Szex és London - 18-as karikával

Most láttam két rész Szex és New Yorkot, és ihletem támadt. Mert most jutottam el arra a szintre, hogy öniróniával, higgadtsággal tudom szemlélni a magánéletemet. Ezáltal már képes vagyok arra, hogy megosszam veletek, min mentem át az elmúlt másfél hétben.

Azt hiszem, ismét szingli vagyok. Többen hiányoltátok, hogy alig írok Zsoltról. Talán azért, mert kb. 5 mondatban össze tudnám foglalni, amit megtudtam róla a másfél hónap alatt.

Jó volt vele együtt nevetni, és hülyéskedni. Sajnos ezekből a pillanatokból csak kevés adatott meg. Pedig azok a percek nagyon klasszak voltak.
Ezenkívül még említésre méltó, hogy oltáriakat szexeltünk, és talán csak ezen alkalmakkor éreztem őt igazán közelinek, emberinek, sebezhetőnek.

Zsolt nagyon zárkózott pasi. És azt hiszem, sajnos végére értem a türelmemnek, hogy lebontsam a körülötte lévő falakat.
Volt hogy napokig nem hallottam felőle, majd egy olyan kérdéssel hívott fel, mintha 5 perccel azelőtt beszéltünk volna utoljára. Alapvetően más nyelvet beszélünk elejétől fogva, csak nem akartam észrevenni.

Az egész dolog részemről ott kezdődött, amikor hazautaztam két héttel ezelőtt. Majdnem egy hétig nem hallottam felőle. Ez nekem nagyon rosszul esett, mert mint jónéhányan közületek tudjátok, milyen orvosi kálvárián mentem keresztül.
Mégis nagyon örültem, amikor egy órát várt rám Earls Court állomáson, ahol a reptéri busz letett. Azt gondoltam, ez egyfajta igyekezet, bocsánatkérés részéről. De szinte alig tudtunk miről beszélgetni Chiswick felé a metrón. Én a gondolataimban még Budapesten jártam, a családomnál, a barátaimnál. Inkább ő beszélt, én pedig üveges tekintettel néztem rá, és hallgattam.

Ezután 5 nap múlva találkoztunk legközelebb. De csak mert feldobtam a spontán randi kérdését, ugyanis eredetileg a hétvégében maradtunk. Mindegy. Elmentünk vacsorázni. Sajnos azt kell, hogy mondjam, régen éreztem magam ennyire kényelmetlenül. Na jó, annyira nem. Péterrel éreztem ugyanezt az utolsó előtti randinkon... Mintha egy állásinterjún ülnék velem szemben a leendő főnökömmel. Feszült voltam, és arra lettem figyelmes, hogy nem merek semmilyen témát feldobni, mert félek, hogy belém köt. Nem voltam önmagam. Az egész vacsora így telt el.
Majd Zsolt kérte, hogy sétáljunk még egyet. És akkor azon kevés pillanatok következtek, amikor felszabadult volt, vidám, és végre ismét közel éreztem magamhoz.
Én azt szerettem volna, ha együtt alszunk. Csak hogy összebújhassunk, semmi több. De ő elutasított, én pedig búcsúzás nélkül sarkon fordultam a metróaluljáróban - otthagytam. Magam sem tudom, mi ütött belém. Mintha egy kívülálló irányított volna. Nem is gondolkoztam az egészen. Azt még hallottam, ahogy azt mondja: "Hát ez király volt!", majd eltűntem a mozgólépcsőn.
Képtelen vagyok uralni az érzéseimet az utóbbi időben, és már nem is akarom. Most ez van. Mindezek ellenére nem bírtam haraggal lefeküdni, és beszéltünk telefonon fél órával később.

Úgy volt, hogy szombaton, ha végeztem a melóval, találkozunk. Ehhez képest Zsolt este 10-kor hívott fel, és a következő kérdéssel indított: "Eljössz velem Párizsba?" Ezt most Lányok biztosan baromi romantikusnak tartjátok, de én valahogy nem tudtam értékelni az előzmények ismeretében. Kérdeztem, miért nem hívott előbb, hiszen megbeszéltük, hogy találkozunk. De szerinte nem így volt, és csak azzal volt elfoglalva, miért nem tudok most ettől elvonatkoztatni (szó szerint így kérdezte). Hm, nem is tudom...
Megint nem jutottunk egyről a kettőre, beszélgettünk mindenféléről még skype-on, mintha mi sem történt volna. Ismét próbáltam oldani a kettőnk között lévő feszültségen, de hiába. Ekkorra már összegyűlt bennem az elmúlt hetek szarsága, és éreztem, hogy hamarosan robbanok.

Másnap délután hívott fel Zsolt legközelebb. Nyögve-nyelősen ment az egész. Először azon filóztunk, milyen programot csináljunk, majd 2 perccel később felvetette, hogy mi lenne, ha az egészet áttennénk máskorra. Merthogy ő másnapos, és pihennie kell. Na, nekem itt betelt a pohár. (Nem a másnapossága miatt. Ez az ő magánügye, és mellesleg marhára nem érdekelt.)
Higgadtan, de végre valahára mindent elmondtam, ami bennem volt. Hogy nekem mennyire szükségem lenne rá, hogy mellettem legyen, és hogy ezt nem kapom meg tőle, ráadásul még hülyének is néz, marionett bábuként akar rángatni, nem tudok mit kezdeni a zárkózottságával, és hogy én nem ezt érdemlem, stb-stb... És hogy hagyjuk az egészet a fenébe.
Először rávettem, hogy találkozzunk a városban, de aztán az egésztől elment a kedvem, és lemondtam. Azóta nem beszéltünk...

Hát rövidre fogva ennyi, Drágáim! Talán azért írtam le mindezt, hogy mégjobban tudatosítsam magamban. Bevallom csak Nektek, hogy még ugyanezen a délutánon elmentem sörözni Gábor barátommal, este pedig skypeoltam Istvánnal. Lévén 30-as pasik, sokat segítettek nekem abban, hogy más szemszögből is lássam a szitut. És estére már annyit beszéltem az egészről, hogy megszabadultam szinte minden feszkótól, elfogadtam, hogy ez van. Nem mindig csak magamban kell keresni a hibát.
Sőt, még azt is észrevettem - és biztos hülyén fog hangzani - hogy a sörözőben sok pasi megnézett. Pedig aznap aztán nem voltam topon. Rájöttem, hogy igenis jó csaj vagyok, és Zsoltnak örülnie kellene, hogy betoppantam az életébe. Ha nem tud megbecsülni, akkor majd lesz helyette más.

Ennek örömére még vasárnap éjjel beregisztráltam egy társkeresőre. Találtam végre ingyeneset, itt ugyanis súlyos pénzeket kérnek, ha meg akarod találni álmaid lovagját. Na jó, nem súlyosat, de én soknak tartom.

Érdekes még megjegyezni, hogy Zsolt után egyetlen könnycseppet sem ejtettem. Pedig azt hittem, fogok. Hiszen néha olyan közel éreztem magamhoz. Emlékszem, hogy Peti után dühből sírtam, és egész éjjel csak forgolódtam, ismételgetve magamban a kérdést: "Miért?"
Nem kell mindig mindent megérteni. Nem is lehet. Hálásnak kell lenni, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy. És bízni abban, hogy minden a lehető legjobban történt. Mást nem tehetsz.

A történet végéhez tartozik, hogy vasárnap éjjel egy szép, nyugodt álmom volt. Nagy pocakom volt, majd a szülőszobába kerültem, ahol minden fájdalom nélkül életet adtam egy gyönyörű kék szemű, szőke hajú kislánynak. A nővérke megkérdezte, mi lesz a neve, és erre azt feleltem: "Megbeszélem az apjával." Tudtam, hogy Zsolt az, és akkor már nem voltunk együtt. Mégsem volt bennem félelem, hogy egyedül nevelem fel a lányomat. Sőt, valami újjászületett bennem. És hétfő reggel kipihenten ébredtem...