Amikor a blogra írok, úgy érzem magam, mint a fenti kedvenc sorozatom író hősnője: Marin Frist kapcsolatterapeuta (Anne Heche főszereplésével). Aki elköltözik New Yorkból egy kis alaszkai faluba, Elmoba, hátrahagyva addigi életét, és elbaltázott párkapcsolatát. Csak Ti az én blogomat ingyen olvashatjátok:)
És most ez a cím passzol is a bejegyzésemhez. Mert pasit bárhol-bármikor le lehet akasztani. Csak nem mindegy, hogy milyet!
Három hét kihagyás után hol is kezdjem? Jójó, tudom: a pasis sztorikra vagytok kíváncsiak.
1. Mint tudjuk – Peti a múlté. Azt már látom, hogy a nála hagyott holmijaimat művészet lesz visszaszerezni, de sikerülni fog! Épp azon merengek, elküldjem-e neki a blogom linkjét. Mindig is kíváncsi volt rá, miket írok össze. Szerintetek bírná a kritikát?:) Well, így két hónap távlatából nézve – amikor is megismerkedtünk – már egészen másképp látom őt. Talán az vakított el, hogy már oly régen nem éreztem közelről egy férfi illatát…
2. András barátunk bár gyerekesen, de továbbra is versenyben. Egy olyan futópályán, amin nincsen célegyenes:) A maga módján rendes gyerek. Anyukámnak még szimpatikus is. Dec. 23-án a reptéren (amikor András a 2A-n várt, Anyu és Évi pedig a 2B-n, de Évi az 1-re akart menni) Anyukám feltette a nagy kérdést: „András, nem magát láttam én a múltkor a TV-ben?” Ez olyan aranyos volt, hogy még az elmúlt hetek viszontagságai és a hosszú utazás fáradalmai ellenére is felnevettem. Majd megbeszéltük, hogy Andráskát nem kell magázni. András: „Tessék engem nyugodtan tegezni!”
Ja, egyébként Andráska az X-Faktor keretein belül mutathatta meg tudását, sőt, még interjút is készítettek vele és a banda tagjaival, amikor indultak az RTL Klub Dalversenyén. Szerintem nagy dolog, hogy többmillió ember láthatta őket, ezt el kell ismernünk. – a szerk.
3. Előkerültek mindenféle fantompasik. Mint például régi londoni szerelmem, aki „KVzni” akart velem. De ahogy István barátom nagyon tömören és röviden megfogalmazta nekem legutóbbi skypeolásunk alkalmával: „Melinda, a férfiak olyan egyszerűek. Szerinted mit akar? Hát dugni.” – bocsi István, de ebből tanulnia kell mindannyiunknak, azért volt fontos az idézet.
Másik egy fekete bőrszínű jelentkező a facebookról, még abból az időszakomból, amikor kiköltöztem Londonba. Sokat beszélgettünk telefonon, de a személyes találka lefixálásakor felszívódott. De úgy, hogy sem f@szbukon nem volt elérhető, sem mobilon. Na - gondoltam magamban – legalább erre sem pocsékoltam feleslegesen az időmet.
Múlt héten - négy hónap után - kitartóan hivogatni kezdett. Először azt sem tudtam, ki a frász az, milyen Jason búg nekem a vonal másik végén. Aztán leesett… Közölte, hogy ő csak Happy New Year-t akar kívánni. Megköszöntem, és leraktam. Még egy párszor próbálkozott, mire írtam neki egy szívszorító tömör sms-t arról, mennyire szeretném, ha abbahagyná, és hogy mennyire tartom őt igazi Férfinak. Azóta nem jelentkezett. Ámen.
4. Elérkeztünk a legfontosabb részhez (hát persze, hogy ezt hagyom a végére): ahogy átléptem az Egyesült Királyság határát, és betettem a lábamat új otthonomba, pár napra rá már fogtam is magamnak random szerűen egy helyes fickót. Zsolt, 32 éves, informatikus, 3 éve él itt. És képzeljétek: eddig úgy tűnik, teljesen normális.
Hogy hogyan ismerkedtünk meg? 2011-től a mottóm: aki mer, az nyer. Hát én mertem. Kíváncsiságból szörfölgettem a Londoni Magyar csoportban, és valamiért újra meg újra visszatévedtem az ő nevére. Éreztem, hogy írnom kell neki. Bele is kezdtem – facebook lefagy. Na jó - gondoltam magamban – laptop kikapcs, ez sem véletlen. De pár óra múlva sem hagyott nyugodni a dolog. Visszakapcsoltam, és újra bepötyögtem az üzenetet, majd filózni kezdtem: rákattintsak-e a küldés gombra, vagy sem? Végül is mit veszítek? Nem ismer. Életében nem látott. És ha nem ír vissza, nem is fog. Ennyiben maradtam magammal.
Valami kis béna három mondatos üzenetet rittyentettem össze, miszerint szimpinek találom, és ha van kedve írjon. Marha ötletes, mi?:) Mégis egy óra múlva már jött válasz, hogy mit szólnék egy KV-hoz? Király!
Azóta már többen kérdeztétek tőlem, mi a „pasifogó szövegem”, mit írtam Zsoltnak. Hát semmi extrát, ez benne a vicc!:) Ahogy Marco barátom szokta mondani: az időzítésen múlik minden. Ha két ember ugyanakkor ugyanabban a lelki státuszban van, akkor összejönnek. Vagy nem. És ebben Drágáim, lássuk be, van valami…
A KVzásból ciderezés lett. Emlékszem, milyen távolságtartónak és hivatalosnak tűnt. Így utólag vicces. Azt gondoltam, biztos barátnak tekint, és még puffogtam is magamban: mi a frászt képzel ez, haverkodni akarok, azért írtam neki?
Első alkalommal bizony merev volt. Na, nem úgy, fiúk!!! De mindamellett szórakoztató, intelligens és humoros. Élveztem a társaságát. Ám búcsúzáskor a következő mondattal intett pát, amiről úgy gondolom, hogy esettanulmányt lehetne írni, mert ember legyen a talpán, aki másképp értelmezi, mint minden idők leghülyébb lerázós szövegét. Ezt figyeljétek: „Majd biztos fogunk a facebookon üzenetet váltani”. Arcomra kínos mosoly ült ki a „Mi van, b+?” című költői kérdéssel (amire nem várok választ), közöltem, hogy jó, majd sarkon fordultam, és otthagytam. Lúzer – gondoltam magamban – örülhetne, hogy ilyen nő szóba áll vele:)
Írtam neki egy rövid smst, hogy jól éreztem magam vele. Hátha mégis én küldtem rossz jeleket, és azt hiszi, nem jön be nekem. Arra gondoltam, ha nem válaszol, legalább tudom, hogy tényleg le vagyok rázva. Erre megjön a válasz: „Remélem, még találkozunk.”
Na, erre varrjatok gombot! Ez utólag egyre röhejesebbnek tűnik, de 2011-ben úgy látszik, így kell pasizni, ha úgy döntesz, te választasz, és te veszed kezedbe az irányítást.
És tényleg megjött pár nap múlva a facebookos üzenet egy vacsorameghívással. Még jó, hogy nem postagalambbal küldte el, és nem írt rá nekem kisestélyis dress code-ot…
Az üzenetet telefonbeszélgetések követték, fura hatásszünetekkel, amit egyszer viccesen meg is jegyeztem. Majd Zsolt közölte, hogy azóta akadozik el a szava, mióta engem megismert. Úgy döntöttem, ezt bóknak veszem:)
A vacsorázásból sajnos nem lett semmi, ugyanis ötödik napja szenvedek a gyomrommal. Charlie hazahozott valami fosásos vírust, ami persze engem visel meg a legjobban. Rajta és Lucyn két nap alatt átment a dolog. Én pedig „fogyókúrázom”, napokig alig éltem, jártányi erőm nem volt. Tegnap óta túl vagyok az életveszélyen, és úgy néz ki, megmaradok. De nem akarom betegségem részleteit ecsetelni, mert ez a bejegyzés nem arról szól. Ezt majd a Tortúra című rovatban.
Tehát vacsora elnapolva, és tegnapra tettünk át egy kérdőjeles randit, ami végül nagyon jól sült el (annak ellenére, hogy gyomorgörcsöktől szenvedtem!). Zsolt teljesen más volt. Mintha elszánta volna magát arra, hogy márpedig ő levesz a lábamról. Szándékosan – mert ezt még közölte is – beszorított a bárban a sarokba, mellém ült a bőrkanapén, és nem volt menekvés:) Persze nem rohant le, vagy ilyesmi, hiszen attól ő sokkal inkább úriember. De igencsak benne volt az intim szférámban, ami zavarba ejtő volt. Hah, egy férfi illata… Az a kezdeti, bizsergő érzés, amit mi nők, és ti férfiak, annyira szeretünk! Néha láttam, hogy bénázik a bal kezével: most rátegye a térdemre, vagy ne, majd a jobb kezével, hogy most átkaroljon-e vagy ne, végigsimítson-e a hajamon vagy ne. És amikor megtörténik, beleborzongsz. Szerintem ez aranyos:)
Végül négy órát töltöttünk együtt, és nem bántam meg, hogy betegen elmentem. Kikapcsolódásnak mindenképpen jó volt.
Na, Drágáim, ennyi mára, zárul Melci mókatára!
2011. január 25., kedd
2011. január 9., vasárnap
Hogyan is volt az a zűrös december 23-a?
2010. december 23.
Kb. négy órát aludtam előző éjjel az „exem” miatt. Peti szépen megkavarta, hogyan jussak a bőröndömhöz, azáltal hogy a biztonság kedvéért nem volt képes ránézni a főnöke által készített munkabeosztásra: vajon tényleg szabadon hagyta-e neki a 23-át, ahogy ígérte. Tehát a bőröndöm Petinél, és marha messze. Így én éjjel idegeskedhettem és intézkedhettem fuvarügyben.
Hajnali fél 2-re kaptam egy 60 fontos ajánlatot a perzsa fickótól, aki még nyáron vitt luxus Mercijén Samantháék rokonának esküvőjére a gyerekekért, majd haza. Már biztosan nem emlékeztek rá - Mohsen Yalda bejegyzés néven találhatjátok ezt az archívumok között:)
Gondolhatjátok, hogy örült az öreg, amikor rásmseztem 1-kor. Ki is vertem az ágyból, mert egyből rám csörgött. Tudom, hogy önzőség, de akkor hulla fáradtan nem tudott érdekelni, csak az, hogy megoldást találjak, mégpedig gyorsan. Így nyugodtan feküdtem le – azzal a tudattal, hogy valaki elvisz. A minicab taxi ár ugyanis min. 150 font lett volna az általam kívánt útvonalra: Paddington állomás, ahol landolok reggel a vonattal – Archway (északkelet), ahol Peti dolgozik – Heathrow (délnyugat). Csak hogy érzékelhessétek az árkülönbségeket. És akkor még nem beszéltünk a fennakadásokról. A minicab nem fix tarifával visz. Ha dugó miatt állni kell, az is beleszámít, úgy, mint otthon.
A biztonság kedvéért – és ugyan korábban már beszéltük, hogy fullon van 23-án – Attilától is kértem egy ajánlatot. Ő az az erdélyi fiú, aki nyáron Lutonra vitt nagyon baráti áron. Reptéri transzferekkel foglalkozik, és van egy villanyszerelő vállalkozása is.
Reggel 6-kor keltett is a drágám, és 35 fontot mondott. Majdnem tapsikoltam örömömben az ár hallatán! Annyira aranyos, hogy mindig lehet rá számítani! Egyetlen szerencsém más szerencsétlenségének köszönhető: hogy megüresedett Attila délelőttje, mert a betervezett utas járatát törölték. Máris jobban indult a napom, és végre fellélegezhettem.
Samantháéknak elmondtam a tömörített verziót. Nem lepődtek meg, tudván milyen bonyolult nő vagyok. Akkor már legyek stílusos, és a távozásom is legyen az!:) Így korábban kellett indulnunk Richarddal a vonatállomásra, az előző nap megbeszéltekhez képest. Úgy számoltam, hogy dugó esetén 4 óra alatt megjárjam a fent tervezett Paddington-Archway-Heathrow útvonalat autóval. Így a fél 11-es londoni vonatot el kellett érjem Chippenhamben.
A búcsúzkodás szörnyű volt. Mégsem annyira rossz, mint számítottam. Örültem abból a szempontból, hogy elég erős voltam, és nem sírtam a lányok előtt. Chiara nem akart elengedni, nagyon sokáig szorította a derekamat. Annyira, hogy már fájt. Xanthe az utolsó pillanatban értette meg, hogy elmegyek. Lerogyott a lépcsőfordulónál, és zokogni kezdett. Ezért szegényem nem is került rá a családi búcsúfotóra. Bubitól pedig már a délelőtti lefektetéskor elköszöntem. Szerencsére legalább ő nem értette, mi történik.
Gyorsan behuppantam a BMW-be. De valami még visszahúzott: ahogy ott állt Samantha, karján Xantheval, mellettük pedig Chiara, kényszeredett mosollyal az arcán, csakis az én kedvemért. Hogy ne lássam a szomorúságát. Olyan okos a drágám! Ez az egész kép arra emlékeztetett, amikor megérkeztem Richarddal június 2-án a Grove House elé. Csak akkor mindenki vidáman várt. Ezúttal viszont könnycseppeket láttam a szemek sarkán. Kiugrottam az autóból, odaszaladtam, és mégegyszer utoljára összeölelkeztünk, mindannyian. Group hug...
Ahogy Richarddal ültünk az autóban, és elhagytuk Rowde falut, mintha dejavue érzésünk lett volna. Mondta is, hogy mintha tegnap lett volna, amikor felvett a Heathrow reptéren, június 2-án. Én máig tisztán emlékszem első találkozásunkra, így neki is újra lefestettem. Érdemes visszaolvasnotok egyébként:) - a szerk.
Ahogy tologattam szerencsétlenül a csomagjaimat az 5-ös terminálon. Csak taxisokat láttam fekete öltönyben. Majd feltűnt egy fura alak, aki mintha egy másik bolygóról csöppent volna. Ő volt Richard. A névtáblámat maga felé fordítva. Nehogy rájöjjek: engem vár:) Másik kezében szendvics, kikandikáló salátalevelekkel. Sose felejtem el...
Megvettük a vonatjegyemet, Richard átkísért a vágányra. Pár percet beszélgettünk, aztán meggyőztem, hogy menjen csak, biztos sok munkája van. Ez volt az első napja egy hét kihagyás után. Hezitált, hogy akkor ki segít nekem felszállni a csomagokkal. Majd elköszönt, és azt mondta, fantasztikus voltam, és mennyire fogok nekik hiányozni.
Fél óra késéssel beérkeztem Paddington állomásra. Attila körözött egy ideje a dugó miatt, mert ott megállni nem lehet, kizárólag taxisoknak. Gyorsan bedobáltuk a holmijaimat a csomagtartóba. Behuppantunk, és Attila benyomta a Fábry Sándortól kapott CD-t (ugyanis ő hozta a reptérről, a dec. 12-ei fellépésre, de ez TOP SECRET – a szerk. Biztos attól tartott a művész úr, hogy rajongók tömege várja sikítva a reptér Arrivals szekciójánál, majd letépik róla a pulóvert.) Akkor pont erre volt szükségem, hogy legyűrjem melankolikus hangulatomat. Attila pasi lévén persze már előzőleg, a telefonban ráérzett, hogy szar kedvem van. Így előadtam neki bánatom rövidített verzióját. Majd inkább röhögtünk Fábry baromságain.
Hamar megérkeztünk Archwayhez, egészen pontosan a Pizza Express elé, ahol Peti dolgozik. Leparkoltunk kicsivel arrébb, és teátrálisan belibegtem az étterembe. A csajszi – aki tudom, hogy Peti főnökasszonya – egyből megkérdezte, miben segíthet. Mondtam, hogy semmiben, csak várok valakit. Megjelent Peti, feltűnően kedvesen, hogy foglaljak helyet, máris jön. Megkérdezte, mennyi időm van várni, mire közöltem, hogy semennyi. Le akart ültetni, kínált kávéval, teával, de én mindent elutasítottam. Nem is én lennék, ha másként tettem volna. Nehogymár!:)
Kimentünk a mercijéhez a bőröndömért. Kíváncsian nézett körbe, én meg majdnem elröhögtem magam. Kérdezte, hol álltunk meg. Mondtam, hogy arrébb. (Persze neki nem mondtam, hogy Attilával jövök - akit már bemutattam neki a Fábry esten - csak azt, hogy valaki elhoz kocsival. Feltételezem, sejtette, hogy hímnemű az illető.) Várta, hogy odaadom neki a korábban megbeszélt sporttáskát, amiben a wiltshire-i cuccaim vannak. Mondtam neki, hogy köszi, de már megoldottam. Ezen is meghökkent. Hogyha Ő nem, akkor ugyan ki segíthet még? Nem baj. Kapott két baráti puszit meg egy kis vállon veregetést, és agyő!
Épp időben értem ki Heathrowra, du. 3 óra körül. A gépem 17.20.-ra volt kiírva. Tengernyi időm volt. Belepróbáltam a kézipoggyásznak szánt táskát a mintakeretbe, és természetesen nem fért bele – szokás szerint. Én ezen már meg sem lepődtem, és egyből kérdeztem a British Airways-es kolléganőt, hol lehet kifizetni az extra poggyászdíjat. Nem tudta... Viszont adott egy marha jó ötletet, ami nekem sose jutott volna eszembe: fordítsam oldalra a táskát, és próbáljam bele úgy a keretbe, miután átpakoltam néhány cuccot az útipoggyászba.
Megkezdődött a rámolás – aki már kikísért engem életében a reptérre, tudja, milyen rutinos vagyok ebben – zoknik, bugyik, piperék, ki. Néhány dolgot beszuszakoltam a laptop táskába is, amíg teljesen ki nem tömtem. Mellettem egy ideges fickó nézte: „mi a frászt csinál ez az őrült nő?” De ő még nem tudta, amit én igen: úgyis sikerülni fog!:) Ha jól szétosztod a dolgaidat, rájössz, hogy még tengernyi lyukacska van a bőröndödben, amit ki lehet tömni. Én így tettem. Ezután a kézipoggyászom röhögve belefért a keretbe.
Mehettem tovább a biztonsági átvilágításra. Addigra már kopogott a szemem. De úgy voltam vele, inkább majd a becsekkolás után eszem valamit, csak legyek mindenen túl.
Közben a gépemet már kétszer későbbre tolták. Végül 18.20. lett belőle. Ami csupán 1 óra késést jelentett. Ennek örömére beültem a bárba, és egy tequila koktél társaságában ünnepeltem. Madarat lehetett volna velem fogatni.
Nem tudom szavakkal kifejezni, mit éreztem, hogy annyi viszontagság után végre hazajutok a családomhoz, és a barátaimhoz. De nem mondom, hogy ezt át kell élni. Mert nem kívánom senkinek.
22 órakor landoltam Ferihegy 2B-n. A csomagokra fél órát kellett várni, de engem már ez sem tudott idegesíteni. Amikor átléptem az üvegajtót, és kigurítottam a cuccaimat, Anyukám és Évi vártak mosolyogva. A 2A-n, a Lufthansa gépeknél pedig kanbulit otthagyva, néhány röviddel a fejében András - aki annyira lelkes volt, hogy segíteni akar a csomagjaimmal. Meg volt róla győződve, hogy ő jó helyen vár:) Miután telefonon értesítettem, hogy a B terminálon landoltam, négyesben elindultunk - HAZA.
Hát így történt, Drágáim! Rögös út vezetett Rowde-tól Budapestig, de végigmentem rajta...
Kb. négy órát aludtam előző éjjel az „exem” miatt. Peti szépen megkavarta, hogyan jussak a bőröndömhöz, azáltal hogy a biztonság kedvéért nem volt képes ránézni a főnöke által készített munkabeosztásra: vajon tényleg szabadon hagyta-e neki a 23-át, ahogy ígérte. Tehát a bőröndöm Petinél, és marha messze. Így én éjjel idegeskedhettem és intézkedhettem fuvarügyben.
Hajnali fél 2-re kaptam egy 60 fontos ajánlatot a perzsa fickótól, aki még nyáron vitt luxus Mercijén Samantháék rokonának esküvőjére a gyerekekért, majd haza. Már biztosan nem emlékeztek rá - Mohsen Yalda bejegyzés néven találhatjátok ezt az archívumok között:)
Gondolhatjátok, hogy örült az öreg, amikor rásmseztem 1-kor. Ki is vertem az ágyból, mert egyből rám csörgött. Tudom, hogy önzőség, de akkor hulla fáradtan nem tudott érdekelni, csak az, hogy megoldást találjak, mégpedig gyorsan. Így nyugodtan feküdtem le – azzal a tudattal, hogy valaki elvisz. A minicab taxi ár ugyanis min. 150 font lett volna az általam kívánt útvonalra: Paddington állomás, ahol landolok reggel a vonattal – Archway (északkelet), ahol Peti dolgozik – Heathrow (délnyugat). Csak hogy érzékelhessétek az árkülönbségeket. És akkor még nem beszéltünk a fennakadásokról. A minicab nem fix tarifával visz. Ha dugó miatt állni kell, az is beleszámít, úgy, mint otthon.
A biztonság kedvéért – és ugyan korábban már beszéltük, hogy fullon van 23-án – Attilától is kértem egy ajánlatot. Ő az az erdélyi fiú, aki nyáron Lutonra vitt nagyon baráti áron. Reptéri transzferekkel foglalkozik, és van egy villanyszerelő vállalkozása is.
Reggel 6-kor keltett is a drágám, és 35 fontot mondott. Majdnem tapsikoltam örömömben az ár hallatán! Annyira aranyos, hogy mindig lehet rá számítani! Egyetlen szerencsém más szerencsétlenségének köszönhető: hogy megüresedett Attila délelőttje, mert a betervezett utas járatát törölték. Máris jobban indult a napom, és végre fellélegezhettem.
Samantháéknak elmondtam a tömörített verziót. Nem lepődtek meg, tudván milyen bonyolult nő vagyok. Akkor már legyek stílusos, és a távozásom is legyen az!:) Így korábban kellett indulnunk Richarddal a vonatállomásra, az előző nap megbeszéltekhez képest. Úgy számoltam, hogy dugó esetén 4 óra alatt megjárjam a fent tervezett Paddington-Archway-Heathrow útvonalat autóval. Így a fél 11-es londoni vonatot el kellett érjem Chippenhamben.
A búcsúzkodás szörnyű volt. Mégsem annyira rossz, mint számítottam. Örültem abból a szempontból, hogy elég erős voltam, és nem sírtam a lányok előtt. Chiara nem akart elengedni, nagyon sokáig szorította a derekamat. Annyira, hogy már fájt. Xanthe az utolsó pillanatban értette meg, hogy elmegyek. Lerogyott a lépcsőfordulónál, és zokogni kezdett. Ezért szegényem nem is került rá a családi búcsúfotóra. Bubitól pedig már a délelőtti lefektetéskor elköszöntem. Szerencsére legalább ő nem értette, mi történik.
Gyorsan behuppantam a BMW-be. De valami még visszahúzott: ahogy ott állt Samantha, karján Xantheval, mellettük pedig Chiara, kényszeredett mosollyal az arcán, csakis az én kedvemért. Hogy ne lássam a szomorúságát. Olyan okos a drágám! Ez az egész kép arra emlékeztetett, amikor megérkeztem Richarddal június 2-án a Grove House elé. Csak akkor mindenki vidáman várt. Ezúttal viszont könnycseppeket láttam a szemek sarkán. Kiugrottam az autóból, odaszaladtam, és mégegyszer utoljára összeölelkeztünk, mindannyian. Group hug...
Ahogy Richarddal ültünk az autóban, és elhagytuk Rowde falut, mintha dejavue érzésünk lett volna. Mondta is, hogy mintha tegnap lett volna, amikor felvett a Heathrow reptéren, június 2-án. Én máig tisztán emlékszem első találkozásunkra, így neki is újra lefestettem. Érdemes visszaolvasnotok egyébként:) - a szerk.
Ahogy tologattam szerencsétlenül a csomagjaimat az 5-ös terminálon. Csak taxisokat láttam fekete öltönyben. Majd feltűnt egy fura alak, aki mintha egy másik bolygóról csöppent volna. Ő volt Richard. A névtáblámat maga felé fordítva. Nehogy rájöjjek: engem vár:) Másik kezében szendvics, kikandikáló salátalevelekkel. Sose felejtem el...
Megvettük a vonatjegyemet, Richard átkísért a vágányra. Pár percet beszélgettünk, aztán meggyőztem, hogy menjen csak, biztos sok munkája van. Ez volt az első napja egy hét kihagyás után. Hezitált, hogy akkor ki segít nekem felszállni a csomagokkal. Majd elköszönt, és azt mondta, fantasztikus voltam, és mennyire fogok nekik hiányozni.
Fél óra késéssel beérkeztem Paddington állomásra. Attila körözött egy ideje a dugó miatt, mert ott megállni nem lehet, kizárólag taxisoknak. Gyorsan bedobáltuk a holmijaimat a csomagtartóba. Behuppantunk, és Attila benyomta a Fábry Sándortól kapott CD-t (ugyanis ő hozta a reptérről, a dec. 12-ei fellépésre, de ez TOP SECRET – a szerk. Biztos attól tartott a művész úr, hogy rajongók tömege várja sikítva a reptér Arrivals szekciójánál, majd letépik róla a pulóvert.) Akkor pont erre volt szükségem, hogy legyűrjem melankolikus hangulatomat. Attila pasi lévén persze már előzőleg, a telefonban ráérzett, hogy szar kedvem van. Így előadtam neki bánatom rövidített verzióját. Majd inkább röhögtünk Fábry baromságain.
Hamar megérkeztünk Archwayhez, egészen pontosan a Pizza Express elé, ahol Peti dolgozik. Leparkoltunk kicsivel arrébb, és teátrálisan belibegtem az étterembe. A csajszi – aki tudom, hogy Peti főnökasszonya – egyből megkérdezte, miben segíthet. Mondtam, hogy semmiben, csak várok valakit. Megjelent Peti, feltűnően kedvesen, hogy foglaljak helyet, máris jön. Megkérdezte, mennyi időm van várni, mire közöltem, hogy semennyi. Le akart ültetni, kínált kávéval, teával, de én mindent elutasítottam. Nem is én lennék, ha másként tettem volna. Nehogymár!:)
Kimentünk a mercijéhez a bőröndömért. Kíváncsian nézett körbe, én meg majdnem elröhögtem magam. Kérdezte, hol álltunk meg. Mondtam, hogy arrébb. (Persze neki nem mondtam, hogy Attilával jövök - akit már bemutattam neki a Fábry esten - csak azt, hogy valaki elhoz kocsival. Feltételezem, sejtette, hogy hímnemű az illető.) Várta, hogy odaadom neki a korábban megbeszélt sporttáskát, amiben a wiltshire-i cuccaim vannak. Mondtam neki, hogy köszi, de már megoldottam. Ezen is meghökkent. Hogyha Ő nem, akkor ugyan ki segíthet még? Nem baj. Kapott két baráti puszit meg egy kis vállon veregetést, és agyő!
Épp időben értem ki Heathrowra, du. 3 óra körül. A gépem 17.20.-ra volt kiírva. Tengernyi időm volt. Belepróbáltam a kézipoggyásznak szánt táskát a mintakeretbe, és természetesen nem fért bele – szokás szerint. Én ezen már meg sem lepődtem, és egyből kérdeztem a British Airways-es kolléganőt, hol lehet kifizetni az extra poggyászdíjat. Nem tudta... Viszont adott egy marha jó ötletet, ami nekem sose jutott volna eszembe: fordítsam oldalra a táskát, és próbáljam bele úgy a keretbe, miután átpakoltam néhány cuccot az útipoggyászba.
Megkezdődött a rámolás – aki már kikísért engem életében a reptérre, tudja, milyen rutinos vagyok ebben – zoknik, bugyik, piperék, ki. Néhány dolgot beszuszakoltam a laptop táskába is, amíg teljesen ki nem tömtem. Mellettem egy ideges fickó nézte: „mi a frászt csinál ez az őrült nő?” De ő még nem tudta, amit én igen: úgyis sikerülni fog!:) Ha jól szétosztod a dolgaidat, rájössz, hogy még tengernyi lyukacska van a bőröndödben, amit ki lehet tömni. Én így tettem. Ezután a kézipoggyászom röhögve belefért a keretbe.
Mehettem tovább a biztonsági átvilágításra. Addigra már kopogott a szemem. De úgy voltam vele, inkább majd a becsekkolás után eszem valamit, csak legyek mindenen túl.
Közben a gépemet már kétszer későbbre tolták. Végül 18.20. lett belőle. Ami csupán 1 óra késést jelentett. Ennek örömére beültem a bárba, és egy tequila koktél társaságában ünnepeltem. Madarat lehetett volna velem fogatni.
Nem tudom szavakkal kifejezni, mit éreztem, hogy annyi viszontagság után végre hazajutok a családomhoz, és a barátaimhoz. De nem mondom, hogy ezt át kell élni. Mert nem kívánom senkinek.
22 órakor landoltam Ferihegy 2B-n. A csomagokra fél órát kellett várni, de engem már ez sem tudott idegesíteni. Amikor átléptem az üvegajtót, és kigurítottam a cuccaimat, Anyukám és Évi vártak mosolyogva. A 2A-n, a Lufthansa gépeknél pedig kanbulit otthagyva, néhány röviddel a fejében András - aki annyira lelkes volt, hogy segíteni akar a csomagjaimmal. Meg volt róla győződve, hogy ő jó helyen vár:) Miután telefonon értesítettem, hogy a B terminálon landoltam, négyesben elindultunk - HAZA.
Hát így történt, Drágáim! Rögös út vezetett Rowde-tól Budapestig, de végigmentem rajta...
2011. január 8., szombat
Bikram jóga, avagy csavard ki a pólódat még ma éjjel!
Szerda este, még mielőtt megkezdtem volna első hivatalos munkanapomat, elszántam magam újévi fogadalmaim egyikére. Végül is időm volt rá, akkor meg miért ne kezdjem el máris 2011 ötödik napján?
Az esti, 20.15.-ös órára mentem. Újaknak óriási kedvezményt adnak, kevesebb mint harmadáron vehetsz korlátlan havi bérletet. Én erre fizettem be, mivel az egész bérlet ára kerül annyiba, mintha úgynevezett „drop-in”, azaz beugró jegyet veszek kétszer.
Mire megérkeztem, már tömegnyomor volt. Ez nem zavart, mert a terem óriási. És erre számítottam. Az elmúlt hónapokban Bubi-sétáltatás közben sokszor figyeltem, ahogy nyüstölik magukat az emberek. Az ablaknál a függöny ugyanis általában nincs leeresztve, és a Chiswick Highroadra néz a stúdió.
Kb. 50-en voltunk. Egy szexi tanár bácsi ült az első sor közepén, egy kisebb pódiumon. Félmeztelenül, egy szál sortban. A haja ugyan le volt borotválva, de az ő esetében valahogy cseppet sem érdekelt. Teste kidolgozott volt, és látszott, hogy a sokévi sportolástól izmos. Aztán rájöttem, hogy amikor az iskola weblapján böngésztem az oktatók életrajzait, ő volt a profi exrugby játékos. Ágyéka felett szexi tetkó, mosolygós kék szemek, markáns, férfias vonások, és cuki mosoly.
Adrian bepakolt a második sor közepére. Ennek nem örültem túlzottan. Mellettem egy unszimpatikus fickó volt, és ahogy az alábbi sorokból ki fog derülni, a megérzésem most sem hagyott cserben (de mentségemre szolgáljon, hogy ezúttal nem volt más választásom, mert a terem tele volt – a szerk.).
Ahogy elkezdtük a gyakorlatokat, a pasi baromira elkezdett izzadni. Csatakokban, ahogy a lovak szoktak. Vártam, mikor áll neki nyeríteni. Ettől még az is jobb lett volna… Teltek-múltak a percek, és kíváncsi voltam, mikor önt el minket a méregtelenítés lávája. Egyszerűen undorító volt. Nem akartam elhinni, hogy 50 ember közül kifogom a lehető leggusztustalanabbat! Tipikus…
Az óra kétharmadánál már gyilkoló pillantásokat vetettem rá. Ugyanis elférni sem volt hajlandó, mindig belém taszított egyet. Amikor két kobra állás között pihentünk hason fekve, az ürge beleszörcsögött a matracon lévő izzadtságtócsájába. Hát nekem ott végképp betelt a pohár!!! Olyan mérges lettem, hogy ha abból a tekintetből nem értett, akkor semmiből!
Hogy lehet valaki ennyire visszataszító? Tipikus lúzer, aki azt hiszi, hogy milyen fasza gyerek. Közben pedig ő volt az egyetlen, akire folyamatosan rászólt a tanár, hogy ne erőltesse már túl magát, és szarul csinálja a gyakorlatokat.
A mellkasa, hasa, háta és karja felső része leborotválva, a többi nem. Csodás látványt nyújtott! Nem azt mondom, hogy rólam és másokról nem folyott a víz, de róla valahogy kedvenc exkollégám, Petr Fiala jutott eszembe. Őt most nem mutatom be részletesen, mert hosszú. De ha csak azt említem, hogy ő zabált fokhagymát állandóan, akkor biztosan fogjátok tudni, mert majdnem mindenkinek meséltem.
Természetesen ő is mellettem ült az irodában, jó egy évig. Szóval Petrrel is volt, hogy együtt izzadtunk. Na, ne értsétek félre!:) Egyszer a Béres Alexandra Fitness szaunájában. Sose felejtem el: kötött sapkával a fején ücsörgött, és amikor megkérdeztem, mi ez a marhaság, közölte, hogy ezt így kell csinálni, mert ő olvasta valahol. Ezzel védte az agyát a túlmelegedéstől. No comment…
Másik eset pedig minden idők legjobb Fabric Care-es kirándulásán volt Szlovákiában, amit még Marcelkával szerveztem. Ott is volt szauna. Petr berúgott, és leöntötte a lávaköveket sörrel. Király szag lett, gondolhatjátok…
Szóval a bikram jóga órán 26 gyakorlatsort csinálunk végig. Mindent kétszer ismétlünk. Egy alkalom 90 perc. Van, aki közben-utána rosszul lesz, esetleg szédülés, hányinger. Ez normális. Kimenni nem ajánlatos. Hacsak nem vagy tényleg baromira rosszul. Szerencsére én egyiket sem tapasztaltam.
De bevallom, a ma reggeli, második alkalmamnál majdnem kimentem. Forróbb részére kerültem a teremnek, mint múltkor, és azt hittem, szétdurran az agyam. Amikor már azon voltam, kimenekülök, és megmosom hideg vízzel az arcom – ami csak rontott volna a helyzeten – akkor jöttek a fekvőgyakorlatok.
A bőröm viszont utána sokkal szebb. Már értem, hogy Jana, a cseh barátnőm miért szerelmes annyira ebbe a sportba, és miért unszolt annyiszor, hogy menjek el vele. Mindig csodálkoztam, milyen szép sima, feszes arcbőre van, pedig pár évvel idősebb tőlem. Hátha engem is megfiatalít:)
De Hemptinne-ékről legközelebb, és még mindig lógok a karácsonyi rovattal. Ah, sosem hozom be a lemaradásomat!!!
Az esti, 20.15.-ös órára mentem. Újaknak óriási kedvezményt adnak, kevesebb mint harmadáron vehetsz korlátlan havi bérletet. Én erre fizettem be, mivel az egész bérlet ára kerül annyiba, mintha úgynevezett „drop-in”, azaz beugró jegyet veszek kétszer.
Mire megérkeztem, már tömegnyomor volt. Ez nem zavart, mert a terem óriási. És erre számítottam. Az elmúlt hónapokban Bubi-sétáltatás közben sokszor figyeltem, ahogy nyüstölik magukat az emberek. Az ablaknál a függöny ugyanis általában nincs leeresztve, és a Chiswick Highroadra néz a stúdió.
Kb. 50-en voltunk. Egy szexi tanár bácsi ült az első sor közepén, egy kisebb pódiumon. Félmeztelenül, egy szál sortban. A haja ugyan le volt borotválva, de az ő esetében valahogy cseppet sem érdekelt. Teste kidolgozott volt, és látszott, hogy a sokévi sportolástól izmos. Aztán rájöttem, hogy amikor az iskola weblapján böngésztem az oktatók életrajzait, ő volt a profi exrugby játékos. Ágyéka felett szexi tetkó, mosolygós kék szemek, markáns, férfias vonások, és cuki mosoly.
Adrian bepakolt a második sor közepére. Ennek nem örültem túlzottan. Mellettem egy unszimpatikus fickó volt, és ahogy az alábbi sorokból ki fog derülni, a megérzésem most sem hagyott cserben (de mentségemre szolgáljon, hogy ezúttal nem volt más választásom, mert a terem tele volt – a szerk.).
Ahogy elkezdtük a gyakorlatokat, a pasi baromira elkezdett izzadni. Csatakokban, ahogy a lovak szoktak. Vártam, mikor áll neki nyeríteni. Ettől még az is jobb lett volna… Teltek-múltak a percek, és kíváncsi voltam, mikor önt el minket a méregtelenítés lávája. Egyszerűen undorító volt. Nem akartam elhinni, hogy 50 ember közül kifogom a lehető leggusztustalanabbat! Tipikus…
Az óra kétharmadánál már gyilkoló pillantásokat vetettem rá. Ugyanis elférni sem volt hajlandó, mindig belém taszított egyet. Amikor két kobra állás között pihentünk hason fekve, az ürge beleszörcsögött a matracon lévő izzadtságtócsájába. Hát nekem ott végképp betelt a pohár!!! Olyan mérges lettem, hogy ha abból a tekintetből nem értett, akkor semmiből!
Hogy lehet valaki ennyire visszataszító? Tipikus lúzer, aki azt hiszi, hogy milyen fasza gyerek. Közben pedig ő volt az egyetlen, akire folyamatosan rászólt a tanár, hogy ne erőltesse már túl magát, és szarul csinálja a gyakorlatokat.
A mellkasa, hasa, háta és karja felső része leborotválva, a többi nem. Csodás látványt nyújtott! Nem azt mondom, hogy rólam és másokról nem folyott a víz, de róla valahogy kedvenc exkollégám, Petr Fiala jutott eszembe. Őt most nem mutatom be részletesen, mert hosszú. De ha csak azt említem, hogy ő zabált fokhagymát állandóan, akkor biztosan fogjátok tudni, mert majdnem mindenkinek meséltem.
Természetesen ő is mellettem ült az irodában, jó egy évig. Szóval Petrrel is volt, hogy együtt izzadtunk. Na, ne értsétek félre!:) Egyszer a Béres Alexandra Fitness szaunájában. Sose felejtem el: kötött sapkával a fején ücsörgött, és amikor megkérdeztem, mi ez a marhaság, közölte, hogy ezt így kell csinálni, mert ő olvasta valahol. Ezzel védte az agyát a túlmelegedéstől. No comment…
Másik eset pedig minden idők legjobb Fabric Care-es kirándulásán volt Szlovákiában, amit még Marcelkával szerveztem. Ott is volt szauna. Petr berúgott, és leöntötte a lávaköveket sörrel. Király szag lett, gondolhatjátok…
Szóval a bikram jóga órán 26 gyakorlatsort csinálunk végig. Mindent kétszer ismétlünk. Egy alkalom 90 perc. Van, aki közben-utána rosszul lesz, esetleg szédülés, hányinger. Ez normális. Kimenni nem ajánlatos. Hacsak nem vagy tényleg baromira rosszul. Szerencsére én egyiket sem tapasztaltam.
De bevallom, a ma reggeli, második alkalmamnál majdnem kimentem. Forróbb részére kerültem a teremnek, mint múltkor, és azt hittem, szétdurran az agyam. Amikor már azon voltam, kimenekülök, és megmosom hideg vízzel az arcom – ami csak rontott volna a helyzeten – akkor jöttek a fekvőgyakorlatok.
A bőröm viszont utána sokkal szebb. Már értem, hogy Jana, a cseh barátnőm miért szerelmes annyira ebbe a sportba, és miért unszolt annyiszor, hogy menjek el vele. Mindig csodálkoztam, milyen szép sima, feszes arcbőre van, pedig pár évvel idősebb tőlem. Hátha engem is megfiatalít:)
De Hemptinne-ékről legközelebb, és még mindig lógok a karácsonyi rovattal. Ah, sosem hozom be a lemaradásomat!!!
2011. január 5., szerda
Egy újabb év, ami döcögősen indul
Tudom, hogy most azt várjátok, időrendben folytassam, onnan, hogy hogyan jutottam haza. De ezúttal nem így teszek! Rájöttem, hogyha a friss élményeimet nem öntöm mihamarabb blogjegyzet formájába, akkor utólag már nem olyan vicces.
Tehát:
Január 3-án sajnos ütött az órám. Reggel 10 órára még volt egy időpontom a Kispesti Okmányirodába. Ugyanis „elavult” a személyi igazolványom – nekem még a régi, könyvalakú van – múltkor nem engedtek vele vissza UK-ba. Azt hiszem, erről akkor nem írtam.
Júliusban ugye hazarepültem, és kifelé még nem volt gond. Ám amikor landoltam Lutonon, és a rettentően vonzó határőr kisasszonynak bemutattam a személyimet, közölte, hogy „not acceptable”. Amúgy sem voltam jókedvemben, és tudtam, hogy rontok a helyzeten, de magamat nem meghazudtolva, temperamentumosan reagáltam le a dolgot. Hogy ez kifelé jó volt, ez egy hivatalos igazolvány, amit az EU összes tagállamában elfogadnak, és különben is mit képzelnek, stb-stb…
A baj annyi volt, hogy a nevem már kicsit el volt mosódva a fólia alatt, de egyébként teljesen jól olvasható volt – a szerk. Megkérdeztem a nőtől, hogy akkor most mi a teendő, mire közölte, hogy ezzel bizony nem léphetem át az Egyesült Királyság határát. Ezt eddig is felfogtam, és utaltam rá, mi lenne, ha a megoldásra próbálnánk koncentrálni a probléma helyett.
Aztán eszembe jutott, hogy a biztonság kedvéért lefénymásoltam az útlevelemet. Megmutattam. A nő megörült, és közölte, miért nem ezzel kezdtem. Tök pipa lettem, és megkérdeztem tőle: miért, magának egy fénymásolat inkább hivatalos dokumentum, mint egy személyi igazolvány??? Csatoltam neki még egy szerelmes levelet a Brit Belügyminisztériumtól, ami egy mondvacsinált igazolás volt arról, hogy ők tartották bent az útlevelemet akkor már hetek óta a munkavállalási miatt. Ha őt ez teszi boldoggá… Pffffffff… Ennyit a brit logikáról. Durcásan átléptem a határt.
Tehát témára visszatérve – menő lakcímkártyát és kártya alakú személyi igazolványt csináltattam. Először közbeszólt a sors, mert nem indult be a rendszer, és már majdnem új időpontot akartak adni. Aztán az angyalkám ismét besegített. Így elkészült Mona Lisa szépségéhez nem fogható fotóm, és búcsút intettem 1500 Ft-nak csekken.
Délután összepréseltem a bőröndömet az eredeti méret felére. Belekerült a Csabától kapott kolbi, a hátizsákomba az Anyukám által sütött almás pite. Sajnálatos módon nem került bele a Szilvi barátnőmtől kapott házi és egyedi címkézésű birsalma pálinka. Pedig ott zokogott a bőrönd mellet: „Légyszi tegyél bele, összehúzom magam!” De én kegyetlen voltam, és nem engedtem. Majd legközelebb. Úgyhogy most magaslati levegőt szív a szekrényem tetején. Csak nehogy viszonyt kezdjen a mellette lévő Bozkov mentalikőrrel, amit még Prágából menekítettem meg.
4 órára összegyűlt a szokásos kis tömeg: Anyukám, Tesóm, Csaba, egyik keresztgyermekem, ezúttal Gergő és barátnője, és Évi barátnőm.
Ehhez képest 5 órára értünk ki Ferihegy 2B-re. Nem is értettem, mi ez a sightseeing. A becsekkolásnál szerencsére nem volt sor. Ekkor még nem vágtam, miért. Mindjárt olvashatjátok.
Leültünk beszélgetni, és ½ 6 körül elköszöntem. A biztonsági átvilágításnál kilométeres sor állt. Először nem pánikoltam, hiszen mindig pikk-pakk lemegy a tömeg.
Hát most nem így történt. 17.50. körül már elég ideges voltam, mert akkor már láttam, hogy nem fogok sorra kerülni időben. 6 óra előtt 5 perccel megkértem az előttem lévő 4 fős, 80 csomagos családot, hogy hadd menjek eléjük, mert különben nekem annyi. Ehhez képest őket kiállították a sorból, és egy fickó gyorsan átvizsgálta őket a prioritási sorban. A nőci pedig próbálta meggyőzni, hogy engem vegyen előre. A pasi váltig állította, hogy elérem a gépemet. Na, én ekkor már nem láttam a méregtől, és Melindás módon odamondtam neki jó hangosan: „Nem valószínű, mert több mint fél órája állok sorba, a beszálló kapu 18.10.-kor bezár, én pedig még mindig nem kerültem sorra.” Mindez azért, mert a Ferihegyen nincs elég ember, és egy, ismétlem – egy darab soron vizsgálták át a népet. A kettő helyett. Ami szintén kevés minden más reptérhez képest. Tovább puffogtam magamban a nőnek, aki a dobozokat osztogatta, majd belehajigáltam a holmijaimat.
18.05.-kor hagytam el a biztonsági részt, és hála Istennek a 15-ös beszálló kapu közel volt. Ugyanis az utolsó felhívás volt beszállásra. A beszálló kártyákat kezelőknek is jól odamondtam még, aztán izzadtan, idegesen felszálltam a gépre. Szokás szerint utolsóként…
A különbség ezúttal csak az volt, hogy nem elegánsan libbentem be a gépre, 2-3 szatyorral a kezemben, mint amikor ott szoktam magam felejteni a duty free shopban, és bemondják: „Horváth Melinda, kérjük, azonnal fáradjon az X számú beszálló kapuhoz”.
De én legalább elmondhatom magamról, hogy rám várt Schobert Norbi és Rubint Réka is, amikor Törökországba mentem továbbképzésre (meg pasizni – a szerk.). Mellettem ültek
Az idegességemet levezettem egy kis üveg argentin fehérborban. Máris jobb lett a kedvem, és előszedtem a Szilvikétől kapott mp3 lejátszót. Zeneválogatást is írt rá nekem, amitől emlékek sora özönlött el.
Amikor Vikivel ráztunk a ZP-ben a pálinka akció után, Elvis A Little Less Conversation című számára.
Vagy amikor a Boote lányokkal Belinda Carlisle Heaven is a Place on Earth dalát hallgattuk játék közben.
Illetve Michael Jackson You Are Not Alone-ja. Nekem hiányzik a pasi. Talán nem sokan osztjátok a véleményemet, de én nem hiszek abban, hogy bántotta a gyerekeket. Máskülönben minek költött volna rájuk több millió dolláros élményparkot, egyebeket?
Ha őt hallgatom, mindig a szívemhez szól, és mindig lúdbőrözök. Tök mindegy, hányszor játsszák a számait. Az ő slágereire bulizunk 30 éve.
Szerintem zseniális volt, és mindemellett nagyon jó ember. Erről a This Is It című koncertfilmben győződhettem meg. Anyukámat vittem el, aki sosem volt nagy Jacko rajongó. A film után mégis azt mondta, nem gondolta volna, hogy ilyen alázattal van a zene és a vele dolgozó emberek iránt. Minden idők egyik legjobb énekese, zenésze, előadóművésze, táncosa. Egyedi és megismételhetetlen. Mint mi mindannyian
Szóval mindezekből annyit akartam leszűrni, hogy vannak emberek, akik gyermekkorunk óta részei az életünknek. Majd egy nap elmerengünk rajta, miért is.
Vannak, akikre azt hisszük, hogy igaz barátaink. Ám amikor igazán szükségünk lenne rájuk, nincsenek mellettünk. Sem örömben, sem bánatban. Már rég külön utakon járunk, de nem akarjuk észrevenni.
És vannak azok az emberek, akiket még alig ismerünk. Mégis ők húznak ki minket nap végén a sz@rból, és nyugtatnak meg, hogy minden rendben lesz. És idővel a barátainkká válnak.
Időben landoltam Heathrow-n. Attila várt, nála maradt végül a wiltshire-i cuccom is. Felajánlotta, hogy nem gond, van hova tennie. És valahogy megbízhatóbbnak tartottam őt, mint Petit – a múltkori bőröndös malőr után.
Sajnos fél órát vártam a csomagomra, majd nem volt térerő, össze-vissza hivogattuk egymást. Így egy óra egymásra várás után összefutottunk. Ott, ahol Attila kirakott dec. 23-án…
A menyasszonyával jöttek, aki most itt van egy hónapig. Elég kellemetlenül éreztem magam, hogy ilyen sokat vártak rám, dehát előre meg kellett volna mondania, hova menjek. Én nem ismerem annyira a repteret – hol lehet megállni, stb… Mindegy.
Negyed óra alatt hazaértünk, ekkor már este 10 óra volt. Megkértem őket, segítsenek bemenni, nehogy elbénázzak valamit a kulcsokkal meg a riasztókkal. A házat úgy hagyta ott nekem a francia lány, hogy be sem volt riasztva. Laza.
Megköszöntem Attiláéknak a segítséget, aki persze megint nem engedte, hogy a rendes árat fizessem a fuvarért.
Rossz volt úgy megérkezni, hogy a reptéren nem várt senki, majd egy vadidegen tök üres házban kellett töltenem az éjszakát. Idétlenül bolyongtam pár percig, körbenéztem. Eddig csak kétszer jártam ott interjún.
½ 11 körül elkezdtem kipakolni. Az első verzió az volt, hogy csak a kis bőröndből, táskákból. De aki igazán ismer, nem fog meglepődni a következő jeleneten.
Megláttam a kb. 50 kilós megagiga bőröndömet az előszobában. Vérszemet kaptam, és felcibáltam 4 szinten, szűkös lépcsőfordulókon át. Egész hamar ment, csak azon drukkoltam, nehogy egy rossz mozdulatot tegyek. Minden egyes lépcsőfoknál meg kellett emelnem, és nyögtem egyet. Hiába voltak kerekei, a szőnyeggel borított lépcsőn nem tud gurulni. Láttok engem magatok előtt??? Ne tudjátok meg! Ezt legközelebb majd csak akkor akarom végigcsinálni, ha innen kiköltözöm. Emlékszem, anno Richard is nehezen bírt vele: 2010. június közepén, amikor a Louis Trans meghozta (ez itt az ingyenreklám helye!!!) nekem, és december 16-án, a Grove House elhagyásakor.
Hajnali 3-ra minden a helyén volt. Akkor már nem volt rá energiám, hogy azon parázzak, betör-e valaki a házba. (Tudjátok, van ez a fantazmagóriám. Meg vagyok róla győződve, hogy a betörők mindig egy lépéssel előrébb járnak. Ebben a hitemben Samantha is megerősített – az ő házukat háromszor próbálták kirámolni, kétszer pedig a BMW-t meglovasítani. Az egyik betörővel még össze is találkozott fényes nappal, útban hazafelé…) Díszkivilágítást csináltam a földszinten, majd bezuhantam az ágyba, és konkrétan elaludtam a Timnek szánt válasz sms írása közben.
Másnap 11-ig durmoltam. Úgy aludtam, mint a bunda. Az idejét sem tudom, mikor sikerült ennyit egyhuzamban. Ugyanis van egy Macskám, aki gondoskodik róla, hogy minden nap hajnali ½ 4-kor felkeljek. Ilyenkor kimegyek pisilni, letolom Mukit, majd visszafekszem. 6 körül ismét visszatér – mint a Terminátor – és a halántékomhoz vízipisztolyt szegezve emlékeztet rá, hogy a vadász szezonnak (az éjszakának) vége, nem fogott semmit, már kipirkadt, és adjak neki enni.
Erről jut eszembe az utóbbi idők leghülyébb Muki-sztorija:
Dec. 23. - teljes kimerültségben alszom, miután landoltam a Ferihegyen. Muki 3 körül berobban a szobámba a csukott ajtón keresztül – fején bukósisakkal, felsőtestén kipárnázott baseball védőruhával -, majd lerántja a bal oldali sötétítőfüggöny (persze ahol az ágyam van) összes csiptetőfülét, és kiszalad.
Mindez 3 másodperc leforgása alatt történt. Nem is értettem az egészet. Valószínűleg az lehetett az üzenet: „már aludtál eleget, keljél fel, és adjál kaját!”
Du. 1 óra körül megettem késői reggeliként az Anyukám sütötte almás pitét. Már rég esett olyan jól kaja. Pedig nem voltam nagyon éhes. De a hazai ízek utánozhatatlanok. Majd zuhanyozni készültem. Közben beindítottam egy mosást. Hozzá kell tennem, hogy a mosó- és szárítógép az a két eszköz, amit normálisan tudok használni ebben a házban. Mindennek ezer gombja van. A mikrohullámú sütőt tegnap sikerült pizzasütő üzemmódra állítanom, így 10 percig melegítette a kajámat…
Szóval zuhanyzásnál tartottunk. Megjegyezném, hogy itt sem hideg-meleg fogantyú van. Gyanús is volt, hogy a bal oldali tekerő zöld, a jobb pedig piros. Addig tekergettem, amíg özönvízszerű jéghideg vízsugár zúdult rám. 5 perc múlva pánikolni kezdtem. A víz ugyanis nem folyt le, hanem dagályhoz hasonlóan kitörni készült. Gyorsan befejeztem a tisztálkodást. A zuhanyajtó előtt kisebb tócsa várt, mivel a fülke ajtaján két centis szellőző rés van. Ennyit a fürdésről. Ideiglenesen a két szinttel lejjebb lévőt fogom használni…
Folytassuk a fűtéssel: 15 fok volt a házban, amikor 3-án este megérkeztem. De ez csak a felső szintekre vonatkozik. A konyhában kabátban sem volt melegem...
Próbáltam barmolni a termosztáttal, de hiába állítgattam, mindig visszaugrott 15-re. Azóta tisztáztuk ezt a témát Rudyval, az apukával. Szerinte be fog állni az én általam megadott hőmérsékletre, miután eléggé felmelegedett a bojler. Ez 2 napja nem sikerül neki… Szerintem egyszerűen sz@r az egész. Fiona, az anyuka ugyanis közölte velem emailben az indulásom napján, hogy már akkor sem működött, amikor a fickó hazavezetett karácsony előtt egy napra. Kétlem, hogy azóta a bojler meggondolta magát…
Hála Istennek elmondhatom, hogy az én szobám a kastély legtetején, az ötödik szinten, elzárva és magasan mindentől, a ház legmelegebb pontja. Ez pozitív, mert Boote-éknál fordítva volt. Itt a bojler az alattam lévő szinten van, a Grove House-ban pedig a földszinten volt. Persze Richard is a költözés előtt közölte, hogy igazából ezeréves a bojler, csak már nem akartak költeni rá…
Térjünk át a szobámra, mert már biztosan kíváncsiak vagytok. Sajnos nem nagyobb, mint az előző. (Persze nem a Rowde House-ban lévő táncteremre gondolok, ahol egy hétig laktam, és belépés csak deres szemöldökkel volt engedélyezett.). Viszont van saját WC-m, zuhanyzóm, ami ugyan pici, de nem kell közösködni.
A szobám formája rombusz alakú. Okosan próbáltak minden helyet kihasználni. Van néhány akasztó az ajtó mögött a kabátoknak. Van egy keskeny tükrös szekrényem, így végre ismét teljes méretben csodálhatom meg magam öltözködés után. Aki jól ismer, az tudja, hogy ez számomra milyen fontos. (Boote-éknál egyetlen apró tükröm volt, amiben még a hajamat sem láttam rendesen… A fürdőszobában pedig semmi, a gyerekek miatt. Így randi előtt mindig belopóztam cipővel Samanthaék hálószobájába, és billegettem magam az óriási tükör előtt.)
Negatív, hogy miniatűr gardróbom van. 10 db vállfával. Egyre kb. 5-6 ruhát kell tennem, és épphogy be tudom csukni a szekrényajtót. A mélysége talán 35 centi. Ráadásul nem szemből akaszthatod be a ruhákat, mint egyébként NORMÁLIS esetben, hanem oldalról. Rettentő praktikus! A gardrób mellett van még egy polcos szekrény, amit semmire nem használok.
Az asztalomba lehet pakolni, és ha lehajtod az ajtaját, rárakhatod a laptopodat, vagy szerelmes levelet írhatsz, ha épp ahhoz van kedved. Ennek a tetején van a TV, ami ugyanolyan fasza Samsung LCD, mint Boote-éknál, beépített DVD lejátszóval.
Pozitív, hogy a falon vannak szögek, és még két üres képkeretet is találtam. Ezenkívül van két polcom is. Úgyhogy van hely a mütyűrjeimnek.
Az összes cipőm belefér egy fasza kis szekrénybe, ami az ágyam mellett van, így megteszi éjjeli szekrénynek is. Sajnos az egyik polc épp fejmagasságban végződik. Eddig kb. 825-ször vágtam be a fejemet a sarkába. Ha nincs ajándék ötletetek, Valentin napra bukósisakot kérek.
A szobámhoz egyébként egészen pontosan 38 lépcsőfok vezet. Ildi ma már hívott edzeni, mondván ingyen beenged. Lehet, hogy nem lesz rá szükségem, mert itthon is tudok FOR FREE?
Tegnap és tegnapelőtt állandóan zaklattam a családot. Ugyanis bénáztam a riasztóval. Ugyan megadták a kódot smsben, utólag, de a helyzet nem ilyen egyszerű – szerintem.
Próbát tettem, mielőtt indultam a bankba (nem rabolni). Beütöttem a négyjegyű számot, majd megkérdezte tőlem a gép, hogy be akarom-e riasztani a rendszert. Persze, hogy igent nyomtam: YES! Sípolás ezerrel. Na - gondoltam gyorsan magamban – ez nem normális. Pánikszerű gombnyomkodás össze-vissza, majd rendszer kiiktatva. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Fionáék órák múlva kapták meg az üzenetemet – állítólag nincs rendes térerő – és Rudy megnyugtatott, hogy csak a négyjegyű kódot kell begépelni, ki- és befele menet is. Oké…
A mikrót azóta sem tudom használni. Úgyhogy maradtam a pohármelegítő üzemmódnál, ami 1 perc. Mindig újraindítom…
By the way bank: még mindig nem vagyok jogosult hitelkártyára. Ti értitek ezt? Mivel live-in nanny vagyok, nem fizetek albérletet, nem vagyok erre a lakcímre úgymond bejelentve, nem tudok felmutatni közüzemi számlát, ami az én nevemre jön, stb.
Különböző hülye ötleteket adtak az „ügyfélmenedzserek”, miszerint:
1. Kérjek a HMRC-től (brit APEH) egy adóigazolást, amely az én nevemre, és a jelenlegi lakcímre fog jönni, mutassam be, és akkor kapok kártyát.
2. Irassam át a magyar bankszámlám lakcímét az ittenire, mutassam be, és akkor kapok kártyát.
3. Kérjem meg a családot, hogy adják hozzá a nevemet valamely közüzemi számlához, mutassam be, és akkor kapok kártyát.
4. Én mutatok be az HSBC-nek, mert k*ra elegem van, és akkor adnak kártyát…
Nevetséges. Itt élek, fizetem a Királynőnek az adót, rendes bejelentett alkalmazott vagyok, de csak cash kártyám lehet. Amivel pénzt vehetek ki, de nem fizethetek vele sehol.
A bojlerrel azóta sem kötöttünk barátságot. Első éjjel majd` frászt kaptam, amikor elkezdett morogni. Mintha egy szörny akart volna feljutni a szobámba. Ki is rohantam, mi történik. Aztán rájöttem, hogy csak a masina erőlködik. Mindenesetre az egész szobám beleremeg…
Kb. 1 órával ezelőtt sikeresen leszánkáztam a konyhához vezető négy darab lépcsőfokon, kezemben a joghurttal. Az elröpült, még jó, hogy üres volt, én pedig hiába próbáltam ügyesen esni, a bal lábfejem alám került. Fáj, remélem, nem lesz semmi komoly. Mindig a bal lábam kap, áááááááááááá!!!!!!!!
Na, Drágáim, betelt több mint 5 oldal, legyen most elég ennyi. Lógok még Nektek azzal, hogy hogyan jutottam haza, milyen volt az utolsó délelőttöm Boote-éknál. A fele már megvan, nyugalom és türelem!
A végére pedig jöjjön a szokásos Bridget Jones-féle összegzés:
Pasik száma 0
Felszedett kilók száma 1
Új állások száma 1
Új frizurák száma 1
Újévi fogadalmak száma (jóga, hastánc, kizomba, Valentin napig bepasizni) kb.4
Balesetek száma az új év első 5 napján belül 1
PS.: Eszterke - örülök, hogy Te is olvasol. Jó volt dumálni egy kicsit:)
Tehát:
Január 3-án sajnos ütött az órám. Reggel 10 órára még volt egy időpontom a Kispesti Okmányirodába. Ugyanis „elavult” a személyi igazolványom – nekem még a régi, könyvalakú van – múltkor nem engedtek vele vissza UK-ba. Azt hiszem, erről akkor nem írtam.
Júliusban ugye hazarepültem, és kifelé még nem volt gond. Ám amikor landoltam Lutonon, és a rettentően vonzó határőr kisasszonynak bemutattam a személyimet, közölte, hogy „not acceptable”. Amúgy sem voltam jókedvemben, és tudtam, hogy rontok a helyzeten, de magamat nem meghazudtolva, temperamentumosan reagáltam le a dolgot. Hogy ez kifelé jó volt, ez egy hivatalos igazolvány, amit az EU összes tagállamában elfogadnak, és különben is mit képzelnek, stb-stb…
A baj annyi volt, hogy a nevem már kicsit el volt mosódva a fólia alatt, de egyébként teljesen jól olvasható volt – a szerk. Megkérdeztem a nőtől, hogy akkor most mi a teendő, mire közölte, hogy ezzel bizony nem léphetem át az Egyesült Királyság határát. Ezt eddig is felfogtam, és utaltam rá, mi lenne, ha a megoldásra próbálnánk koncentrálni a probléma helyett.
Aztán eszembe jutott, hogy a biztonság kedvéért lefénymásoltam az útlevelemet. Megmutattam. A nő megörült, és közölte, miért nem ezzel kezdtem. Tök pipa lettem, és megkérdeztem tőle: miért, magának egy fénymásolat inkább hivatalos dokumentum, mint egy személyi igazolvány??? Csatoltam neki még egy szerelmes levelet a Brit Belügyminisztériumtól, ami egy mondvacsinált igazolás volt arról, hogy ők tartották bent az útlevelemet akkor már hetek óta a munkavállalási miatt. Ha őt ez teszi boldoggá… Pffffffff… Ennyit a brit logikáról. Durcásan átléptem a határt.
Tehát témára visszatérve – menő lakcímkártyát és kártya alakú személyi igazolványt csináltattam. Először közbeszólt a sors, mert nem indult be a rendszer, és már majdnem új időpontot akartak adni. Aztán az angyalkám ismét besegített. Így elkészült Mona Lisa szépségéhez nem fogható fotóm, és búcsút intettem 1500 Ft-nak csekken.
Délután összepréseltem a bőröndömet az eredeti méret felére. Belekerült a Csabától kapott kolbi, a hátizsákomba az Anyukám által sütött almás pite. Sajnálatos módon nem került bele a Szilvi barátnőmtől kapott házi és egyedi címkézésű birsalma pálinka. Pedig ott zokogott a bőrönd mellet: „Légyszi tegyél bele, összehúzom magam!” De én kegyetlen voltam, és nem engedtem. Majd legközelebb. Úgyhogy most magaslati levegőt szív a szekrényem tetején. Csak nehogy viszonyt kezdjen a mellette lévő Bozkov mentalikőrrel, amit még Prágából menekítettem meg.
4 órára összegyűlt a szokásos kis tömeg: Anyukám, Tesóm, Csaba, egyik keresztgyermekem, ezúttal Gergő és barátnője, és Évi barátnőm.
Ehhez képest 5 órára értünk ki Ferihegy 2B-re. Nem is értettem, mi ez a sightseeing. A becsekkolásnál szerencsére nem volt sor. Ekkor még nem vágtam, miért. Mindjárt olvashatjátok.
Leültünk beszélgetni, és ½ 6 körül elköszöntem. A biztonsági átvilágításnál kilométeres sor állt. Először nem pánikoltam, hiszen mindig pikk-pakk lemegy a tömeg.
Hát most nem így történt. 17.50. körül már elég ideges voltam, mert akkor már láttam, hogy nem fogok sorra kerülni időben. 6 óra előtt 5 perccel megkértem az előttem lévő 4 fős, 80 csomagos családot, hogy hadd menjek eléjük, mert különben nekem annyi. Ehhez képest őket kiállították a sorból, és egy fickó gyorsan átvizsgálta őket a prioritási sorban. A nőci pedig próbálta meggyőzni, hogy engem vegyen előre. A pasi váltig állította, hogy elérem a gépemet. Na, én ekkor már nem láttam a méregtől, és Melindás módon odamondtam neki jó hangosan: „Nem valószínű, mert több mint fél órája állok sorba, a beszálló kapu 18.10.-kor bezár, én pedig még mindig nem kerültem sorra.” Mindez azért, mert a Ferihegyen nincs elég ember, és egy, ismétlem – egy darab soron vizsgálták át a népet. A kettő helyett. Ami szintén kevés minden más reptérhez képest. Tovább puffogtam magamban a nőnek, aki a dobozokat osztogatta, majd belehajigáltam a holmijaimat.
18.05.-kor hagytam el a biztonsági részt, és hála Istennek a 15-ös beszálló kapu közel volt. Ugyanis az utolsó felhívás volt beszállásra. A beszálló kártyákat kezelőknek is jól odamondtam még, aztán izzadtan, idegesen felszálltam a gépre. Szokás szerint utolsóként…
A különbség ezúttal csak az volt, hogy nem elegánsan libbentem be a gépre, 2-3 szatyorral a kezemben, mint amikor ott szoktam magam felejteni a duty free shopban, és bemondják: „Horváth Melinda, kérjük, azonnal fáradjon az X számú beszálló kapuhoz”.
De én legalább elmondhatom magamról, hogy rám várt Schobert Norbi és Rubint Réka is, amikor Törökországba mentem továbbképzésre (meg pasizni – a szerk.). Mellettem ültek
Az idegességemet levezettem egy kis üveg argentin fehérborban. Máris jobb lett a kedvem, és előszedtem a Szilvikétől kapott mp3 lejátszót. Zeneválogatást is írt rá nekem, amitől emlékek sora özönlött el.
Amikor Vikivel ráztunk a ZP-ben a pálinka akció után, Elvis A Little Less Conversation című számára.
Vagy amikor a Boote lányokkal Belinda Carlisle Heaven is a Place on Earth dalát hallgattuk játék közben.
Illetve Michael Jackson You Are Not Alone-ja. Nekem hiányzik a pasi. Talán nem sokan osztjátok a véleményemet, de én nem hiszek abban, hogy bántotta a gyerekeket. Máskülönben minek költött volna rájuk több millió dolláros élményparkot, egyebeket?
Ha őt hallgatom, mindig a szívemhez szól, és mindig lúdbőrözök. Tök mindegy, hányszor játsszák a számait. Az ő slágereire bulizunk 30 éve.
Szerintem zseniális volt, és mindemellett nagyon jó ember. Erről a This Is It című koncertfilmben győződhettem meg. Anyukámat vittem el, aki sosem volt nagy Jacko rajongó. A film után mégis azt mondta, nem gondolta volna, hogy ilyen alázattal van a zene és a vele dolgozó emberek iránt. Minden idők egyik legjobb énekese, zenésze, előadóművésze, táncosa. Egyedi és megismételhetetlen. Mint mi mindannyian
Szóval mindezekből annyit akartam leszűrni, hogy vannak emberek, akik gyermekkorunk óta részei az életünknek. Majd egy nap elmerengünk rajta, miért is.
Vannak, akikre azt hisszük, hogy igaz barátaink. Ám amikor igazán szükségünk lenne rájuk, nincsenek mellettünk. Sem örömben, sem bánatban. Már rég külön utakon járunk, de nem akarjuk észrevenni.
És vannak azok az emberek, akiket még alig ismerünk. Mégis ők húznak ki minket nap végén a sz@rból, és nyugtatnak meg, hogy minden rendben lesz. És idővel a barátainkká válnak.
Időben landoltam Heathrow-n. Attila várt, nála maradt végül a wiltshire-i cuccom is. Felajánlotta, hogy nem gond, van hova tennie. És valahogy megbízhatóbbnak tartottam őt, mint Petit – a múltkori bőröndös malőr után.
Sajnos fél órát vártam a csomagomra, majd nem volt térerő, össze-vissza hivogattuk egymást. Így egy óra egymásra várás után összefutottunk. Ott, ahol Attila kirakott dec. 23-án…
A menyasszonyával jöttek, aki most itt van egy hónapig. Elég kellemetlenül éreztem magam, hogy ilyen sokat vártak rám, dehát előre meg kellett volna mondania, hova menjek. Én nem ismerem annyira a repteret – hol lehet megállni, stb… Mindegy.
Negyed óra alatt hazaértünk, ekkor már este 10 óra volt. Megkértem őket, segítsenek bemenni, nehogy elbénázzak valamit a kulcsokkal meg a riasztókkal. A házat úgy hagyta ott nekem a francia lány, hogy be sem volt riasztva. Laza.
Megköszöntem Attiláéknak a segítséget, aki persze megint nem engedte, hogy a rendes árat fizessem a fuvarért.
Rossz volt úgy megérkezni, hogy a reptéren nem várt senki, majd egy vadidegen tök üres házban kellett töltenem az éjszakát. Idétlenül bolyongtam pár percig, körbenéztem. Eddig csak kétszer jártam ott interjún.
½ 11 körül elkezdtem kipakolni. Az első verzió az volt, hogy csak a kis bőröndből, táskákból. De aki igazán ismer, nem fog meglepődni a következő jeleneten.
Megláttam a kb. 50 kilós megagiga bőröndömet az előszobában. Vérszemet kaptam, és felcibáltam 4 szinten, szűkös lépcsőfordulókon át. Egész hamar ment, csak azon drukkoltam, nehogy egy rossz mozdulatot tegyek. Minden egyes lépcsőfoknál meg kellett emelnem, és nyögtem egyet. Hiába voltak kerekei, a szőnyeggel borított lépcsőn nem tud gurulni. Láttok engem magatok előtt??? Ne tudjátok meg! Ezt legközelebb majd csak akkor akarom végigcsinálni, ha innen kiköltözöm. Emlékszem, anno Richard is nehezen bírt vele: 2010. június közepén, amikor a Louis Trans meghozta (ez itt az ingyenreklám helye!!!) nekem, és december 16-án, a Grove House elhagyásakor.
Hajnali 3-ra minden a helyén volt. Akkor már nem volt rá energiám, hogy azon parázzak, betör-e valaki a házba. (Tudjátok, van ez a fantazmagóriám. Meg vagyok róla győződve, hogy a betörők mindig egy lépéssel előrébb járnak. Ebben a hitemben Samantha is megerősített – az ő házukat háromszor próbálták kirámolni, kétszer pedig a BMW-t meglovasítani. Az egyik betörővel még össze is találkozott fényes nappal, útban hazafelé…) Díszkivilágítást csináltam a földszinten, majd bezuhantam az ágyba, és konkrétan elaludtam a Timnek szánt válasz sms írása közben.
Másnap 11-ig durmoltam. Úgy aludtam, mint a bunda. Az idejét sem tudom, mikor sikerült ennyit egyhuzamban. Ugyanis van egy Macskám, aki gondoskodik róla, hogy minden nap hajnali ½ 4-kor felkeljek. Ilyenkor kimegyek pisilni, letolom Mukit, majd visszafekszem. 6 körül ismét visszatér – mint a Terminátor – és a halántékomhoz vízipisztolyt szegezve emlékeztet rá, hogy a vadász szezonnak (az éjszakának) vége, nem fogott semmit, már kipirkadt, és adjak neki enni.
Erről jut eszembe az utóbbi idők leghülyébb Muki-sztorija:
Dec. 23. - teljes kimerültségben alszom, miután landoltam a Ferihegyen. Muki 3 körül berobban a szobámba a csukott ajtón keresztül – fején bukósisakkal, felsőtestén kipárnázott baseball védőruhával -, majd lerántja a bal oldali sötétítőfüggöny (persze ahol az ágyam van) összes csiptetőfülét, és kiszalad.
Mindez 3 másodperc leforgása alatt történt. Nem is értettem az egészet. Valószínűleg az lehetett az üzenet: „már aludtál eleget, keljél fel, és adjál kaját!”
Du. 1 óra körül megettem késői reggeliként az Anyukám sütötte almás pitét. Már rég esett olyan jól kaja. Pedig nem voltam nagyon éhes. De a hazai ízek utánozhatatlanok. Majd zuhanyozni készültem. Közben beindítottam egy mosást. Hozzá kell tennem, hogy a mosó- és szárítógép az a két eszköz, amit normálisan tudok használni ebben a házban. Mindennek ezer gombja van. A mikrohullámú sütőt tegnap sikerült pizzasütő üzemmódra állítanom, így 10 percig melegítette a kajámat…
Szóval zuhanyzásnál tartottunk. Megjegyezném, hogy itt sem hideg-meleg fogantyú van. Gyanús is volt, hogy a bal oldali tekerő zöld, a jobb pedig piros. Addig tekergettem, amíg özönvízszerű jéghideg vízsugár zúdult rám. 5 perc múlva pánikolni kezdtem. A víz ugyanis nem folyt le, hanem dagályhoz hasonlóan kitörni készült. Gyorsan befejeztem a tisztálkodást. A zuhanyajtó előtt kisebb tócsa várt, mivel a fülke ajtaján két centis szellőző rés van. Ennyit a fürdésről. Ideiglenesen a két szinttel lejjebb lévőt fogom használni…
Folytassuk a fűtéssel: 15 fok volt a házban, amikor 3-án este megérkeztem. De ez csak a felső szintekre vonatkozik. A konyhában kabátban sem volt melegem...
Próbáltam barmolni a termosztáttal, de hiába állítgattam, mindig visszaugrott 15-re. Azóta tisztáztuk ezt a témát Rudyval, az apukával. Szerinte be fog állni az én általam megadott hőmérsékletre, miután eléggé felmelegedett a bojler. Ez 2 napja nem sikerül neki… Szerintem egyszerűen sz@r az egész. Fiona, az anyuka ugyanis közölte velem emailben az indulásom napján, hogy már akkor sem működött, amikor a fickó hazavezetett karácsony előtt egy napra. Kétlem, hogy azóta a bojler meggondolta magát…
Hála Istennek elmondhatom, hogy az én szobám a kastély legtetején, az ötödik szinten, elzárva és magasan mindentől, a ház legmelegebb pontja. Ez pozitív, mert Boote-éknál fordítva volt. Itt a bojler az alattam lévő szinten van, a Grove House-ban pedig a földszinten volt. Persze Richard is a költözés előtt közölte, hogy igazából ezeréves a bojler, csak már nem akartak költeni rá…
Térjünk át a szobámra, mert már biztosan kíváncsiak vagytok. Sajnos nem nagyobb, mint az előző. (Persze nem a Rowde House-ban lévő táncteremre gondolok, ahol egy hétig laktam, és belépés csak deres szemöldökkel volt engedélyezett.). Viszont van saját WC-m, zuhanyzóm, ami ugyan pici, de nem kell közösködni.
A szobám formája rombusz alakú. Okosan próbáltak minden helyet kihasználni. Van néhány akasztó az ajtó mögött a kabátoknak. Van egy keskeny tükrös szekrényem, így végre ismét teljes méretben csodálhatom meg magam öltözködés után. Aki jól ismer, az tudja, hogy ez számomra milyen fontos. (Boote-éknál egyetlen apró tükröm volt, amiben még a hajamat sem láttam rendesen… A fürdőszobában pedig semmi, a gyerekek miatt. Így randi előtt mindig belopóztam cipővel Samanthaék hálószobájába, és billegettem magam az óriási tükör előtt.)
Negatív, hogy miniatűr gardróbom van. 10 db vállfával. Egyre kb. 5-6 ruhát kell tennem, és épphogy be tudom csukni a szekrényajtót. A mélysége talán 35 centi. Ráadásul nem szemből akaszthatod be a ruhákat, mint egyébként NORMÁLIS esetben, hanem oldalról. Rettentő praktikus! A gardrób mellett van még egy polcos szekrény, amit semmire nem használok.
Az asztalomba lehet pakolni, és ha lehajtod az ajtaját, rárakhatod a laptopodat, vagy szerelmes levelet írhatsz, ha épp ahhoz van kedved. Ennek a tetején van a TV, ami ugyanolyan fasza Samsung LCD, mint Boote-éknál, beépített DVD lejátszóval.
Pozitív, hogy a falon vannak szögek, és még két üres képkeretet is találtam. Ezenkívül van két polcom is. Úgyhogy van hely a mütyűrjeimnek.
Az összes cipőm belefér egy fasza kis szekrénybe, ami az ágyam mellett van, így megteszi éjjeli szekrénynek is. Sajnos az egyik polc épp fejmagasságban végződik. Eddig kb. 825-ször vágtam be a fejemet a sarkába. Ha nincs ajándék ötletetek, Valentin napra bukósisakot kérek.
A szobámhoz egyébként egészen pontosan 38 lépcsőfok vezet. Ildi ma már hívott edzeni, mondván ingyen beenged. Lehet, hogy nem lesz rá szükségem, mert itthon is tudok FOR FREE?
Tegnap és tegnapelőtt állandóan zaklattam a családot. Ugyanis bénáztam a riasztóval. Ugyan megadták a kódot smsben, utólag, de a helyzet nem ilyen egyszerű – szerintem.
Próbát tettem, mielőtt indultam a bankba (nem rabolni). Beütöttem a négyjegyű számot, majd megkérdezte tőlem a gép, hogy be akarom-e riasztani a rendszert. Persze, hogy igent nyomtam: YES! Sípolás ezerrel. Na - gondoltam gyorsan magamban – ez nem normális. Pánikszerű gombnyomkodás össze-vissza, majd rendszer kiiktatva. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Fionáék órák múlva kapták meg az üzenetemet – állítólag nincs rendes térerő – és Rudy megnyugtatott, hogy csak a négyjegyű kódot kell begépelni, ki- és befele menet is. Oké…
A mikrót azóta sem tudom használni. Úgyhogy maradtam a pohármelegítő üzemmódnál, ami 1 perc. Mindig újraindítom…
By the way bank: még mindig nem vagyok jogosult hitelkártyára. Ti értitek ezt? Mivel live-in nanny vagyok, nem fizetek albérletet, nem vagyok erre a lakcímre úgymond bejelentve, nem tudok felmutatni közüzemi számlát, ami az én nevemre jön, stb.
Különböző hülye ötleteket adtak az „ügyfélmenedzserek”, miszerint:
1. Kérjek a HMRC-től (brit APEH) egy adóigazolást, amely az én nevemre, és a jelenlegi lakcímre fog jönni, mutassam be, és akkor kapok kártyát.
2. Irassam át a magyar bankszámlám lakcímét az ittenire, mutassam be, és akkor kapok kártyát.
3. Kérjem meg a családot, hogy adják hozzá a nevemet valamely közüzemi számlához, mutassam be, és akkor kapok kártyát.
4. Én mutatok be az HSBC-nek, mert k*ra elegem van, és akkor adnak kártyát…
Nevetséges. Itt élek, fizetem a Királynőnek az adót, rendes bejelentett alkalmazott vagyok, de csak cash kártyám lehet. Amivel pénzt vehetek ki, de nem fizethetek vele sehol.
A bojlerrel azóta sem kötöttünk barátságot. Első éjjel majd` frászt kaptam, amikor elkezdett morogni. Mintha egy szörny akart volna feljutni a szobámba. Ki is rohantam, mi történik. Aztán rájöttem, hogy csak a masina erőlködik. Mindenesetre az egész szobám beleremeg…
Kb. 1 órával ezelőtt sikeresen leszánkáztam a konyhához vezető négy darab lépcsőfokon, kezemben a joghurttal. Az elröpült, még jó, hogy üres volt, én pedig hiába próbáltam ügyesen esni, a bal lábfejem alám került. Fáj, remélem, nem lesz semmi komoly. Mindig a bal lábam kap, áááááááááááá!!!!!!!!
Na, Drágáim, betelt több mint 5 oldal, legyen most elég ennyi. Lógok még Nektek azzal, hogy hogyan jutottam haza, milyen volt az utolsó délelőttöm Boote-éknál. A fele már megvan, nyugalom és türelem!
A végére pedig jöjjön a szokásos Bridget Jones-féle összegzés:
Pasik száma 0
Felszedett kilók száma 1
Új állások száma 1
Új frizurák száma 1
Újévi fogadalmak száma (jóga, hastánc, kizomba, Valentin napig bepasizni) kb.4
Balesetek száma az új év első 5 napján belül 1
PS.: Eszterke - örülök, hogy Te is olvasol. Jó volt dumálni egy kicsit:)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)