Augusztus 17. kedd
Már alig vártam, hogy kiírjak mindent magamból. Most tényleg szükségem lenne egy terapeutára, basszus... A cuccaim 3/4-e összepakolva, én pedig romjaimon heverek bébiszittelés közben, NYUS-tól szenvedek (Nyaralás Utolsó napjai Szindróma – a szerk.)
Hétfő este beszólt Richard - miközben a blogomat pötyögtem a konyhában - hogy miért töltök annyi időt a számítógép előtt, miért nem megyek el valamerre. Finoman próbáltam rávezetni, hogy már mindent megnéztem, és még ha ki is teszem a lábam a komplexumból, Quinta do Lagoban sincs semmi. Hiszen az egész egy üdülőtelep. Több órát meg hadd ne gyalogoljak a következő lebujig. Tehát marad a bár és a medence. Nem sikerült felfognia. Mindegy. Aznap amúgy sem voltam hangulatban, és ez a kommentár már csak hab volt a tortán. Úgyhogy kifakadtam neki, őszintén: „Azért Richard, mert nagyon magányos vagyok.” Egyből meghökkent. Neki meg sem fordul ilyen a fejében...
Sajnálatos módon már csak két nap van vissza a hazamenetelig. Chiarával együtt sírtunk. Annyira rossz volt látni, hogy szomorú, és tényleg nem hisztiből csinálta. Szorosan átöleltük egymást, és próbáltunk vigasztalódni...
Egyébként itt Portugáliában minden napom úgy kezdődött, hogy Chiara lecsattogott meztelen talpacskáival a lépcsőn, amint meghallotta, hogy szöszmötölök a konyhában. Például ma reggel is köntösben félkómásan készítettem a kávémat, még jóval a munkaidőm kezdete előtt, de ő már szaladt hozzám. Köztudottan antiszociális vagyok ébredés után kb. még egy óráig. Ebből komoly problémáim voltak a Procter HR osztályán is:) De ahogy Chiara örül nekem, engem is mosolyra derít, és teljesen másképp indul a napom. Pedig bevallom őszintén, néha egy porcikám sem kívánja ezeket a kis ördögfiókákat.
Ma a hotel klubjába kellett vinnem a csajokat. Persze a Latin Lover ott volt, hadd örüljek:S Bevallom férfiasan, ez eléggé betett a lelkivilágomnak és az aznapi hangulatomnak. Gondolom hivatalból - odajött köszönni: „Jó reggelt Hölgyem, hogy van?”
Mi a fene? - gondoltam magamban - Mióta nem hív mindenki előtt Melindának? Rájöttem, hogy azóta, hogy megosztottam vele, milyen jól éreztem magam szombat este.
Miss Bitchet játszottam, és rá se néztem, úgy válaszoltam, nem túl udvarias angolsággal: „I`m fine.” Armando hüppögve eloldalgott...
Mondanom sem kell, fél délelőtt került. Én meg direkt ugráltattam köcsög módon. Többször odaintettem neki, mint ahogy a gazdag, unatkozó tyúkok szoktak, és ide-oda tologattam vele a napernyőt. Így utólag visszagondolva már nem bosszankodnom, hanem röhögnöm kell:)
Tényleg nem véletlenül mondhatta Armando egyetlen „randinkon”, hogy az első benyomása az volt rólam, fenn hordom az orromat. Én meg persze rákontráztam, hogy 37 helyett 42-nek néztem, és kötözködő baromnak tartottam:)))
Első csicskáztatáskor hoztam a formámat. Jó hangosan megkérdeztem, - hogy az ágyszomszédok is hallják a privát beszélgetésünket - hogy milyen volt a hétvége az anyjával. Olyan szemét tudok lenni, nem?:) Armando meglepődött, aztán hebegett-habogott, hogy négy óra alatt vezette le az utat (nem baj, hogy nem ezt kérdeztem, ez már csak mentegetőzős válasz volt részéről a csipkelődős smsem miatt - a szerk.), majd gyorsan távozott a színről.
Jó sokáig felém sem nézett, úgyhogy ismét odahivattam, ezúttal a másik irányba tolattam vele a napernyőt. Morogva, sértődötten megkérdezte, hogy milyen volt az estém. Játszottam a hülyét, mintha nem tudnám, melyik estéről beszél. Erre ő: „Miért, már elfelejtette?”
Hát ez marha jó! Még Őkegyelme volt megsértődve!!! Legszívesebben a fejére borítottam volna a napernyőt, mind megismerkedésünk legelején. Legalább szép kerete lett volna a love storynknak...
Direkt lefoglaltam egy ágyat a cuccaimmal a pihiidőmre, ami persze láthatóan nem tetszett Armandonak. Nekem viszont annál inkább. Ugyanis már délelőtt kinéztem magamnak – jobban mondva ő engem! – egy gyönyörű, világító kék szemű, barna hajú, magas, izmos szakácsfiút. Sajnos túlságosan elfoglalt volt, de legalább szemmel d*gtunk:))) (Orsika, ismerős a szitu?)
Majd - hogy ismét jót röhöghessetek – megtörtént az évszázad égése. Nagy vagányan odatipegtem indulás előtt a konyha bár mellé eső pultjához, ami nyitott. A világító szemű rám mosolygott, majd megjelent a főnöke egy pocakos Döbrögi uraság formájában, és közölte a szépfiú mögötte, hogy dolgozniuk kell. Pfffffffffff! Ezt a szívást! Ott volt a számom és a nevem egy darab kis cetlin a kezemben, amit neki szántam. Puffogva távoztam a színről, és azon tűnődtem, miért vagyok ennyire szerencsétlen. Hát így maradtam hoppon és magányosan hátralévő két napomra...
Augusztus 18. szerda
Már egy fokkal jobban vagyok – talán. Ez alatt a két hét alatt sok minden átfutott az agyamon. Például, hogy mi a frászt keresek én Londonban. Amikor én a tengert, a napfényt, és a kánikulát szeretem. Mindig is ilyen helyen szerettem volna élni. Teljesen össze vagyok zavarodva. De ne aggódjatok miattam! Ez nem azt jelenti, hogy holnap visszarepülök Londonba, másnap összepakolok, és a Monta De Quintában rázom a seggem esténként. Ez talán majd egy másik blog címe lesz. Egyszer...
Reggel ismét összecuccoltam a csajokat: Chiarát és Xanthét. Valamiért – talán turnusváltás volt – óriási tömeg volt ma a medencénél. Armando „kedvesen” azzal fogadott, hogy teltház van. Nem baj – feleltem – és pofátlanul lecuccoltam egy ágyra. Annyi holmink volt, mint Ms Santa Clausnak. Két hisztis gyerekkel nem fogok a tűző napon szerencsétlenkedni. Valahogy mára lett elegem abból a sok hülye gazdag emberből, akik órákra lestoppolják a napágyakat, majd sz*rnak ráfeküdni.
Nemsokára megjelent a család, akinek az ágyak fenn voltak tartva. Kedvesen, mosolyogva megbeszéltem a nőcikével, hadd legyen az enyém az egyik ágy délelőttre – ez az utsó napunk, két gyerekkel vagyok. Semmi gond nem volt belőle. Armando pedig bosszankodva nézte a jelenetet.
Távozáskor otthagytam a törölközőmet, fürdőrucimat, és egy játék plüsslovat az ágyon. Mire megérkeztem a pihiidőmben, sehol nem volt – ahogy sejtettem. Direkt megkérdeztem a kettővel arrébb lévő ágyszomszédokat, hogy nem-e tudják, mi történt. A hölgy mondta, hogy az úszómestert látta, hogy elviszi a cuccaimat. Armandonak mindezt nem mondtam, ő azzal a kifogással jött nekem, hogy félre volt dobva az összes holmim. Visszamentem ugyanahhoz az ágyhoz, majd megjött egy középkorú ír ürge. Ő stoppolta le a feleségével. Megkérdeztem ismét kedves mosolyomat előillantva, hogy nem-e baj, ha maradok a másik ágyon. A pali is megerősítette, hogy Armando volt olyan drága, és vitte el a holmimat, nem ők pakolták el. Pedig rá sem kérdeztem. Érdekes. Visszasüllyedtünk 30x évesen az óvoda alsócsoport színvonalára...
A szimpatikus ír úriemberrel vagy félórát beszélgettem mindenféléről. Armandonak ez láthatóan nem tetszett. Oda is jött megjegyezni, hogy milyen jó, hogy már barátok lettünk a palival. Most mondjátok meg nekem őszintén: hogy lehet valaki ekkora marha?
Azon filózok, mi lenne, ha kicsit alátennék. Hiszen a mai malőr már személyeskedés volt részéről. Mindenki más ugyanúgy otthagyja a holmiját az ágyon. Csak az enyémet vitte el. Ráadásul még paraszt is volt, el akart zavarni a kisebbik lubba, ahol még többen vannak.
Tudom, hogy mindenkinek benyalja magát, mert kedves. És azt is mefigyeltem, hogy jattolnak neki – ezért tartja az ágyakat. Ha nagyon szemét lennék, megérdeklődném még ma este, ki a főnöke, és írnék egy szép szerelmes levelet. Csak hogy neki kellemetlen legyen.
Chiara nekem köszönhetően már egész szépen evickél a medencében. Először csak pár méterre hagytuk el az úszógumit, majd mára már biztonságosan kalimpált anélkül is – sőt, be is ugrált! - azon a részen, ahol még leért a lába.
Xanthe első napokban karúszóval és úszógumival felszerelkezve volt csak hajlandó bemenni a nagymedencébe. Akkor is a korláton csüngött. Mintha magamat láttam volna gyerekként... Ma már többször bement úgy, hogy csak a karúszó volt rajta. És simán elúszkál a gumival, akármilyen mély vízben is. Samantha nem győzött nekem hálálkodni.
Délután azt hittem, neccesen végződik a nyaralás. Mindhárom Boote lány rám lett bízva, hogy a szülők pakolhassanak. Addigra megpuhítottam Armandot, és megkértem, tartson nekünk egy darab ágyat napernyővel, mire a csajokkal megjövök. Megcsinálta. Sosem fogom megérteni, mi vitte rá...
Csodák csodája, tök jól elvoltunk a lányokkal. Thali egyáltalán nem zavartatta magát, hogy nem mehet be a medencébe (a változatosság kedvéért most ő beteg – a szerk.). A másik két ördögfióka pedig valahogy megérezte, hogy most a legkisebbre kell fordítanom a legtöbb figyelmet, és simán eljátszottak. Ráadásul külön-külön, Xanthe a pancsolóban. Ami nála extraszámba megy. Még barátot is szerzett magának, holott ő köztudottan nagyon szégyellős, visszahúzódó gyerek.
Most egyedül a kiscsajok vigasztalnak, mindig megnevettetnek valamivel. Másképp elmerülnék a magány süppedős, ragacsos mocsarában. Bocs Gyerekek, hogy kissé melankólikusra hangolódik a blogom. Próbálom összeszedni magamat. Anyukám és Erika barátnőm szerint őserdőben élek, főleg pasiügyileg. Merthogy mit várokén egy „fürdőhelyen”? - ez Anyukám volt...:) Már csak egyet nem értek: hol marad ennyi ideig Maugli?????????,
EZ VOLT A PORTUGÁLIA KÜLÖNSZÁM. ARMANDO „MAJDNEM SZERETŐM” BALLADÁJA. OFFFFFFFFFFFFFFF...........................
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése