Tiffany magazin különszám – 2. rész – avagy a tragikus végkifejlet

Augusztus 15. vasárnap

Háááááááááááááát.... nem tudom, hogy leírjak-e mindent, de így teszek. Hiszen eddig is mindig őszinte voltam hozzátok. Akkor is, ha cikis helyzetbe kerültem. Ami köztudottan nem ritka nálam...

Úgy tűnik, a Latin Szerelő felültetett. Szombaton még ott szórakoztatott a medencénél a pihiidőmben – aznap dolgoztam le a júliusi másik napomat, amikor hazautaztam – én meg meló után smseztem neki, van-e kedve elvinni valami jó kis helyre utolsó szombat estémen. Ugyan nem maradtunk semmiben erre a napra, mégis gáznak tartottam a választ, ami ez volt: „Sorry, de hazautazom anyukámhoz látogatóba, épp vezetek. Csók!” Pfffffffffffffff!!!!!!!!!! Csókold meg a hátsó felemet! – gondoltam magamban. Lehet, hogy én vagyok túl szkeptikus és hordozom magammal egy bőröndben a múlt sérelmeit. De ti elhiszitek ezt a boolshitet???
Felnőtt emberek vagyunk. Nem várom el, hogy értem epekedjen. Hiszen négy nap múlva elröppenek, és valószínűleg soha többet nem látom. De ha ostobának néznek, azt nagyon nem szeretem.
Minezektől függetlenül megnyugtatott, hogy vasárnap még ugyanúgy együtt beachelünk, és megkérdezte, már reggel akarok-e menni. Erre tipikus Melindás választ adtam, és most biztos felszisszentek, hogy mindent elszúrtam. De nem bírtam ekkora ziccert kihagyni, és úgy éreztem, jogos a frusztrációm. Tehát ez ment el válaszként: „Veled vagy nélküled, de elmegyek beachelni, te pedig majd csatlakozhatsz, ha elszabadultál anyádtól.” Szerintem vicces:) Férfi barátaim számára gondolom, nem. És most szolidárisan véditek Mr Armandot, hogy mi van, ha mégis az édesanyjához ment szombat este. Ezt már Lacustól is megkaptam időközben, ugyanis kikértem a véleményét. De én erre az anyucis látogatásra kb. 1% esélyt adok...

Eldöntöttem, hogy azért is jól fogom tölteni a szombat estémet! Kiöltöztem csinibe, smink és társai, majd a hónom alá csaptam Lenot (ő Lenovo, a laptopom, és by the way kislány – én azt hiszem:).
Arra gondoltam, megnézem végre a hotel fenti bárját, hátha mégsem annyira gáz.
Senki nem volt rajtam kívül. Átfutottam koktéllapot, és ismét csalódottan konstatáltam, hogy nincs Long Island. Szimpi kis mixer állt a pult mögött. Kedvesen rámosolyogtam, köszöntem, és megkérdeztem, miért nincs eme remek nedű a menüben. Ő sem értette, de közölte, hogy szívesen kever CSAK nekem egyet, normál koktéláron. Juhéééééj! - örömködtem magamban. Már érdemes volt otthonról kiszabadulni! És legalább azt is elmondhatom, nem úgy mentem vissza Londonba, hogy nem ittam meg kedvenc italkámat egy puccos hotelbárban. Láttam, hogy nem sajnálja belőle a lényeget, úgyhogy figyelmeztettem, ne turbózza fel nagyon, mert később meg akarok kóstolni egy másikat is.

Kiültem Lenoval a teraszra, ahol óriási fonott fotelek voltak. Kényelembe helyeztem magamat, és néhány éhes szúnyog társaságában skypeoltam a tesómmal. Amikor már úgy éreztem, kellőképpen Pöttyös Panka vagyok – még a talpamat is összecsipkedték! - bevonultam.
Addigra már egy férfi-női páros zenélt – a pasi zongorázott, a csaj énekelt. Először nem tetszett. Aztán rájöttem, hogy tök jók. Mindenkinek a kedvére tettek, és eljátszották a vendégek kedvenc számait.
Sajnos hívott a természet. Leno hónom alá - Long Island fele asztalon marad - Melinda lelép. Egy perc múlva, ahogy visszajöttem, ital sehol. Odamentem a pulthoz reklamálni a mixernek. Később kaptam egy pohár száraz pezsgőt – amit utálok – szexi eperdarabkával a szélén. Hm – gondoltam magamban – ez felhívás keringőre?

Átcuccoltam a bárpulthoz, kérni egy normális italt. Elkezdtünk beszélgetni Marioval – kihallgattam, hogy így hívják - mellettem pedig egy idősebb ír hölgy ült. Vicces volt az öreglány:) Ő a lányával lelépett, én pedig maradtam. Ekkor már éjfél felé járt.
Kiderült, hogy kicsi a világ, és Mario nemcsak hogy tudja, hol van Magyarország, de már járt is kicsi hazánkban. Mégpedig Pakson, nemzetközi judobajnokságon. Ugyanis korábban profiban nyomta, és kétszer elsők is lettek csapatban. (Igen, csupa sportos pasit fogok ki! - a szerk.)
A zongorista is tudta, hol van Hungária, aminek nagyon örültem. Aztán ráfogta, hogy biztos azért vagyok ilyen gyönyörű, mert magyar lány vagyok. Ahhhhhhh, micsoda bóóók!

Észre sem vettem, és még két Long Island került elém egymásutánban, fizetnem viszont valamiért nem kellett. (Én egyébként a második után majdnem el is felejtettem megkérdezni, mennyivel tartozom...:) Mario tudálékosan elmagyarázta, hogy kedvenc koktélomnak többféle verziója létezik. Ezt most megosztom Veletek is:
1. California Ice Tea – ginger ale-lel keverve
2. Miami Beach Ice Tea – blue curacaoval megspékelve
3. Öööö... nem emlékszem:S

Hajnali egy órához közeledtünk, és örültem, hogy végre veszély nélkül elbeszélgetek egy hímneművel. Merthogy kiderült: nős, két kisgyermek apja. És abból ahogy a családjáról mesélt, nekem nagyon boldognak tűnt. Megkérdezte, nincs-e kedvem vele beülni egy sörre, miután bezárt. Nem láttam semmi akadályát.

Bekocsikáztunk a városba – Almancil – ahol végre láttam, hogy élnek normális halandók is a környéken!!! Tankolás után megérkeztünk egy kb.10 rendőrrel őrzött parkolóba, így nyugodtan hagytam Lenot a csomagtartóban. Armando egy puccos beach bárba vitt, ahol korábban dolgozott. Így ingyen volt minden:)
Kiültünk a tengerpartra. Beszélgettünk sportról, családról, gyerekekről, munkáról. Majd számomra sokkoló pillanat következett, ami felébresztett Csipkerózsika álmomból. Fel akart melegíteni, átkarolt, és megkérdezte, megcsókolhat-e. Kamilláztam egyet... Határozottan tiltakoztam, és mondtam, hogy gondoljon a családjára. Ő nem akart. Megmagyarázta, hogy hozzuk ki ebből a pillanatból a legtöbbet, úgysem látjuk többet egymást. Valahogy akkor logikusnak tűnt számomra 3.5 Long Island után... Most biztos röhögtök Fiúk, és azt mondjátok magatokban: ezek után ne csodálkozzunk mi nők, ha a pasik minden alkalmat megragadnaka próbálkozásra. De várjátok ki a végét!:)
Kb. 5 perc múlva leállítottam, hogy most már elég lesz. Megvolt mindenki öröme, menjünk haza. Ehhez képest egy másik ismerős környékre érkeztünk: a Quinta do Lago beach parkolójába. Körülnéztem, és mondtam neki naívan, hogy ez nem a hotel, rosszfelé jött. (Most hangosan nevetek magamon, mennyire röhejes lehetett ez a mondat tegnap este!:) - a szerk.) Aztán rájöttem, miért. Rám akart ugrani a kocsiban. És lőn csoda! Bennem még mindig volt annyi ész, hogy közöltem, én ezt így nem akarom, vigyen haza. Na, azért érzitek?:)

A hotel sorompója előtt megkérdezte, itt jó-e. Dacosan nemet mondtam. És mivel nem voltam hajlandó kiszállni a kocsiból, ő pedig nem akart szarakodni a bejárat előtt, így hajnali négy órakor kénytelen volt odaköszönni a portásnak, hogy engedjen be minket – így észre is vette, hogy nővel jön - és befurikázni engem a 122-es villa elé. Nehogy már megkönnyítsem neki!:) Anélkül, hogy ránéztem volna, vagy szóltam volna hozzá, kiszálltam, és ráb*sztam az ajtót. Ahogy már annyi más hasonló pasira korábban. És ennyi, részemről a fáklyásmenet.

Tudjátok, én sem vagyok egy matyóhímzés. És valamiért bevonzzom az efféléket. De csak mert a férfiak egy része ilyen, nem fogom magamat okolni. Igenis vannak normálisak, és én ki fogok halászni egyet!:)

Amikor ezeket a sorokat írom, vasárnap du. 1 óra van. Egészen pontosan három órát tudtam aludni a kölkök miatt. Armando pedig az imént írt, hogy nagyon messze van Farotól: a szülővárosában, Coimbraban, 447 km-re, ahol az anyja lakik. Ezt felkiáltójellel hangsúlyozta ki, amin röhögnöm kell. És csak holnap reggel jön vissza. Na persze! Főleg, hogy 8-kor kezd. Szerintetek? Muhaha! És akkor nem kamuzik...
Természetesen ezt a ziccert sem hagyhattam ki, és válaszoltam, mintha hülye lennék – úgyis annak néz: „Hú, akkor jó korán, kb. hajnali 3-kor kell indulnod, mert hosszú levezetni ezt a távot! Képzeld, szombaton volt olyan kedves az egyik mixerfiú, és elvitt szórakozni. Nagyon jól éreztem magam.” Hadd higgye csak, hogy mással esetleg könnyelmű voltam, míg vele nem. És csak hadd egye a franc, ki lehetett az. Hiszen mindegyik nős:)

Azóta merengtem én ezeken a dolgokon, és rájöttem, hogy még mindig kislányos naívsággal tekintek a férfinemre. Jó vagy nem jó, ki tudja... De egy biztos: azért lettem ejtve Armando által, mert nem akartam a karjaiba omlani a csütörtöki naplementés randin. Ugyanis egyértelműen értésére adtam még a legelején, hogy ne is próbálkozzon.
Férfitársaim némelyike most biztosan azt mondja, hülye vagyok, miért nem használtam ki az adott helyzetet. Egyszerűen nem volt kedvem hozzá és kész. Tudom, hogy most tök szarul érezném magamat. Szarabbul, mint amúgy.
Nem ellenkeztem volna én a nyaralás végén. De igenis dolgozzon meg érte! Romantikázzon, vigyen el vacsorázni, vagy valami szép helyre, stb. Hova lettek ezek a férfiak??? Azok a nők rontják el őket, akik annyira kétségbeesettek, hogy az efféle tengerparti vakációk alatt örülnek, ha levadásznak egy pasit, aki egyből megd*gja őket. Hiszen mindkét ürgét meginterjúvoltam, szoktak-e kapni ajánlatokat hölgyvendégektől. És Drágáim, még pénzért is! Az már az ő lelkiismeretük, hogy elfogadták-e. Nem különösebben érdekel a dolgok ezen része.

A személyzetből még két kedvenc bartenderem, egy szöszi pasi és Pedro van hátra. Ő az, aki széles mosollyal fogad minden nap fél 2-kor a medence bárjában, és kérdezés nélkül elkezdi keverni a világ legeslegjobb jegeskávéját. Mert első alkalommal megjegyezte, mit szeretek. Ha csak 5 percet várnom kellett rá, már azt se engedte, hogy kifizessem. Ha pedig nem tudott visszaadni aprót, inkább hagyta, hogy én tartozzak neki. Vele is randizzak, hogy csalódjak a Férfi Állatfajban??? Neeeeem! Ő maradjon meg 100% cukiként az emlékezetemben!

Na, ennyit a sors iróniájáról... Most pedig zárom soraimat, megyek beachelni. Egyedül!

Augusztus 16. hétfő

A vasárnap délutáni tengerpartozás egész jól sikerült. Néha be-bekómáltam az ágyon másnapos hulla lévén. Öreg vagyok én már a partizáshoz! Szerencsére valamelyik gyerek bőgése mindig felébresztett, így nem égtem oda. Béreltem ágyat 15 EUR-ért. A Monta De Quinta ágyakat előre kell lefoglalni. Hiába volt a fele üres, akkor sem fekhettem rá. Nem úgy van az! Mellettük egy sorral ugyanolyan ágyak viszont szabadok voltak. Egy másik fickóhoz tartoztak, akinek zsebbe kellett fizetni. Logikus, nem?....

Rám tört az éhség. Szerettem volna kajálni valamit abban a borzalmas bárban, amelynek az alagsorában, a mosdó mellett a rohadozó halmaradékokat tárolják. Tele volt. Megkérdeztem a Keresztapa kinézetű maffiózó tulajt, hogy mikor érdemes visszajönnöm. Azt felelte, egy óra múlva. Próbálkoztam asztalfoglalással, de nem lehetett. Aztán közölte, hogy egy óra múlva is nagyon sokan lesznek. Röhötem, és otthagytam. Még a Gundelban sem várnék ilyen sokat egy asztalra. Nemhogy ezen a tré helyen:-D Szerencsére egy köpésre volt egy kis büfé, ahol aranyárban árultak bagettet. Így menekültem meg az éhhaláltól...

Megnéztem a naplementét, és gondoltam nagy vagányan, majd hazagyaloglok. Hiszen úgyis későn sötétedik, ráérek, és megjegyeztem az útvonalat a buszon. Végül sikeresen hazakerültem, de tangapapucsban, napozástól elgyötörten nem volt túl nagy fun fél órát klappolni...

Ma újabb csajos délelőttöt töltöttem Thalival. Míg a Boote család többi része angol módra golfozni ment, mi itthon maradtunk. Mire a Törpe felébredt, én már összekészítettem mindent. Úgy döntöttem, hogy ma is jól fogom érezni magamat. Ezért az volt a terv, hogy a klubban mulatjuk az időt pancsolással, játszással, kajálással.

Hála a jó égnek nem Armando tartotta a frontot. Így könnyebb volt nekem is, mert nem rajta puffogtam, hogy mekkora barom. Egy fogszabályzós srác volt helyette, akivel csináltattam magunknak egy jó kis árnyékos sarkot. Leterítettem egy óriási fürdőlepedőt Thalinak. Ha ugyanis kúszhat-mászhat, teljesen jól elszórakoztatja magát. Elvittük a kedvenc új játékát, ami egy hatalmas műanyag csirkefogó olló. Mindenki furán nézett ránk, de ha egyszer Thalit ez teszi boldoggá...:)
A selyemsonkát nem annyira csípi a gyermek, rá kellett jöjjek. Eddig mindig mindent egy szó nélkül megevett, ő az egyetlen a lányok közül, aki normálisan kajál. De ma – mert mikor máskor – műsort rendezett. Cirkuszolás, kiabálás, sírás és társai. Ja, és erre még rájött a primadonnázás, amit Xanthe szokott nyomni: nekiáll öklendezni és kiköpni a kaját, csak megenni ne kelljen. Valamiért rám jött a röhögőgörcs...:)

Most pedig zárom soraimat, és felteszek Nektek mindent a blogra. Hetek óta nem kapok visszajelzést. Remélem, nem nyaralni van mindenki egyszerre. Az írás ugyanis terápiás hatással van rám, rá kellett jöjjek:)