Hogyan is volt az a zűrös december 23-a?

2010. december 23.
Kb. négy órát aludtam előző éjjel az „exem” miatt. Peti szépen megkavarta, hogyan jussak a bőröndömhöz, azáltal hogy a biztonság kedvéért nem volt képes ránézni a főnöke által készített munkabeosztásra: vajon tényleg szabadon hagyta-e neki a 23-át, ahogy ígérte. Tehát a bőröndöm Petinél, és marha messze. Így én éjjel idegeskedhettem és intézkedhettem fuvarügyben.
Hajnali fél 2-re kaptam egy 60 fontos ajánlatot a perzsa fickótól, aki még nyáron vitt luxus Mercijén Samantháék rokonának esküvőjére a gyerekekért, majd haza. Már biztosan nem emlékeztek rá - Mohsen Yalda bejegyzés néven találhatjátok ezt az archívumok között:)
Gondolhatjátok, hogy örült az öreg, amikor rásmseztem 1-kor. Ki is vertem az ágyból, mert egyből rám csörgött. Tudom, hogy önzőség, de akkor hulla fáradtan nem tudott érdekelni, csak az, hogy megoldást találjak, mégpedig gyorsan. Így nyugodtan feküdtem le – azzal a tudattal, hogy valaki elvisz. A minicab taxi ár ugyanis min. 150 font lett volna az általam kívánt útvonalra: Paddington állomás, ahol landolok reggel a vonattal – Archway (északkelet), ahol Peti dolgozik – Heathrow (délnyugat). Csak hogy érzékelhessétek az árkülönbségeket. És akkor még nem beszéltünk a fennakadásokról. A minicab nem fix tarifával visz. Ha dugó miatt állni kell, az is beleszámít, úgy, mint otthon.
A biztonság kedvéért – és ugyan korábban már beszéltük, hogy fullon van 23-án – Attilától is kértem egy ajánlatot. Ő az az erdélyi fiú, aki nyáron Lutonra vitt nagyon baráti áron. Reptéri transzferekkel foglalkozik, és van egy villanyszerelő vállalkozása is.
Reggel 6-kor keltett is a drágám, és 35 fontot mondott. Majdnem tapsikoltam örömömben az ár hallatán! Annyira aranyos, hogy mindig lehet rá számítani! Egyetlen szerencsém más szerencsétlenségének köszönhető: hogy megüresedett Attila délelőttje, mert a betervezett utas járatát törölték. Máris jobban indult a napom, és végre fellélegezhettem.

Samantháéknak elmondtam a tömörített verziót. Nem lepődtek meg, tudván milyen bonyolult nő vagyok. Akkor már legyek stílusos, és a távozásom is legyen az!:) Így korábban kellett indulnunk Richarddal a vonatállomásra, az előző nap megbeszéltekhez képest. Úgy számoltam, hogy dugó esetén 4 óra alatt megjárjam a fent tervezett Paddington-Archway-Heathrow útvonalat autóval. Így a fél 11-es londoni vonatot el kellett érjem Chippenhamben.

A búcsúzkodás szörnyű volt. Mégsem annyira rossz, mint számítottam. Örültem abból a szempontból, hogy elég erős voltam, és nem sírtam a lányok előtt. Chiara nem akart elengedni, nagyon sokáig szorította a derekamat. Annyira, hogy már fájt. Xanthe az utolsó pillanatban értette meg, hogy elmegyek. Lerogyott a lépcsőfordulónál, és zokogni kezdett. Ezért szegényem nem is került rá a családi búcsúfotóra. Bubitól pedig már a délelőtti lefektetéskor elköszöntem. Szerencsére legalább ő nem értette, mi történik.
Gyorsan behuppantam a BMW-be. De valami még visszahúzott: ahogy ott állt Samantha, karján Xantheval, mellettük pedig Chiara, kényszeredett mosollyal az arcán, csakis az én kedvemért. Hogy ne lássam a szomorúságát. Olyan okos a drágám! Ez az egész kép arra emlékeztetett, amikor megérkeztem Richarddal június 2-án a Grove House elé. Csak akkor mindenki vidáman várt. Ezúttal viszont könnycseppeket láttam a szemek sarkán. Kiugrottam az autóból, odaszaladtam, és mégegyszer utoljára összeölelkeztünk, mindannyian. Group hug...

Ahogy Richarddal ültünk az autóban, és elhagytuk Rowde falut, mintha dejavue érzésünk lett volna. Mondta is, hogy mintha tegnap lett volna, amikor felvett a Heathrow reptéren, június 2-án. Én máig tisztán emlékszem első találkozásunkra, így neki is újra lefestettem. Érdemes visszaolvasnotok egyébként:) - a szerk.
Ahogy tologattam szerencsétlenül a csomagjaimat az 5-ös terminálon. Csak taxisokat láttam fekete öltönyben. Majd feltűnt egy fura alak, aki mintha egy másik bolygóról csöppent volna. Ő volt Richard. A névtáblámat maga felé fordítva. Nehogy rájöjjek: engem vár:) Másik kezében szendvics, kikandikáló salátalevelekkel. Sose felejtem el...

Megvettük a vonatjegyemet, Richard átkísért a vágányra. Pár percet beszélgettünk, aztán meggyőztem, hogy menjen csak, biztos sok munkája van. Ez volt az első napja egy hét kihagyás után. Hezitált, hogy akkor ki segít nekem felszállni a csomagokkal. Majd elköszönt, és azt mondta, fantasztikus voltam, és mennyire fogok nekik hiányozni.

Fél óra késéssel beérkeztem Paddington állomásra. Attila körözött egy ideje a dugó miatt, mert ott megállni nem lehet, kizárólag taxisoknak. Gyorsan bedobáltuk a holmijaimat a csomagtartóba. Behuppantunk, és Attila benyomta a Fábry Sándortól kapott CD-t (ugyanis ő hozta a reptérről, a dec. 12-ei fellépésre, de ez TOP SECRET – a szerk. Biztos attól tartott a művész úr, hogy rajongók tömege várja sikítva a reptér Arrivals szekciójánál, majd letépik róla a pulóvert.) Akkor pont erre volt szükségem, hogy legyűrjem melankolikus hangulatomat. Attila pasi lévén persze már előzőleg, a telefonban ráérzett, hogy szar kedvem van. Így előadtam neki bánatom rövidített verzióját. Majd inkább röhögtünk Fábry baromságain.

Hamar megérkeztünk Archwayhez, egészen pontosan a Pizza Express elé, ahol Peti dolgozik. Leparkoltunk kicsivel arrébb, és teátrálisan belibegtem az étterembe. A csajszi – aki tudom, hogy Peti főnökasszonya – egyből megkérdezte, miben segíthet. Mondtam, hogy semmiben, csak várok valakit. Megjelent Peti, feltűnően kedvesen, hogy foglaljak helyet, máris jön. Megkérdezte, mennyi időm van várni, mire közöltem, hogy semennyi. Le akart ültetni, kínált kávéval, teával, de én mindent elutasítottam. Nem is én lennék, ha másként tettem volna. Nehogymár!:)
Kimentünk a mercijéhez a bőröndömért. Kíváncsian nézett körbe, én meg majdnem elröhögtem magam. Kérdezte, hol álltunk meg. Mondtam, hogy arrébb. (Persze neki nem mondtam, hogy Attilával jövök - akit már bemutattam neki a Fábry esten - csak azt, hogy valaki elhoz kocsival. Feltételezem, sejtette, hogy hímnemű az illető.) Várta, hogy odaadom neki a korábban megbeszélt sporttáskát, amiben a wiltshire-i cuccaim vannak. Mondtam neki, hogy köszi, de már megoldottam. Ezen is meghökkent. Hogyha Ő nem, akkor ugyan ki segíthet még? Nem baj. Kapott két baráti puszit meg egy kis vállon veregetést, és agyő!

Épp időben értem ki Heathrowra, du. 3 óra körül. A gépem 17.20.-ra volt kiírva. Tengernyi időm volt. Belepróbáltam a kézipoggyásznak szánt táskát a mintakeretbe, és természetesen nem fért bele – szokás szerint. Én ezen már meg sem lepődtem, és egyből kérdeztem a British Airways-es kolléganőt, hol lehet kifizetni az extra poggyászdíjat. Nem tudta... Viszont adott egy marha jó ötletet, ami nekem sose jutott volna eszembe: fordítsam oldalra a táskát, és próbáljam bele úgy a keretbe, miután átpakoltam néhány cuccot az útipoggyászba.
Megkezdődött a rámolás – aki már kikísért engem életében a reptérre, tudja, milyen rutinos vagyok ebben – zoknik, bugyik, piperék, ki. Néhány dolgot beszuszakoltam a laptop táskába is, amíg teljesen ki nem tömtem. Mellettem egy ideges fickó nézte: „mi a frászt csinál ez az őrült nő?” De ő még nem tudta, amit én igen: úgyis sikerülni fog!:) Ha jól szétosztod a dolgaidat, rájössz, hogy még tengernyi lyukacska van a bőröndödben, amit ki lehet tömni. Én így tettem. Ezután a kézipoggyászom röhögve belefért a keretbe.

Mehettem tovább a biztonsági átvilágításra. Addigra már kopogott a szemem. De úgy voltam vele, inkább majd a becsekkolás után eszem valamit, csak legyek mindenen túl.
Közben a gépemet már kétszer későbbre tolták. Végül 18.20. lett belőle. Ami csupán 1 óra késést jelentett. Ennek örömére beültem a bárba, és egy tequila koktél társaságában ünnepeltem. Madarat lehetett volna velem fogatni.

Nem tudom szavakkal kifejezni, mit éreztem, hogy annyi viszontagság után végre hazajutok a családomhoz, és a barátaimhoz. De nem mondom, hogy ezt át kell élni. Mert nem kívánom senkinek.

22 órakor landoltam Ferihegy 2B-n. A csomagokra fél órát kellett várni, de engem már ez sem tudott idegesíteni. Amikor átléptem az üvegajtót, és kigurítottam a cuccaimat, Anyukám és Évi vártak mosolyogva. A 2A-n, a Lufthansa gépeknél pedig kanbulit otthagyva, néhány röviddel a fejében András - aki annyira lelkes volt, hogy segíteni akar a csomagjaimmal. Meg volt róla győződve, hogy ő jó helyen vár:) Miután telefonon értesítettem, hogy a B terminálon landoltam, négyesben elindultunk - HAZA.

Hát így történt, Drágáim! Rögös út vezetett Rowde-tól Budapestig, de végigmentem rajta...