Szélsőségek: eddigi legrosszabb és legjobb napom története

Kezdjük a rosszal: hétfő reggel elhagytam Xanthét. A Gunnersbury megállóban vártuk a metrót, mentünk tornára. Fennakadások voltak, késtek a járatok a karbantartások miatt. Amikor megjött a vonatunk Richmond felé, felsegítettem Xanthét (mivel óriási a peron és a metró közötti rés, nem véletlenül mondják mindig be, hogy: MIND THE GAP!), majd szerettem volna én is felszállni a babakocsival. Erre nem nagyon maradt lehetőségem, mivel az ajtó minden előzetes csipogás és figyelmeztetés nélkül becsapódott, Xanthé pedig a metrón ragadt. Próbáltam elkapni, de már nem volt rá idő. A másodperc töredéke alatt történt az egész. Kétségbeesésemben elkezdtem verni az ajtót, hátha felhívom valamelyik őr figyelmét, de nem volt ott senki. Döbbenten néztünk egymásra Xanthéval az ajtón keresztül, ahogy a vonat elszáguldott. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez velem megtörténik, mintha egy mozit néztem volna. Pár másodpercig kamillázhattam a peronnál, majd félretoltam a babakocsit, és észvesztve rohantam fel a lépcsőn, mindenkit félrelökve. Akkor már a torkomban dobogott a szívem, és a sírás határán álltam, de eszembe jutott, hogy higgadtnak kell maradnom. Hiszen el kellett mondanom minél gyorsabban a lényeget, mégpedig nem az anyanyelvemen. Így berontottam a szolgálati helyiségbe, és közöltem, hogy egy 2.5 éves kislány utazik a most elhaladó richmondi járaton egyedül, mivel az ajtó hirtelen bezáródott. Azt is elhadartam, hogy néz ki, milyen ruha van rajta. A metrósok igazán segítőkészek voltak, és azonnal telefonáltak a következő megállóhoz Kew Gardenbe. Kiderült, hogy egy kedves hölgy a szárnyai alá vette Xanthét, és már le is szálltak a következő megállónál, ott várnak engem.
Most mindez talán egyszerűnek hangzik happy enddel, hiszen hamar megoldódott, de ne tudjátok meg, millyen gondolatok futottak át az agyamon, amíg vártam a következő vonatra, hogy Xanthé után mehessek!
Amikor megérkeztem az állomásra, a kislány annyira megörült nekem, hogy egyből leszáradtak a könnycseppek az arcáról, és abbahagyta a sírást. Megvigasztaltam, majd kértem egy hivatalos formanyomtatványt, amin panaszt tehetek. Persze utólag kiderült, hogy nem a megfelelőt adták. Sőt, szinte otthon éreztem magamat, mert az épp szolgálatban lévő őr először egy metrótérképet adott, hogy írjam rá az elérhetőségemet. Azt hittem, viccel...
Itthon elmondtam Richardnak és Samanthának, mi történt. Hivatalos panaszt fogunk emelni, már le is írtam mindent részletesen. Ha más nem, legalább annyit elérünk, hogy a Gunnersbury megállóban ezentúl mindig legyen egy őr, már haladás! A forgalmasabb állomásokon ugyanis szokott lenni egy emberke, aki körülnéz, és int a vezetőnek, hogy indulhat.
Hát röviden ennyi.

A kedd már sokkal jobban indult. Mivel két napja gyönyörű napsütéses idő van - ami ritkaságszámba megy - úgy döntöttem, nőnek öltözök. Végre sminkeltem, topot és szoknyát vettem fel, amit viszonylag kevésbé sajnálok a gyerekek által összegányolni. Persze a munkába tartó British öltönyös bizniszmenek szeme majd kiugrott - tudjátok, mint amikor a Tom és Jerryben kiakad a macska szeme:) De - gondoltam magamban - ne is álmodj róla, kisfiam!:)
Sokkal inkább tartogattam csini külsőmet a pár sarokkal arrébb lévő post office miniboltjában dolgozó fiúkának. A pihenőidőmben ugyanis végre feladtam a regisztrációs nyomtatványt a belügyminisztériumnak, és egyúttal könnyes búcsút intettem az útlevelemnek. Sosem fogom megérteni, miért kell elpostázni egy ilyen fontos dokumentumot. Nevermind...
A pasikával mindig szélesen mosolygunk egymásra. Fekete haj, hatalmas barna őzike szemek, kávészínű bőr, izmos testalkat, cuki vigyor, erotikus ajkak. Sorban álltam nála, hogy borítékot és bélyeget vegyek, mire közölte sanda mosollyal, hogy az ajánlott küldeményeknél ez nem kell, mert egy speckó zacsit kapok hozzá a feladásnál. Úgyhogy átirányított a másik részleghez. Kár - gondoltam magamban - pedig rányalhatnál egy bélyeget valamelyik intim testrészemre:) Persze aztán visszamentem mégegyszer, hogy kemény 1O penniért lefénymásolja az útlevelemet, de akkor már röhögött:)
Nem baj, majd legközelebb megpróbálok vele kontaktust létesíteni, és talán otthagyom neki a telefonszámomat. Elvégre nem a sötét középkorban élünk - ahogy néhány kolléganő szokta volt mondani nekem:)

Délután tea partyra voltunk hivatalosak Xanthéval az oviba. Volt mindenféle süti, és lehetett adományozni, amennyit szeretnél. Mivel ezerrel sütött a nap, én a fűben hawaiioztam, Xanthé pedig jól eljátszott. Közös bulizásunkat meg is örökítettem, íme!

Volt ott egy nagyon kedves fekete anyuka, akivel beszélgettem. Már a rhyme times-on (a mondókás foglalkozás) is megfigyeltem, hogy némely anyukát nem zavarja, hogy külföldi vagyok, és lazán leáll velem beszélgetni. Sőt, a hétfői tornaórán állásajánlatot is kaptam egy olasz anyukától, ami jól jönne nekem pénzkiegészítésként. Szerda esténként 7.3O.-tól kellene vigyázni két gyerkőcre, de nem nagy kunszt, mert akkor már alszanak. Itt laknak a közelben, úgyhogy majd megbeszélem Samanthával, mit szólna hozzá.

Chiara beteg. Megy a hasa. Így még több mentsége van hisztizni, ha kell, ha nem. De ma délelőtt kihúzták a gyufát Xanthéval. Samantha rám hagyta mindhárom gyerkőcöt, amíg elment kiropraktőrhöz. A két nagyobbik a kertben homokozott. Szokás szerint nem bírtak magukkal, behozták a konyhába a homokot, veszekedtek, kiabáltak, rohangáltak fel-le a lépcsőn, amit nem értékeltem túlzottan, mert Thaliát le kellett raknom aludni. Mivel nem hallgattak rám, úgy döntöttem, itt az idő, hogy bekeményítsek. Közöltem velük, hogy menjenek fel a szobájukba - ez a büntetés, amiért nem tudnak normálisan viselkedni. És maximum ott játszhatnak, meg kell várniuk, amíg az anyjuk hazajön, majd el kell mondják, miért voltak büntiben. Plusz rendet kell rakniuk a játékok között, ha végeztek. Meglepődtem az eredményen. Eltekintve attól, hogy az elején tiltakoztak, mindegyik masírozott fel az emeletre, az meg a legkevésbé sem érdekelt, hogy a szájuk jár. Ilyenkor olyan drámai mondatok hangzanak el, mint:
1. Nem leszek a barátod többé!
2. Soha többet nem beszélek veled!
3. Nem hallgatok arra, amit mondasz!
Megmondtam nekik, hogy amíg Thalia alszik, egy hangot nem akarok hallani: nincs veszekedés, kiabálás, és ha én vigyázok rájuk, az van, amit én mondok. Persze később bepróbálkoztak mindenféle béna kifogással, hogy lejöhessenek, de amikor megmondtam, hogy nem, egyből bementek a szobába.
Később Chiara kijött és átölelt, mert a szobámban pakoltam, ami mellettük van. Elmagyaráztam neki szépen, hogy ez most nem azt jelenti, hogy nem szeretem, ugyanúgy szeretem, de sajnos amiért csúnyán viselkedtek, most büntetésben kell lenniük. Megértette, és egy szó nélkül bement a szobába.
Amikor Samantha megjött, teljesen nyugodtan elmondták neki, miért voltak büntetésben, az anyjuk pedig ledöbbenve állt. Olyanok voltak, mint a kisangyalok, szép rendet is raktak. Később megkérdeztem Samanthát, nem-e bánja, ha efféle módszerekhez folyamodok, de úgy érzem, kell, hogy érezzék a tetteik következményét, másképp sosem tanulják meg. Szabad kezet adott, azt mondta, bármit alkalmazhatok, amit szeretnék. Persze nem az elnáspángolásra gondolt:)
Na, mit szóltok? Fejlődőképes vagyok! Pedig még csak holnap lesz három hete, hogy megjöttem!

Ma végre elmentem a pihenőidőmben kávézni. Kiültem a Chiswick Café teraszára, és elfogyasztottam két gombóc vaníliafagyit karamellával és kávéval a déli napsütésben:) Van is egy kis színem, a teapartin szereztem!
Vacsi után sétáltam egyet, és akkor döbbentem rá, hogy itt is pezseg az élet. A pubok szinte tele voltak, én pedig irigykedve néztem a velem egyidőseket, hogyan szórakoznak. Elhatároztam, hogy netvörkölni kezdek. Felveszem a kapcsolatot azokkal a lányokkal, akiket az angol au-pair ügynökség adott meg, és a közelben dolgoznak.

Az egészet most épp egy doboz ciderrel koronázom meg. Hónapok óta először végre a kedvenc Strongbowmat iszom:) Ezzel kívánok mindenkinek szép álmokat!