002-ben kezdtem el ezzel foglalkozni, még mindig tud nekem új mozdulatokat mutatni, és új dolgokat mondani tánctörivel kapcsolatban. Az óráján pedig folytonos frusztrációt érzek, hogy még ezt és azt is gyakorolnom kell. Ezt utoljára 2003-ban éreztem Vitális Anna óráin. És ez jóóóó!!! Mert engem ez motivál, és visz előre.
Vasárnap este elmegyek Balhamba, és megnézem azt a hastánc showt, amiben novemberben én is szerepelhetek. Nagyon kíváncsi vagyok, majd beszámolok Nektek!

Tudom, hogy majdnem kéthetes elmaradásaim vannak itt blogügyileg. De mostanában végre hasznos dolgokkal töltöm azt a kevés szabadidőmet. Úgy érzem, talpra álltam, és ismét kikecmeregtem a gödörből. Már csak azon nem kéne stresszelnem, hogy találok-e időben másik családot. Mert mint ugye tudjuk: Boote-ék decemberben Wiltshire-be költöznek. Ahová ha nem muszáj, nem szeretnék menni velük.

Na, legyen most ennyi elég, Drágáim, és ígérem, jó kislány leszek, hamarosan ismét szösszenetezek Nektek!!!!

Supernanny, vagyis hogyan lettek az én kis majmaimból angyalkák

Sziasztok!

Először is - moziajánló rovat: mindenképp nézzétek meg a Dinner for Schmucks, vagyis Gyógyegeret vacsorára! című filmet. Az utóbbi idők legjobb vígjátéka. Azt hittem, ebből már nem lehet újat kihozni. És hogy az eredeti francia verziónál (Balfácánt vacsorára!) nincs jobb. Na meg persze a magyar színdarabnál, amiben Koltai és Kern alakít hatalmasat. De még ezt is lehet überelni! Végigröhögtem az egészet. Érdemes Nektek is megkönnyezni eme remekművet! Ja, és a legjobb, hogy szinten minden szót értettem. Haladok angol nyelv-ügyileg!

Múlt hét kedden bevezettem egy új rendszert. Ahogy már korábban írtam, augusztusban eljutottam arra a pontra, hogy egyáltalán nem tudtam kontrollálni a Boote lányok viselkedését. Merengtem egy darabig, mitévő legyek. Annyi okos könyvet elolvastam, mégis kifogytam az ötletekből. Szégyelltem magamat, mert eljutottam arra a szintre, hogy kiabáltam velük.
És akkor azon ritka esték egyike követkeett, hogy bekapcsoltam a tévét. Épp a Supernanny ment, amiben egy jófej londoni dadus regulázza meg mások kissé idióta gyermekeit, és látja el a szülőket mindenféle jótanáccsal, majd átszervezi az életüket. Minden olyan egyszerűnek tűnt a műsor megtekintése után.

Mint ahogy erről is többször regéltem, a fő problémát abban láttam-látom Boote-éknál, hogy a lányok soha nincsenek megbüntetve. Innentől kezdve lehet Anyuci akármilyen szigorú, és üvölthet akármennyit, semmi értelme...

Az én rendszerem a Supernanny alapján a következő:
Kedden reggelinél (hétfő szünnap volt) leültem a lányokkal - persze Thali csak hallgatólagos résztvevő volt - és röviden felvázoltam a szitut. Hogy ezentúl mindenre egyszer kérem meg őket. Egy figyelmeztetést adok. Szépen, nem felemelve a hangomat - ezt csak Nektek mondom - a szerk.:) Amennyiben azt választják, hogy nem fogadnak szót, leülnek két percre az úgynevezett büntisarokba. Ha felállnak, hisztiznek, a két perc mindig újraindul.

Az első napokban egymást felváltva ült Xanthe és Chiara a sarokban. Volt tiltakozás, hisztéria, és egyéb dühkitörések. De amint látták, hogy komolyan gondolom, és kemény vagyok, mint a kaki, egy percen belül lenyugodtak. Mindig elmondom nekik, pontosan miért ültetem őket a sarokba. A két perc letelte után, ha bocsánatot kérnek, visszamehetnek játszani.

Ma pedig rajzoltam egy úgynevezett reward chart-ot. Ezen két viráglétrácska van, tetején a lányok neveivel, és minden a kedvenc színeikkel kipingálva: pinkkel és lilával. A létrának 20 foka van, amin kicsi egérfejes mágnesek fognak fel-le haladni. Attól függően, ki hogy viseli magát:) A huszadik fok elérésekor meglepit kapnak.

És képzeljétek, lőn csoda! A rendszer teljesen jól működik. Pontosan úgy, ahogy a tévében mutatták. Pénteken már senki nem ült büntiben. Ma pedig mindkét lány csak egyszer. Már értik, hogy miért van az egész. Így én sem érzem magam rosszul - annyira - hogy szigorúnak kell lennem. Egyértelmű szabályok vannak, amikhez tartaniuk kell magukat. Ha engedek, akárcsak egyszer, azzal őket is összezavarom. Nem is haragsznak rám, ami számomra furcsa.

Sőt, egyre jobban ragaszkodnak. Chiara most már napjában többször átölel, az anyja előtt is. Először kellemetlenül éreztem magam, de már nem izgat.
Szombaton bébiszitteltem, és migrénem volt a kimerültségtől. Kopogtattak az ajtómon, én pedig kivánszorogtam. Chiara állt ott szivecskés pizsiben, és csak azért jött fel, hogy átöleljen, és jó éjszakát kívánjon. Hát nem édes?:)
Sokszor kérdezgeti azt is, hogy jövő nyáron még velük leszek-e, és hogy majd akkor ezt és ezt csináljunk. Tervezget. Elég ciki, és próbálom elterelni a témát azzal, hogy azt mondom, nem tudom még, mi lesz akkor, és hogy azért ne felejtse el, költöznek, addigra már nem lesznek Londonban. Nem bírok neki hazudni. Nem lenne fair.

Xantheval és Thalival minap hármasban ebédeltünk, Chiara a zegyik barátnőjénél volt játszani. Xanthe közölte: "Melinda, I DO love you!" Az angolul nem tudó olvasóimnak: a DO nyomatékosítás. Tehát nemcsak simán, hanem nagyon szeret a kiscsaj. És ezt most, így mondta ki nekem először!:)
Egyik este pedig bementem lefekvés után Xanthe szobájába, mert tudtam, hogy úgyis mindig sokáig fent szöszöl. Az ágy szélére ültem, megsimogattam a fejét, ő pedig megszorította mindkét kezével az enyémet, és csak néztük egymást. Ez olyan megindító pillanat volt számomra, ami örökre belevésődött az emlékeim közé.

Nagyon megszerettem őket, de észben tartom, hogy kettő, legkésőbb három hónap múlva már nem leszek itt. Úgy látszik, most valamiért sok változás kell történjen az életemben. Nekem pedig meg kell tanulnom könnyen venni őket, és alkalmazkodni az adott helyzethez...

Bogrács parti és a varázstakaró története

Na hol is kezdjem... Megint jó sok elmaradásom van. Már hallottam a panaszkodást. Ugye, Évi?:)

Múlt szerda-csütörtök még eléggé holtponton voltam. Valahogy felhalmozódott ez a szakaszos alvás. Hol Xanthe nem hajlandó aludni egész éjjel, és helyette üvölt, mint a sakál (de tényleg!), hol Thali bömböl a kibújó fogai miatt, hol Chiaranak vannak asztmás rohamai. Rájöttem, hogy akármilyen korán fekszem le, a baj itt azzal van, hogy nem bírom átaludni az éjszakát. Arról nem is beszélve, hogy hétvégén már 7-kor kukorékolás van a Boote lányoknál. És ugyan megkértem Samanthát, hogy mostantól tartsa lenn a hallban a gyerekeket, ne rohangáljanak fel-le a lépcsőn. Akkor is mire felöltözteti őket, már 8 óra, és kiverik az álmot a szememből. Van valamelyikőtöknek jó füldugója??? Plííííííz!

Pénteken viszont tök jó napom volt. Talán azért, mert Chiaratól megszabadítottak a szülők. Csúnya ezt kimondani, de sajnos ő a főkolompos. Ha Xantheval együtt vannak, akkor rossz hatással van rá, és állandóan megy a balhé. Engem ez pedig rohadtul fáraszt. Főként ha papagájt játszom, és mindent ötvenszer el kell ismételjek.

Tehát péntek délelőtt vásárlással kezdtünk a Sainsburyben, Thalival és Xantheval. Röhejes volt, mert úgy néztünk ki kifelé jövet, mint a mikulás dec. 5-én éjszaka. Xanthe aranyos volt, ő akarta cipelni a kosarat. Amikor már kellőképp tele volt, csak kibökte, hogy nehéz, és megadóan átnyújtotta. A WC papírokat viszont mindenképp ő akarta vinni. Próbáltam egy kézzel lavírozni Thalit a babakocsival, másik kezemben a bevásárló kosárral, mellettem Xanthe tipegett-topogott össze-vissza, a többi vásárló pedig ijedten nézett rám, és inkább kitértek az utamból.

Így megpakolva érkeztünk a Starbucks kávézóba, aminek a hátuljában van egy játszórész. Inkább dedósoknak, de Xanthe amúgy is kicsit vissza van maradva kortársaihoz képest - sajnos. Bebiggyesztettem Thalit is a karanténba, aki óriási kerek szemekkel bámulta a többi gyereket. Mint aki másik bolygóról érkezett. Még sosem játszott másokkal, ekkora társaságban. Meg sem mozdult, úgy ült meredten. Majd később talált egy fonott kosárkát, amire feltámaszkodott. És kitalálta, hogy azt maga előtt tolva tud járni. Nem volt semmi a kiscsaj!

Szóval ezen a napon nyugalom és békesség volt a vacsoráig. Azt a két órát meg már kibírtam lefektetésig, mert tudtam, hogy végre jön a hétvége:)

Szombaton bogrács partira mentem Ágicával, és még néhány arccal, akikkel a magyar buliban együtt voltam. Már nagyon vártam.
A zsidó negyedben van ez a magyar étterem, Golders Greennél. Azt hittem, ünnep van. Minden Jewish feketében vagy sötétszürkében: lányok nyakig begombolkozva, pasik öltönyben, kisfiúkon széles karimájú kalap, felnőtt pasikon meg még az a béna fodros pajesz is. Welcome to Jewish life! Ők mindig így járnak, mint kiderült. Ágica felnyitotta a szememet. Ne értsetek félre, nem vagyok rasszista - különben nem jöttem volna Londonba lakni - de vicces látványt nyújtottak az utcán:)

Ahogy megérkeztünk az étterembe, ránk köszönt és betessékelt minket egy bajuszos emberke, aki a tulaj. Kedves volt:) A szemünk már kopogott az éhségtől, mert direkt nem ettünk ebédet, 3-ra kellett menni.
A köszöntő mézes pálesz után besoroltunk a kajához. Mosolygós fiúk kínálták az ételeket, és felsorolták, miből válogathatunk. Ez most talán patetikusan hangzik, de én kissé elérzékenyültem, és csak annyit mondtam a srácnak: Olyan jó mindezt magyarul hallani!
Volt szarvasgulyás, pásztortarhonya, grillek. Ágicával viszont hiányoltuk a jó kis koviubit, erőspaprikát. Desszertnek meggyes piskótát kaptunk, amit nagyon hamar elhordtak. Mi pofátlanul két tányérral pakoltunk:)
Mindenből jól bekajáltunk, viszont sajnos nem tartották folyamatosan melegen a kaját. Kerthelyiségben voltunk, és az idő elég szeles volt, így hamar kihűlt. Pedig aznapra 20 fokot és napsütést mondtak. Ehhez képest még beöltözve is megfagytunk, és az idő felét sajnos az étteremben töltöttük...

Egy gagyi és kiábrándítóan hamis zenész dalolászott szintivel+ritmusgitárral. Szegényt hangosan kiröhögtük. De come on, ez viccnek is rossz volt! Az efféle zenészeket szokták eltanácsolni Somáék a Megasztár előválogatásán... Ágicának volt egy jó beszólása - miközben kajáltunk, és ez a csodás énekes kornyikált - amin azóta is mosolygok: olyan, mintha falun lennénk:)))

Űj emberkékkel sajnos nem sikerült vegyülni, pedig számítottam rá. De kaptunk egy kicsi darabot Otthonból. És ez mindig megmelengeti a szívemet!

Vasárnap egy magyar csajszihoz mentem masszázsra. Cricklewoodba, ahová régi szép emlékek fűznek. (Ezt most inkább hagyjuk...)
Heni székesfehérvári, velem egyidős, a férjével, és a kisfiával él itt pár hónapja. A kisfiuk miatt jöttek ide, hogy szépen megtanuljon angolul. Otthon hagytak egy szép házat, amiben szerencsére barátok laknak albérletben ideiglenesen. A férje itt kapott munkát, Heni viszont nem beszél angolul. Sokáig területi képviselő volt egy multinál. És csakúgy mint én, belefásult a mókuskerékbe. Így lett testkozmetikus-masszőr.
Az iwiwen találtam rá, és amikor meglestem a profilképeket, amin egy kedves nőci mosolygott, tudtam, hogy ő lesz az, akit én keresek. Nagyon ügyes, pont úgy masszíroz, ahogy én szeretem. Megvan a "londoni Juditom"!!! - Judit, ezt most vedd bóknak, de tényleg!!!
Mindössze 10 fontért csinált nekem teljes testmasszázst. Elég sokat dumáltunk, és szóba került, hogy mindkettőnknek hiányzik a társaság. Ja, egyébként egy nap eltérés van a születésnapunk között:) Megbeszéltük, hogy legközelebb úgy megyek, hogy utána beülünk egy kávézóba. Lehet, hogy lesz egy új barátnőm?...:)

Amikor elindultam Henitől, szakadt az eső. De vízszintesen, ilyet itt még nem láttam (és nem is szeretnék többet...). Gyorsan felszálltam a buszra, és mire leszálltam: verőfényes napsütés, eső sehol. Hurrááááá!!!!!!!!!!!!!

Ezután Camden Townba vettem az irányt, mert közel volt. (Otthonról másfél óra.) Ezen belül is a Nemesis Tattooba. Felhívtam Zolit, a szalon vezetőjét, és vagányan egyből magyarul szóltam bele:) A srác nagyon jófej volt, elcseverésztünk pár percet a nyitva tartásról, hogyan találok oda, stb...
Ez nemcsak egy sima tetováló szalon, hanem rendezvényszervezéssel is foglalkoznak, jegyeket árulnak. Én a szept. 23-ai első londoni Dumaszínházra, és az október 3-ai Republic koncertre akartam jegyet. Most még jóval olcsóbb, és később nem is biztos hogy lesz a helyszínen. (Ahogy ugye múltkor is megszívtam a Kispállal - a szerk.)
Szerencsére könnyen megtaláltam őket, a Camden Piac mellett vannak. Jófej emberkék, sok fültágítóval, tetoválással és piercinggel+hörgős metál zenével. Ahogy beléptem az ajtón, köszöntek is rám magyarul:) Erre mondják, hogy ne ítélj külső alapján?:)

Ezután egészen pontosan 4 órát töltöttem Camden Townban:S Vagy én jártam ott régen (2008 novemberében, ha a piacot vesszük), vagy valóban kibővítették a standokat. Néha azt éreztem, eltévedtem, aztán mindig kilyukadtam egy ismerős helyen. Olyan volt ez nekem, mint egy kisgyereknek a karácsony. Csak ámultam és bámultam, mennyi szép és egyedi dolog van. Rengeteg pénzt el tudtam volna költeni. De csak egy, jobban mondva két dolgot vettem: 2 db ágytakarót, összesen 15 fontért. Igen, jól olvassátok! 250x225 cm. Az egyik jön velem haza Budapestre, hogy Kicsi Cicácskám ne az ágyamat szőrözze össze magányában és az én hiányomban. A másik pedig feldobja a jelenlegi szobámat, amit Azi - unokahugom és egyben keresztlányom - találóan "fehér lyuknak" nevezett:) Íme a leggyönyörűbb és legegyedibb ágytakaró, amit valaha láttam:

Bevallom, hogy mindezek után hulla fáradtan értem haza, jártányi erőm nem volt. Elindultam 11.15.-kor, és 20.30.-kor landoltam négykézláb a Grosvenor Roadon. Persze csak képletesen:)

Ja, a koránfekvős aranyszabályomat csak néha sikerül betartani - ahogy a mellékelt ábra mutatja. Egy hete viszont oszlopos tagja vagyok a West4 Health and Fitness Clubnak. Jó pasik száma: 0. Bridget Jones leltár... Remélem, hamarosan szolgálhatok Nektek jó kis zaftos konditerem sztorikkal is:)))

PS:
Xanthe aranyköpése - BEST OF
Helyszín: Grove House földszinti klotyó előtt
Én: Elmegyek WC-re.
X: Minek mész WC-re? Pisilj a nadrágodba!

Gyerekszáj, koszos Camden, és egyéb kiborulások

A depressziómnak lőttek, szép az élet:) Kivéve a kimerültségemet.
Kedden hirtelen elpattant egy húúúúúúúúúúúr – ahogy Dolly énekelte anno. Nagy vagányan bevállaltam két egymásutáni egész napra mindhárom kölköt. Samantháék vidékre kellett menjenek házat nézni.
Kedd estére odáig jutottam, hogy mikor Richard hazajött, és megkérdezte, hogy vagyok, kitört belőlem a bőgés. Elkezdtem neki zagyválni, hogy segítség kéne, és hogy vigye fel az emeletre Thalit, mert nem bírom tovább hallgatni a bőgését. Aztán közöltem vele, hogy mégse vigye, mert akkor volt az etetési ideje. Richard csak állt, kamillázott - hiszen köztudott, hogy a pasik nem bírnak az ilyen szitukkal mit kezdeni. És nem is értette, mit mondok, mert bömböltem. Ez van, néha nekem is lehet szar napom... Samantha megértette, és felküldött pihenni. Aztán a fürdetést én fejeztem be.
Később beszéltünk, hogy mi a probléma. Egyszerűen annyi, hogy 3 hónap után jutottam el arra a pontra, hogy borzolja az idegeimet, ha Xanthe és Chiara folyamatosan nemet mondanak, nem hallgatnak rám, szemtelenkednek, stb. Ezen pedig nem lehet változtatni – megszoksz vagy megszöksz. Én a B verziót választom legkésőbb Karácsonykor. Attól függően, mikor költöznek Mucsaröcsögére.

Akartok vicces sztorikat? Sok van, de legyen abból, ami teljesen friss. Ma kétszer is könnyeztem, ám ezúttal nem a sírástól:)

1. Helyszín – Starbucks kávézó klotyója
Xanthe épp könnyített magán, majd kezet mostunk-szárítottunk. Közöltem vele, hogy akkor mehetünk is. Hallom, hogy apró léptekkel csoszog. Lenézek rá, hogy mi a frász van. Okosan elfelejtettem felhúzni a bugyit és a nadrágot:)))

2. Helyszín és időpont szokásos – közös fürdőszobánk Xantheval, jóval lefektetési idő után...
Általában halkan kint nyüszizik, amíg én zuhanyzom. És csak reménykedem benne, hogy nem nyit rám. Ez már egy órával azután van, hogy le lett rakva mindegyik kiscsaj aludni. Tehát este 8 körül.
Egyébként sajnos az a baj, hogy Xanthe fél egyedül a szobájában. Ezt már többször tapasztaltam. Ma például mondta, hogy azért nem mer visszamenni az ágyába, mert felébreszti a Sleeping Beauty (Csipkerózsika), és ő attól fél. Aztán rájöttem, hogy ez az a kicsi lámpa, ami mindig ég az asztalán, úgyhogy Samantha eltávolította.
Szóval témára visszatérve – kiszaladok a fürdőből béna kis rózsás selyemköntösömben – amit egyébként a lányok imádnak rajtam – és megnézem, mi van. Xanthe ott áll Babyvel, a fehér macijával, és közli, hogy klotyóznia kell. Ráültetem a WC-re, majd benyögi, hogy kakilnia is kéne. Ilyenkor az a rendszer, hogy én kivonulok, és magára hagyom. Hiszen őszintén: melyikünk szereti, ha közben őrzik és bámulják? (Portugáliában is szegényem így erőlködött hangosan a medence női mosdójában, és amikor bejött egy-két hölgy, együttérzően néztek rám.) Tehát nyögdécseléshegyek, majd bementem, hogy segítsek eltakarítani a romokat. Először WC papírt használunk, majd Pampers Sensitive (REKLÁM!!!) törlőkendőt a biztonság kedvéért. Xanthe elővigyázatosan közölte velem, hogy ne a WC-be dobjam, hanem a büdi kukába, miután megszárítottam a fenekét:)))

Lehet, hogy ezek most így nem hangzanak hahota alapjaként, de ehhez ott kéne lenni, és látni az egész szitut, meg hallani, ahogy egy 2.5 éves gyerek szájából elhangzik:)

Hétfőn hazafelé menet például Chiarára rájött a vetkőzhetnék. Alapból szeret meztelenkedni a kiscsaj, ki tudja, miért. Bárhol, bármikor bugyira vetkőzik. Sőt, gyakran még az is lekerül.
Szóval már a mi utcánkban voltunk, amikor lesztriptízelte a spagettipántos ruháját derékig – még jó, hogy volt rajta póló. Aztán közölte velem, hogy a „biztonsági ember” azt mondta, hogy nem lehet meztelenkedni. Ez ugye Armando, ami örök félelmetes emlék marad Chiara számára:)))

Kedd este szokás szerint benéztem Xanthe szobájába – tudom, hogy mindig későn alszik el. Látom, üres az ágy. Azt hittem, megint szórakozik. Körbenéztem, gyerek sehol. Majd lekukkantottam a csigalépcső tetejéről, és a legalsó lépcsőfokon ott ült egy kis törpe angyalkás hálóingben, ölében Babyvel. Megkértem, hogy jöjjön fel, és azt mondta, rendben, majd szedte meztelen lábacskáit egy szó nélkül. Ahogy felért, mentegetőzni kezdett, hogy ő csak meg akart nézni lent valamit. Engem pedig majdnem elkapott a röhögőgörcs. Hogy lehetne rá haragudni?:)))

Ezek az esti huncutkodások hiányozni fognak, már látom. Meg ahogy Chiara szorosan átölel, amikor először meglát, és ahol elér, ad egy puszit. Meg ahogy Thali hangosan kacarászik, amikor bohóckodok neki. Ezekre fogok mindig mosolyogva visszaemlékezni...

Ja, egyébként szombat estétől vasárnap hajnalig partiztam Camden Townban. Teljesen vadidegen emberkékkel, akik a f@szbukon szedtek össze. Kellemesen csalódtam bennük!
Az első helyre csak személyivel mehettem volna be. Ehelyett én rendelkeztem egy EU egészségbiztosítási kártyával, aminek felmutatása után a biztonsági csaj kiröhögött:) Megkérdezte, kivel jöttem, és rámutattam a sorban álló két koszos képű indiai fiatalemberre (velük mentem – a szerk.). Beengedtek...
Benyomtunk egy kancsó koktélt, meg egy kör tequilát. Ciderrel kezdtük, ami vicces volt. Én Kopparberget kértem, mert annak vannak a legfinomabb gyümölcsös verziói. A pultos csávó pedig valamiért azt hitte, mindannyian szamócaszörpöt szeretnénk, és a fiúknak is azt adott. Én nem szóltam, utólag derült ki, hogy ők sima cidert szerettek volna:)))
Később áttértünk egy Underground nevű helyre, ami állítólag Camdenben az egyik legmenőbb. Sorba kellett álni, amit eleve nem szeretek. De csak 5 perc volt az egész. Persze az otthoni Morrisonshoz volt hasonló – pincelejárós büdi lebuj. Brit alterzenével. Sebaj. Eltáncolgattunk.
Ezután pát intettem a 4 órás 27-es busznak, és vártam a következőre, ami 4.30.-kor jött... Közben Arun – az egyik pasi, aki elkísért a megállóig – azon pánikolt, tudom-e, hol van a megállóm, vagy csak cammogunk. Közöltem vele, hogy igen, csak cammogunk, és ne arénázzon, hova siet hajnali 4-kor. Megtaláljuk, csak egyenesen kell menni. Nem is értem az ilyen embereket, komolyan:))) Felszálltam a buszra, majd elaludtam, és kipattantak a szemeim egy megállóval ez enyém előtt. Ami egyébként felesleges volt, mert a sofőr amúgy is felkeltett volna. Hiszen az én megállóm, Turnham Green Church után a garázs jön. Ekkor már 5.30. fele járt. Valahogy beizzítottam Boote-ék riasztóját, és ágyba dőltem. Aludtam egészen pontosan 7.30.-ig, amíg a kölykök fel nem keltek. Talán ennek az utóját szívom most...

Vasárnap három hét után találkoztam Ágicával, Tarang is jött, szokásos laza eleganciájával. Hiába, divattervező tanonc, tud öltözködni. Egy nagyon klassz helyre mentünk a Regent Streeten, Oxford Circusnál. A neve: Joe and The Juice. Hangulatos, puha kanapékkal, és iszonyatosan finom juice-okkal. Azt hiszem, oda még visszatérek...
Ágica egyébként most közölte velem e-mailben, hogy szerinte adjak ki a blogomból egy Bridget Jones-féle könyvet. Annyian bíztattok, hogy komolyan gondolkodom a témán hobbi szinten, átírva a kényes részleteket. Mit gondoltok???

Épp kopog az eső a tetőn, és úgy hallatszik, mintha a fejem felett szakadna. Már csak azt várom, mikor csöpög a kezemre, mint Dél-Afrikában. És akkor eljön az igazi holtpont számomra!Emlékeztek? Az volt nálam a vízválasztó, mindenféle szempontól:)

Most pedig betartom újévi fogadalmamat, és lefekszem korán aludni. Ezer éve nem kommenteltetek... Ágica lelkesen behozta az összes elmaradását a bejegyzéseimmel kapcsolatban. Remélem, a többiek is így tesznek, hiszen kötelező olvasmány vagyok:) Csóóóóóóóóók!

Ui: Anyu, Csaba, Nyafi Baba – bocs a könnyekért, de tudjátok, hogy csak a boldogságtól voltak. Sosem gondoltam volna, hogy egy webkamerának ennyire fogok örülni:)

Lehet, hogy beindul a hastánc karrierem?...

Kedves Olvasóim!

Nagyon az az érzésem van, hogy mostanában gyakrabban fogok ide írni. Szükségem van rá...

Csütörtök délelőtt 9.50.-kor teljes depresszióba esve ültem be a taxiba Boote-ékkal. Ők teljesen fel voltak villanyozva a hazarepüléstől. Én próbáltam leplezni siralmas hangulatomat, de egyáltalán nem sikerült. Aztán már nem is erőlködtem vele. Elmondtam nekik egyszer, hogy mi van: utálok nyaralásból visszatérni a régi kerékvágásba, és kész.

De itt most azt hiszem, másról is van szó. Velem van a baj. Az utóbbi időben sehol nem volt maradásom. Otthon sem volt jó, Londonba sem jó, a tengerparton sem volt jó. A hiba az én gépezetemben van. Diagnózis: MAGÁNYOSSÁG.
Sürgősen kezdenem kell magammal valamit, mert ez így nem mehet tovább. Tudom, hogyha egyszer mélyvölgybe kerülök, nehezen kecmergek ki belőle.

A következő projektlistát állítottam fel magamnak:
1. Aug. 28.: Idényzáró bogrács parti London egyetlen magyar éttermében a Golders Greennél. Ha jönnek velem ismerősök, ha nem, igenis elmegyek, és ismerkedek. Úgy ahogy Portugáliában is tettem. Már sokat fejlődtem e téren. Bárhol-bárkivel képes vagyok akár fél óráig is megállás nélkül beszélgetni:)
2. Ha elkezdődik az új menetrend szeptembertől – amikor is a Boote ördögfiókák suliba mennek, én pedig időm nagy részét a kis Thalival töltöm – havibérletet veszek a gymbe. Egészen pontosan egy L alakú formációt kell legyalogolnom 1 perc alatt. Ez az a konditerem, hol a győri lány dolgozik – még korábban említettem nektek. El fogok járni, ahányszor csak tehetem. Akár a pihiidőmben 1-3 óra között, akár esténként, ha nem bébiszittelek. És ott is ismerkedni fogok.
3. KIALSZOM MAGAM, KÖTELEZŐ IDŐBEN ÁGYBA BÚJNI!!! - ez lenne a legfontosabb, mert nálam gyakran ez okoz nyomi hangulatot. És ezt lesz a legnehezebb betartani, köztudottan Éjjeli Pillangó lévén:S

A repülőút a családdal – csakúgy mint odafelé – röhejes volt. Xanthe ismét toporzékolva hisztizett, pont az útlevél ellenőrző rész kellős közepén, majd átszaladt az összes biztonsági szalagon. Azon röhögtem volna, ha visszapattan a gumiszalagokról:) A határnál inkább ránk se néztek, gyorsan átengedtek, csak húzzunk már el.

Sajnos ezúttal én kaptam meg Xanthet a mellettem lévő ülésen. Két órán keresztül a következőt csinálta folyamatosan!: feláll - ásványvizes üveg kivesz az előtte lévő ülés támlájának zsebéből – leül – iszik – feláll – üveget visszatesz. Majd: feláll – chips zsebből kivesz – leül – eszik – feláll- visszatesz. A változatosság kedvéért néha a lehajtható tálcát is fel-le rakosgatta. Mindezt megállás nélkül. Kicsit sem volt idegesítő...
De amikor fáradt kis szemével huncutul rám vigyorgott, majd végigsimított kicsi kezével a karomon, és Babyvel (ő egy fehér maci) puszit adtak rá, nem tudtam rá haragudni....

Bevallom, hogy nagyon nem találtam a helyemet tegnap. Teljesen ki voltam akadva, hogy mi az, hogy nem maradhatok örökre a Monte Da Quinta valamelyik villájában. Így vigasztalódtam Thalival. Imádom pancsiztatni, annyira vicces, ahogy evickél! Kicsi, félig fogatlan vigyora miatt Ms Lovely Smile címmel költöttem már neki egy dalt.


A mai napom sokkal jobb volt, hiszen nem kellett dolgoznom. Ráadásul Samantha bejelentette a jóhírt, hogy jövő héten nem megyünk az anyjához Shopshire-be. Próbáltam leplezni kitörni készülő ujjongásomat...
Megkezdtem a kimozdulós terápiát. Délután elmentem a gigantikus Westfield bevásárlóközpontba mozizni. Megnéztem a Kéjjel-nappal című filmet. Nagyon tetszett. Egy percig nem unatkoztam, és szerintem nagyon vicces jelenetek voltak benne. Rájöttem, hogy még mindig olthatatlan szerelmet érzek Mr Cruise iránt. Kár, hogy szcientológia-őrült és nős:(

Azt hittem, lekésem a filmet, mert a 272-es busz tetű lassan haladt. Szinte otthon éreztem magamat – csak azért, mert néhány helyen részleges útlezárás volt, megállt az élet. 3 óra helyet ½ 4-re értem a Westfieldhez, és még így is láttam az utolsó reklámot a film előtt. Ezentúl legalább tudom, hogy nem kell pontra érkezni:)

Visszafelé sightseeingeltem egyet, ismét a 272-esen. Nem elég, hogy negyedórát késett, ráadásul valami kis béna busz jött, aminek csak első ajtaja volt. Ezt jó pár megálló után vettem csak észre:) Egyiknél majdnem le is robbantunk. Majd rossz helyen fordult be a sofőr, és az utasokat kérdezte, merre tud továbbmenni. Egyszerűen nem hittem el:) Még szerencse, hogy ezért nem kellett az Oystert lehúznom. Micsoda szolgáltatás ez, kérem???

Teljesen feldobódtam, és talán visszatérni a régi kerékvágásba. Holnap elvileg valami vadidegenekkel megyek bulizni – a facebookon talált meg a srác. Ne merjetek röhögni, legalább lesz miről sztoriznom nektek:) Egyébként pedig nyomi, indiai, és jóval fiatalabb tőlem. De muszáj legalább szept. 10-ig kedvesnek lennem vele, mert meghívott a szülinapi bulijába. Hátha tudok ott ismerkedni:)

Nem is meséltem még Nektek, hogy Boote-éktól kaptam egy kis ajándékot. Egy apró párna, rajta rózsaszirommal, mellé pedig egy kicsi rózsa illatú parfüm. Ezzel köszönték meg, hogy elmentem velük nyaralni. Szívesen máskor is:) Ilyen helyre szerintem soha nem jutottam volna el, főleg nem úgy, hogy mindent kifizetnek nekem, és még fizut is kapok érte.
Túl jól sikerült ez a nyaralás, a pasis malőrök ellenére is. Annyira hálás vagyok a sorsnak, vagy nem is tudom minek, hogy nekem ez megadatott. Hihetetlen, mennyi élménnyel lettem gazdagabb. A családdal is nagyon jól összekovácsolódtunk. Azóta sokkal jobban kijövünk. Mindannyiunknak jót tett Quinta do Lago.

Képzeljétek, ma délután belevetettem magamat hastánc tanfolyam keresésébe is. Véletlenül rátaláltam Eva Green honlapjára, akiről már otthon is jókat hallottam. Annyira emlékeztem, hogy magyar, és Angliában tanít. Mázlim van, hogy Londonban!
Írtam neki emailt, amire pár óra múlva kaptam is egy nagyon kedves választ. És jól figyeljetek, mert most jön a lényeg: már látatlanban azt mondta, hogy mindenképp szeretné, ha táncolnék a fellépő csoportjában. Sőt, fellépési lehetőséget ajánlott szólóban. Egyrészt a tanítványi esteken, másrészt pedig a saját showműsorukban, amihez küldött linket. Majdnem lehidaltam!!! Fel kell kössem a rázőkendőt, és újra formába kell hozzam magamat, mert ez nagyon jól hangzik. Még ha csak a fele is valósul meg.
Anyu, küldheted Louis Trans-szal az összes hastánc rucimat!!!:)

PS: Nem akarom elveszíteni a szép aranybarna színemet. Tipp, Csajok? Szoláriumon kívül, mert az itt csillagászati árban van.

Bohém Rapszódia - Quinta do Lago utolsó bejegyzés

Augusztus 17. kedd

Már alig vártam, hogy kiírjak mindent magamból. Most tényleg szükségem lenne egy terapeutára, basszus... A cuccaim 3/4-e összepakolva, én pedig romjaimon heverek bébiszittelés közben, NYUS-tól szenvedek (Nyaralás Utolsó napjai Szindróma – a szerk.)

Hétfő este beszólt Richard - miközben a blogomat pötyögtem a konyhában - hogy miért töltök annyi időt a számítógép előtt, miért nem megyek el valamerre. Finoman próbáltam rávezetni, hogy már mindent megnéztem, és még ha ki is teszem a lábam a komplexumból, Quinta do Lagoban sincs semmi. Hiszen az egész egy üdülőtelep. Több órát meg hadd ne gyalogoljak a következő lebujig. Tehát marad a bár és a medence. Nem sikerült felfognia. Mindegy. Aznap amúgy sem voltam hangulatban, és ez a kommentár már csak hab volt a tortán. Úgyhogy kifakadtam neki, őszintén: „Azért Richard, mert nagyon magányos vagyok.” Egyből meghökkent. Neki meg sem fordul ilyen a fejében...

Sajnálatos módon már csak két nap van vissza a hazamenetelig. Chiarával együtt sírtunk. Annyira rossz volt látni, hogy szomorú, és tényleg nem hisztiből csinálta. Szorosan átöleltük egymást, és próbáltunk vigasztalódni...

Egyébként itt Portugáliában minden napom úgy kezdődött, hogy Chiara lecsattogott meztelen talpacskáival a lépcsőn, amint meghallotta, hogy szöszmötölök a konyhában. Például ma reggel is köntösben félkómásan készítettem a kávémat, még jóval a munkaidőm kezdete előtt, de ő már szaladt hozzám. Köztudottan antiszociális vagyok ébredés után kb. még egy óráig. Ebből komoly problémáim voltak a Procter HR osztályán is:) De ahogy Chiara örül nekem, engem is mosolyra derít, és teljesen másképp indul a napom. Pedig bevallom őszintén, néha egy porcikám sem kívánja ezeket a kis ördögfiókákat.

Ma a hotel klubjába kellett vinnem a csajokat. Persze a Latin Lover ott volt, hadd örüljek:S Bevallom férfiasan, ez eléggé betett a lelkivilágomnak és az aznapi hangulatomnak. Gondolom hivatalból - odajött köszönni: „Jó reggelt Hölgyem, hogy van?”
Mi a fene? - gondoltam magamban - Mióta nem hív mindenki előtt Melindának? Rájöttem, hogy azóta, hogy megosztottam vele, milyen jól éreztem magam szombat este.
Miss Bitchet játszottam, és rá se néztem, úgy válaszoltam, nem túl udvarias angolsággal: „I`m fine.” Armando hüppögve eloldalgott...

Mondanom sem kell, fél délelőtt került. Én meg direkt ugráltattam köcsög módon. Többször odaintettem neki, mint ahogy a gazdag, unatkozó tyúkok szoktak, és ide-oda tologattam vele a napernyőt. Így utólag visszagondolva már nem bosszankodnom, hanem röhögnöm kell:)
Tényleg nem véletlenül mondhatta Armando egyetlen „randinkon”, hogy az első benyomása az volt rólam, fenn hordom az orromat. Én meg persze rákontráztam, hogy 37 helyett 42-nek néztem, és kötözködő baromnak tartottam:)))

Első csicskáztatáskor hoztam a formámat. Jó hangosan megkérdeztem, - hogy az ágyszomszédok is hallják a privát beszélgetésünket - hogy milyen volt a hétvége az anyjával. Olyan szemét tudok lenni, nem?:) Armando meglepődött, aztán hebegett-habogott, hogy négy óra alatt vezette le az utat (nem baj, hogy nem ezt kérdeztem, ez már csak mentegetőzős válasz volt részéről a csipkelődős smsem miatt - a szerk.), majd gyorsan távozott a színről.
Jó sokáig felém sem nézett, úgyhogy ismét odahivattam, ezúttal a másik irányba tolattam vele a napernyőt. Morogva, sértődötten megkérdezte, hogy milyen volt az estém. Játszottam a hülyét, mintha nem tudnám, melyik estéről beszél. Erre ő: „Miért, már elfelejtette?”
Hát ez marha jó! Még Őkegyelme volt megsértődve!!! Legszívesebben a fejére borítottam volna a napernyőt, mind megismerkedésünk legelején. Legalább szép kerete lett volna a love storynknak...

Direkt lefoglaltam egy ágyat a cuccaimmal a pihiidőmre, ami persze láthatóan nem tetszett Armandonak. Nekem viszont annál inkább. Ugyanis már délelőtt kinéztem magamnak – jobban mondva ő engem! – egy gyönyörű, világító kék szemű, barna hajú, magas, izmos szakácsfiút. Sajnos túlságosan elfoglalt volt, de legalább szemmel d*gtunk:))) (Orsika, ismerős a szitu?)

Majd - hogy ismét jót röhöghessetek – megtörtént az évszázad égése. Nagy vagányan odatipegtem indulás előtt a konyha bár mellé eső pultjához, ami nyitott. A világító szemű rám mosolygott, majd megjelent a főnöke egy pocakos Döbrögi uraság formájában, és közölte a szépfiú mögötte, hogy dolgozniuk kell. Pfffffffffff! Ezt a szívást! Ott volt a számom és a nevem egy darab kis cetlin a kezemben, amit neki szántam. Puffogva távoztam a színről, és azon tűnődtem, miért vagyok ennyire szerencsétlen. Hát így maradtam hoppon és magányosan hátralévő két napomra...


Augusztus 18. szerda

Már egy fokkal jobban vagyok – talán. Ez alatt a két hét alatt sok minden átfutott az agyamon. Például, hogy mi a frászt keresek én Londonban. Amikor én a tengert, a napfényt, és a kánikulát szeretem. Mindig is ilyen helyen szerettem volna élni. Teljesen össze vagyok zavarodva. De ne aggódjatok miattam! Ez nem azt jelenti, hogy holnap visszarepülök Londonba, másnap összepakolok, és a Monta De Quintában rázom a seggem esténként. Ez talán majd egy másik blog címe lesz. Egyszer...

Reggel ismét összecuccoltam a csajokat: Chiarát és Xanthét. Valamiért – talán turnusváltás volt – óriási tömeg volt ma a medencénél. Armando „kedvesen” azzal fogadott, hogy teltház van. Nem baj – feleltem – és pofátlanul lecuccoltam egy ágyra. Annyi holmink volt, mint Ms Santa Clausnak. Két hisztis gyerekkel nem fogok a tűző napon szerencsétlenkedni. Valahogy mára lett elegem abból a sok hülye gazdag emberből, akik órákra lestoppolják a napágyakat, majd sz*rnak ráfeküdni.
Nemsokára megjelent a család, akinek az ágyak fenn voltak tartva. Kedvesen, mosolyogva megbeszéltem a nőcikével, hadd legyen az enyém az egyik ágy délelőttre – ez az utsó napunk, két gyerekkel vagyok. Semmi gond nem volt belőle. Armando pedig bosszankodva nézte a jelenetet.

Távozáskor otthagytam a törölközőmet, fürdőrucimat, és egy játék plüsslovat az ágyon. Mire megérkeztem a pihiidőmben, sehol nem volt – ahogy sejtettem. Direkt megkérdeztem a kettővel arrébb lévő ágyszomszédokat, hogy nem-e tudják, mi történt. A hölgy mondta, hogy az úszómestert látta, hogy elviszi a cuccaimat. Armandonak mindezt nem mondtam, ő azzal a kifogással jött nekem, hogy félre volt dobva az összes holmim. Visszamentem ugyanahhoz az ágyhoz, majd megjött egy középkorú ír ürge. Ő stoppolta le a feleségével. Megkérdeztem ismét kedves mosolyomat előillantva, hogy nem-e baj, ha maradok a másik ágyon. A pali is megerősítette, hogy Armando volt olyan drága, és vitte el a holmimat, nem ők pakolták el. Pedig rá sem kérdeztem. Érdekes. Visszasüllyedtünk 30x évesen az óvoda alsócsoport színvonalára...

A szimpatikus ír úriemberrel vagy félórát beszélgettem mindenféléről. Armandonak ez láthatóan nem tetszett. Oda is jött megjegyezni, hogy milyen jó, hogy már barátok lettünk a palival. Most mondjátok meg nekem őszintén: hogy lehet valaki ekkora marha?

Azon filózok, mi lenne, ha kicsit alátennék. Hiszen a mai malőr már személyeskedés volt részéről. Mindenki más ugyanúgy otthagyja a holmiját az ágyon. Csak az enyémet vitte el. Ráadásul még paraszt is volt, el akart zavarni a kisebbik lubba, ahol még többen vannak.
Tudom, hogy mindenkinek benyalja magát, mert kedves. És azt is mefigyeltem, hogy jattolnak neki – ezért tartja az ágyakat. Ha nagyon szemét lennék, megérdeklődném még ma este, ki a főnöke, és írnék egy szép szerelmes levelet. Csak hogy neki kellemetlen legyen.

Chiara nekem köszönhetően már egész szépen evickél a medencében. Először csak pár méterre hagytuk el az úszógumit, majd mára már biztonságosan kalimpált anélkül is – sőt, be is ugrált! - azon a részen, ahol még leért a lába.
Xanthe első napokban karúszóval és úszógumival felszerelkezve volt csak hajlandó bemenni a nagymedencébe. Akkor is a korláton csüngött. Mintha magamat láttam volna gyerekként... Ma már többször bement úgy, hogy csak a karúszó volt rajta. És simán elúszkál a gumival, akármilyen mély vízben is. Samantha nem győzött nekem hálálkodni.

Délután azt hittem, neccesen végződik a nyaralás. Mindhárom Boote lány rám lett bízva, hogy a szülők pakolhassanak. Addigra megpuhítottam Armandot, és megkértem, tartson nekünk egy darab ágyat napernyővel, mire a csajokkal megjövök. Megcsinálta. Sosem fogom megérteni, mi vitte rá...

Csodák csodája, tök jól elvoltunk a lányokkal. Thali egyáltalán nem zavartatta magát, hogy nem mehet be a medencébe (a változatosság kedvéért most ő beteg – a szerk.). A másik két ördögfióka pedig valahogy megérezte, hogy most a legkisebbre kell fordítanom a legtöbb figyelmet, és simán eljátszottak. Ráadásul külön-külön, Xanthe a pancsolóban. Ami nála extraszámba megy. Még barátot is szerzett magának, holott ő köztudottan nagyon szégyellős, visszahúzódó gyerek.

Most egyedül a kiscsajok vigasztalnak, mindig megnevettetnek valamivel. Másképp elmerülnék a magány süppedős, ragacsos mocsarában. Bocs Gyerekek, hogy kissé melankólikusra hangolódik a blogom. Próbálom összeszedni magamat. Anyukám és Erika barátnőm szerint őserdőben élek, főleg pasiügyileg. Merthogy mit várokén egy „fürdőhelyen”? - ez Anyukám volt...:) Már csak egyet nem értek: hol marad ennyi ideig Maugli?????????,

EZ VOLT A PORTUGÁLIA KÜLÖNSZÁM. ARMANDO „MAJDNEM SZERETŐM” BALLADÁJA. OFFFFFFFFFFFFFFF...........................