Báj-báj Belgium!

Brüsszel vonatállomás - 18.30. Egy bárban ülök, és a legerősebb, vagyis 9%-os Leffe sört kortyolgatom. Utoljára Prágában ittam ilyen erőset. Lehet, hogy most nem kéne. Mert fáradt vagyok, és érzem, hogy a fejembe száll. Valamilyen túltengő, becsiccsentős önbizalmi okokból kifolyólag pedig azt is érzem, hogy ezek a blogbejegyzések egyszer még napvilágot látnak könyv formájában. Persze helyszínek és nevek meg lesznek változtatva. Oh Gosh, mennyi mindent cenzúráznom kell... Nem mintha úgy nem ismernének rá az illetők:)

Három hosszú hetet töltöttem Belgiumban. Az első hét jó volt. Fiona szüleinek villája és a környék a tóval nagyon szép. Megnyugtató. Aztán elpályáztunk Merlemontba, abba a hihetetlenül nagy kastélyba. Ami gyönyörű, de valamiért - talán az emberek miatt - ridegnek és barátságtalannak éreztem. Nevermind. Majd két napot Ghentben, Rudy - az apuka - szüleinél töltöttünk. Kár, hogy nem többet. Ott végre azt éreztem, hogy elfogadnak, emberszámba vesznek, nincs hülye személyzet, sem fensőbbrendűség, sem pompa. Egy farmon laknak. Dél-Afrikára emlékeztetett. Arra a nyugalomra, és lelki egyensúlyra, amit csak ott éltem át, és - sajnos - azóta sem. Azt hiszem, vissza akarok menni.

Délután azzal viccelődtem Charlie-nak és Timmynek - mikor kérdezték, hogy hova megyek - hogy Afrikába utazom, a majmaimhoz. Charlie óriási szürkéskék szeme és szempillái elszomorodtak, majd édes hangján reménykedve azt kérdezte: "But you will still be our nanny, right?" vagyis "De attól ugye még a nanny-nk maradsz?". Rájöttem, hogy ez hülye vicc.
Mint utólag kiderült, Timmy szeret. Fiona mesélte a minap, hogy Timmy kérdezősködött két hete hétvégén - amikor Charleroi-ban voltam Tim barátomnál - hol vagyok, és visszajövök-e. Fiona megkérdezte, hiányzom-e Timmynek. Ő igennel felelt, és kérte, hogy tartsák titokban:)

Most épp úgy teszek, ahogy Rudy kérte: megiszom 2-3 sört. A második 9%-os Leffenél tartok. És már hallom az Anyukámat, ahogy korhol: "Melinda, ne igyál annyit!" És tudom, hogy csak jót akar.

Orsee Barátnőmmel az elmúlt hetekben valahogy rossz vágányra jutottunk. Nem tudjuk, miért. De szerencsére megoldottuk. Szomorú voltam, és haraggal teli - ahogy ő is. Senkinek nem kívánom ezt.
Van egy mondás, miszerint: "Madarat tolláról, embert barátjáról." És azt kell mondjam, Orseeban sok szempontból a tükörképemet látom. Gyakran a rossz tulajdonságokban is. És ez fáj leginkább. Hiszen ki szereti, ha elé teszik a saját negatítv képmását? De ettől szeretjük és fogadjuk el egymást mégjobban.

Azt hiszem, ezzel a magamhoz képest rövid bejegyzéssel távozom Belgiumból - három hét után. Még mielőtt túlságosan a fejembe száll a második Leffe...

Melinda Jones from Brussels. Talk to you soon:)

Eat Pray Love - avagy "Ádám, hol vagy?"

Három hétig Belgiumban vagyok. A családdal. "Nyaralunk..." Egy hetet a nagyszülők brüsszeli villájában töltöttünk, majd átautókáztunk Merlemontba, egy 200 fős faluba a semmi közepére, egy 17. századi kastélyba... Amikor megláttam, leesett az állam. Elképesztő, hogy egyeseknek mire telik. Vagy inkább úgy mondanám, én nem voltam tisztában vele, milyen gazdag az öreg.

A tesóm ma délelőtt megkérdezte, hogy miért nem blogolok. Ültünk a skype előtt, egymás csapzott hajában, fáradt arcában, karikás szemeiben "gyönyörködve", és kb. megbeszéltük, milyen dögunalmas hetünk volt:)
Kérdésére a válaszom az volt, hogy nem akartam megint a depressziómat, a magányosságomat, a szülők elbaltázott gyereknevelési technikáit kiírni. Ebből kaptatok eleget, és valószínűleg nem kíváncsi rá senki. Ezért vártam az ihletre. Ami ma délután végre ismét megjött...

Szombaton szakadt az eső, így egész nap az ágyban tespedtem. Filmnézéssel, kajálással, és skypeolással ütöttem el az időt. Egyébként is kimerültem fizikailag, mert hétfőtől péntekig sikerült 60 órát dolgoznom. Mindenem fájt, és úgy vártam a péntek estét, mint a Messiást.
Szóval a szombatom borzalmas volt. Délutánra sikerült sírva fakadnom, mint egy gyerek. Titeket akartalak: a családomat és a barátaimat. Ezen sirámomat Ádám hallgatta végig. Akiről most írok először. Nem véletlenül...

Ádámot június elején az általatok már jól ismert, lúzerekkel teli társkereső oldalon ismertem meg. Ő írt nekem - angolul. Baráti jelleggel. Teljesen normálisan és udvariasan. Erre az én válaszom szokás szerinti Melindás stílusban csak ennyi volt: "Ha magyar vagy, miért angolul írsz? Már elfelejtetted?"
Két hete nézegettük vissza a levelezésünket, és sokkolt, hogy képes voltam ezt visszaírni neki:) Mindenesetre ez őt nem tántorította el, bár első gondolata a "what the f**k?" című kérdés volt, mint utólag kiderült - a szerk.

Ádámmal két hétig randizgattunk, majd feltett júli 10-én hajnalban egy hosszú ölelés után St. Pancras állomáson az Eurostarra Brüsszel felé. Úgy gondoltam, ez a három hét jó próbaidő lesz mindkettőnknek, hogy elmerenghessünk, akarunk-e egymástól valamit. Mert addig amolyan baráti, ismerkedős fázisban voltunk, aminek én kifejezetten örültem. Végre nem volt rajtam nyomás. Rájöttem, hogy mindig is ez elől menekültem. Hogy a pasik elvártak tőlem dolgokat hatályos időn belül (nem feltétlen fizikailag, semmi sunyi mosoly a bajszok alatt!).

Hosszú idő óta Ádám volt az első pasi, aki nem akart öt randin belül rám ugrani, nem erőltetett rám semmit. Emlékszem, először Richmondba mentünk egy pubba. Értem jött. Kiléptem a ház ajtaján, és ott állt világoskék ingben. Kicsit megkönnyebbültem. Az előző hetekben ugyanis majdnem minden randijelöltem pólóban és farmerban jelent meg. Természetesen tisztelet a kivételeknek!!!
Ádám állítólag azt gondolta, rossz címre jött, mikor kiléptem a kapun. Hát én nem tartottam magam ennyire szívdöglesztőnek. Főleg, hogy hajat mosni sem volt időm, ezért összefogtam. Csak a pasik nem ismerik ezeknek a fortélyoknak a miértjeit:)

A "meeting" (azért hívjuk így, mert a londoni pasik következetesen folyton meetingként említik a randikat, nem "date"-nek - úgy látszik, ez nekik para) végén megkérdezte, mikor engedem meg, hogy lecsót főzzön nekem, mert ő tud egy jó zöldségest, ahol árulnak TV paprikát. Olyan kedvesen és udvariasan fejezte ki magát, hogy nem tudtam hárító választ adni.

Tehát az első meeting egy szerdai napon volt, Maci barátom szülinapján, június 22-én. A lecsós vacsora pedig egy hétfői napon, ha jól emlékszem. Mindennel ki lettem szolgálva, jobban mondva körül voltam ugrálva. Ádám szerint bátor voltam, hogy elmentem egy idegen férfi lakására. Dehát legrosszabb esetben mi történhetett volna? Sikításban török ki, a szomszédoknak pedig beszakad a dobhártyája.

Mivel Ádám vegetáriánus, két bödönben készült a lecsó. Nekem a kolbászos verzió, neki a zöldséges. Nagyon finom volt, pont olyan, ahogy én szeretem: sűrű paradicsomos szafttal, enyhén csípősen. Dobozkában megkaptam a maradékot, így következő nap az volt az ebédem is:)

Az eljövetelem előtti utolsó együtt töltött hétvégénken elmentünk egy kis hangulatos francia étterembe Richmondba. Ezúttal öltönyben várt, mondván, én mindig olyan csinosan felöltözöm. Persze akkor kivételesen magamhoz képest alul voltam öltözve, és zavart:)
Ádám szerint ez volt "A tökéletes vacsora és tökéletes este". Kivéve, hogy a végén direkt a pulthoz ment, a pincér mégis hangosan közölte a végösszeget:-D

Következő nap kiruccantunk Windsorba, ahol végre láthattam a csodálatos kastélyt, és elfogyaszottam életem egyik legjobb fagyiját+best ever cappucinoját a helyi díjnyertes cukrászdában.
Vasárnap egy "tökéletes ebéddel" zártunk, mert Ádám azt akarta, jó érzéseket, szép emlékeket vigyek el magammal a következő három hétre.
Ádám mellett királykisasszonynak érzem magam. A tenyerén hordoz, kedves, udvarias, minden kívánságomat lesi, és amit egyszer említek, megjegyzi. Elhalmoz, és most már kristály tisztán látom, hogy a hízlalásom a cél! Masnival átkötött isteni Carluccio`s csokitorta, csokivirágok, csokis brownie, stb.

Amióta eljöttem Londonból, skype-on és élénk sms-ezésben tartjuk a kapcsolatot. A többit pedig majd az idő eldönti.

Tehát a szombatra visszatérve - hálát adtam, mikor végre este lett, és már a kádban ültem. Minden szar napnak is vége van egyszer, és a következő csak jobb lehet. A tegnapot mindenesetre legszívesebben lehúztam volna a vécén.

Ma délután felfedeztem Philippeville környékét. Ez a legnagyobb város a közelben. Találtam egy ösvényt a kastély mögötti erdőben, amit megkérdeztem, és a szomszéd faluba vezet, ahol étterem is van. Gondoltam, meghívom magam egy ebédre. Tudtam, hogy vicces lesz, mert egy párszáz fős falvacskában nem várhatom el, hogy beszéljenek angolul, és hogy valószínűleg az étlapon is minden franciául lesz.

Fél óra barangolás után megérkeztem Villers-le-Gambonba. A falut kb. 5 perc alatt bejártam. Nevezetessége egy kis betonplacc, apró játszótérrel, mögötte templommal, gyorskajáldás bódéval. A nap nevezetessége azonban én voltam "Monkeys Love Me" feliratú, Viki Barátnőmtől kapott pólómban, Orsi Barátnőmtől kapott párducmintás gumicsizmámban, Keresztlányomtól kapott pink gyapjúkardigánomban. Furán néztek rám, hogy tévedtem ide, én pedig kezdtem zavarba jönni:)

A falu szélén van egy olasz étterem. Betoppantam: "Bonjour!" A nyelvtudásom kimerül ebben a szóban, valamint az "au revoir!" és "merci beaucoup" kifejezésekben. Ezt valószínűleg csak én tudom, mert eddig akárhányszor felváltva alkalmaztam őket, mindig elkezdtek hozzám franciául beszélni - most is így történt. Úgy gondoltam, a széles mosoly mindent megold, így ezt mutogatással mixelve elmagyaráztam, enni szeretnék.

Amilyen fáradtan és melankolikus hangulatban érkeztem, annyival jobban feldobott az étteremben eltöltött idő. Az emberek láthatóan barátságosak voltak. A pincérlány szó nélkül elém tolt egy kis tál olivabogyót fokhagymás olajban, vajjal és kenyérrel. De az a kenyér friss és puha volt, nem az a morzsálódós kommersz vacak, amit a szupermaketekben kaptok. Kértem egy pohár sört, majd betoltam az előételt, és kértem Minestrone levest. Elég sokára érkezett meg, és akkor rájöttem, miért. Az is házi módra illatozott, megszórva friss petrezselyemmel, tele zöldségekkel. Ezek után még kikértem egy 3/4-ig érthető összetételű pizzát. Óriási volt, és nagggyon finom!!! A tésztája puha, omlós, nem keményszélű, és meg volt pakolva vastagon sajttal, paradicsommal, oliva- és kapribogyóval, fetával, hagymával. Az idejét sem tudom, mikor ettem ilyet utoljára. A fele kifogott rajtam, így elmutogattam a kedves pincérlánynak, hogy nem-e csomagolná be.

Közben a tulaj körbejárt, és nekem is odaszólt - hála Istennek - csak egy "bon appetit!"-et. Mindenkitől megkérdezte, hogy érzi magát, ízlik-e nekik a kaja. Már amennyire értettem. Ugyanis az egyik legfontosabb szót, az "eszik"-et is tudom: "manger". Csak hogy megcsillogtassam franciatudásomat!

A végén már nem bírtam volna desszertet is enni, ezért csak egy capuccinot kértem. Közben olvasgattam egy önfejlesztő könyvet - aminek kapcsán kaptok tőlem majd egy emailt, és 3-4 kérdésre kérek őszinte választ velem kapcsolatban - és akkor rájöttem, mennyire nem szerettem magam az utóbbi hetekben, mennyire nem hittem magamban, nem törődtem magammal, mindig másokon akartam segíteni, és az ő igényeiket szem előtt tartani. De ez egy másik témakör.

Elröppent az idő. Fél négy lett. Majdnem másfél órát töltöttem ott, én maradtam egyedül. Ahogy felálltam, szép lassan indulni készült a pincérlány és a pultos fiú is. Akkor döbbentem rá, hogy valószínűleg 3-kor lett volna zárás, és ők arra vártak, hogy én befejezzem az ebédemet. Eszükbe sem jutott odajönni, és kézzel-lábbal elmagyarázni, húzzak már haza. Pedig vasárnap délután volt. Ilyen emberek is vannak.

Ahogy visszafelé sétáltam tele pocakkal az ösvényen, bekukkantottam az odafelé is látott privát területre - horgásztóval és faházzal, családokkal. És akkor megéreztem a parázsló fa illatát, ami mindig a gyerekkori nyári szünetekre emlékeztet. Amikor a keresztszüleim levittek Bajára, a Duna partjára egy barát nyaralójába, és az unokatesóimmal reggeltől estig fürödtünk, rohangáltunk, játszottunk, finomakat ettünk. Nem aggódtunk semmi miatt. Hideg vízben zuhanyoztunk a kertben, mert csak a nap melegítette - ha volt. Majd este, a helyi kocsmában hallgattuk a lagzis zenét a nagyokkal szintetizátor és egy énekes társaságában - ott az volt a nagy szám! És amikor pacalpörköltet (az finom is tud lenni!!!) vagy csípős halászlevet ettünk bográcsból, meg amikor agyoncsípkedtek a szúnyogok, és azzal a rohadt büdös SZUKU-val kentünk magunkat. Amikor rákvörösre égtünk az egyik homokzátonyon, mert a keresztapám motorcsónakja lerobbant, és nem tudott időben értünk jönni. Amikor a Keresztmamám 100 db palacsintát kisütött nekünk, és mindezt mosolyogva tette. Ezek az emlékek idővel nem megszépültek, hanem mindig is ilyen szépek voltak. Hozzám tartoznak. És én ennek nagyon örülök.

Útközben még találkoztam mindenféle helyi emberkékkel, akik egytől egyig mosolyogtak, és előre köszöntek, olykor egy-két - számomra érthetetlen - kedves szót is szólva. Éreztem, hogy akármennyire is idegen vagyok, itt, ezekben a piciny falvacskákban nagyon sok szeretet van. Szerencsés vagyok, hogy ebből ma én is kaphattam.