A férfi fán terem

Amikor a blogra írok, úgy érzem magam, mint a fenti kedvenc sorozatom író hősnője: Marin Frist kapcsolatterapeuta (Anne Heche főszereplésével). Aki elköltözik New Yorkból egy kis alaszkai faluba, Elmoba, hátrahagyva addigi életét, és elbaltázott párkapcsolatát. Csak Ti az én blogomat ingyen olvashatjátok:)

És most ez a cím passzol is a bejegyzésemhez. Mert pasit bárhol-bármikor le lehet akasztani. Csak nem mindegy, hogy milyet!

Három hét kihagyás után hol is kezdjem? Jójó, tudom: a pasis sztorikra vagytok kíváncsiak.

1. Mint tudjuk – Peti a múlté. Azt már látom, hogy a nála hagyott holmijaimat művészet lesz visszaszerezni, de sikerülni fog! Épp azon merengek, elküldjem-e neki a blogom linkjét. Mindig is kíváncsi volt rá, miket írok össze. Szerintetek bírná a kritikát?:) Well, így két hónap távlatából nézve – amikor is megismerkedtünk – már egészen másképp látom őt. Talán az vakított el, hogy már oly régen nem éreztem közelről egy férfi illatát…

2. András barátunk bár gyerekesen, de továbbra is versenyben. Egy olyan futópályán, amin nincsen célegyenes:) A maga módján rendes gyerek. Anyukámnak még szimpatikus is. Dec. 23-án a reptéren (amikor András a 2A-n várt, Anyu és Évi pedig a 2B-n, de Évi az 1-re akart menni) Anyukám feltette a nagy kérdést: „András, nem magát láttam én a múltkor a TV-ben?” Ez olyan aranyos volt, hogy még az elmúlt hetek viszontagságai és a hosszú utazás fáradalmai ellenére is felnevettem. Majd megbeszéltük, hogy Andráskát nem kell magázni. András: „Tessék engem nyugodtan tegezni!”

Ja, egyébként Andráska az X-Faktor keretein belül mutathatta meg tudását, sőt, még interjút is készítettek vele és a banda tagjaival, amikor indultak az RTL Klub Dalversenyén. Szerintem nagy dolog, hogy többmillió ember láthatta őket, ezt el kell ismernünk. – a szerk.

3. Előkerültek mindenféle fantompasik. Mint például régi londoni szerelmem, aki „KVzni” akart velem. De ahogy István barátom nagyon tömören és röviden megfogalmazta nekem legutóbbi skypeolásunk alkalmával: „Melinda, a férfiak olyan egyszerűek. Szerinted mit akar? Hát dugni.” – bocsi István, de ebből tanulnia kell mindannyiunknak, azért volt fontos az idézet.

Másik egy fekete bőrszínű jelentkező a facebookról, még abból az időszakomból, amikor kiköltöztem Londonba. Sokat beszélgettünk telefonon, de a személyes találka lefixálásakor felszívódott. De úgy, hogy sem f@szbukon nem volt elérhető, sem mobilon. Na - gondoltam magamban – legalább erre sem pocsékoltam feleslegesen az időmet.
Múlt héten - négy hónap után - kitartóan hivogatni kezdett. Először azt sem tudtam, ki a frász az, milyen Jason búg nekem a vonal másik végén. Aztán leesett… Közölte, hogy ő csak Happy New Year-t akar kívánni. Megköszöntem, és leraktam. Még egy párszor próbálkozott, mire írtam neki egy szívszorító tömör sms-t arról, mennyire szeretném, ha abbahagyná, és hogy mennyire tartom őt igazi Férfinak. Azóta nem jelentkezett. Ámen.

4. Elérkeztünk a legfontosabb részhez (hát persze, hogy ezt hagyom a végére): ahogy átléptem az Egyesült Királyság határát, és betettem a lábamat új otthonomba, pár napra rá már fogtam is magamnak random szerűen egy helyes fickót. Zsolt, 32 éves, informatikus, 3 éve él itt. És képzeljétek: eddig úgy tűnik, teljesen normális.

Hogy hogyan ismerkedtünk meg? 2011-től a mottóm: aki mer, az nyer. Hát én mertem. Kíváncsiságból szörfölgettem a Londoni Magyar csoportban, és valamiért újra meg újra visszatévedtem az ő nevére. Éreztem, hogy írnom kell neki. Bele is kezdtem – facebook lefagy. Na jó - gondoltam magamban – laptop kikapcs, ez sem véletlen. De pár óra múlva sem hagyott nyugodni a dolog. Visszakapcsoltam, és újra bepötyögtem az üzenetet, majd filózni kezdtem: rákattintsak-e a küldés gombra, vagy sem? Végül is mit veszítek? Nem ismer. Életében nem látott. És ha nem ír vissza, nem is fog. Ennyiben maradtam magammal.
Valami kis béna három mondatos üzenetet rittyentettem össze, miszerint szimpinek találom, és ha van kedve írjon. Marha ötletes, mi?:) Mégis egy óra múlva már jött válasz, hogy mit szólnék egy KV-hoz? Király!
Azóta már többen kérdeztétek tőlem, mi a „pasifogó szövegem”, mit írtam Zsoltnak. Hát semmi extrát, ez benne a vicc!:) Ahogy Marco barátom szokta mondani: az időzítésen múlik minden. Ha két ember ugyanakkor ugyanabban a lelki státuszban van, akkor összejönnek. Vagy nem. És ebben Drágáim, lássuk be, van valami…

A KVzásból ciderezés lett. Emlékszem, milyen távolságtartónak és hivatalosnak tűnt. Így utólag vicces. Azt gondoltam, biztos barátnak tekint, és még puffogtam is magamban: mi a frászt képzel ez, haverkodni akarok, azért írtam neki?
Első alkalommal bizony merev volt. Na, nem úgy, fiúk!!! De mindamellett szórakoztató, intelligens és humoros. Élveztem a társaságát. Ám búcsúzáskor a következő mondattal intett pát, amiről úgy gondolom, hogy esettanulmányt lehetne írni, mert ember legyen a talpán, aki másképp értelmezi, mint minden idők leghülyébb lerázós szövegét. Ezt figyeljétek: „Majd biztos fogunk a facebookon üzenetet váltani”. Arcomra kínos mosoly ült ki a „Mi van, b+?” című költői kérdéssel (amire nem várok választ), közöltem, hogy jó, majd sarkon fordultam, és otthagytam. Lúzer – gondoltam magamban – örülhetne, hogy ilyen nő szóba áll vele:)
Írtam neki egy rövid smst, hogy jól éreztem magam vele. Hátha mégis én küldtem rossz jeleket, és azt hiszi, nem jön be nekem. Arra gondoltam, ha nem válaszol, legalább tudom, hogy tényleg le vagyok rázva. Erre megjön a válasz: „Remélem, még találkozunk.”
Na, erre varrjatok gombot! Ez utólag egyre röhejesebbnek tűnik, de 2011-ben úgy látszik, így kell pasizni, ha úgy döntesz, te választasz, és te veszed kezedbe az irányítást.

És tényleg megjött pár nap múlva a facebookos üzenet egy vacsorameghívással. Még jó, hogy nem postagalambbal küldte el, és nem írt rá nekem kisestélyis dress code-ot…
Az üzenetet telefonbeszélgetések követték, fura hatásszünetekkel, amit egyszer viccesen meg is jegyeztem. Majd Zsolt közölte, hogy azóta akadozik el a szava, mióta engem megismert. Úgy döntöttem, ezt bóknak veszem:)

A vacsorázásból sajnos nem lett semmi, ugyanis ötödik napja szenvedek a gyomrommal. Charlie hazahozott valami fosásos vírust, ami persze engem visel meg a legjobban. Rajta és Lucyn két nap alatt átment a dolog. Én pedig „fogyókúrázom”, napokig alig éltem, jártányi erőm nem volt. Tegnap óta túl vagyok az életveszélyen, és úgy néz ki, megmaradok. De nem akarom betegségem részleteit ecsetelni, mert ez a bejegyzés nem arról szól. Ezt majd a Tortúra című rovatban.

Tehát vacsora elnapolva, és tegnapra tettünk át egy kérdőjeles randit, ami végül nagyon jól sült el (annak ellenére, hogy gyomorgörcsöktől szenvedtem!). Zsolt teljesen más volt. Mintha elszánta volna magát arra, hogy márpedig ő levesz a lábamról. Szándékosan – mert ezt még közölte is – beszorított a bárban a sarokba, mellém ült a bőrkanapén, és nem volt menekvés:) Persze nem rohant le, vagy ilyesmi, hiszen attól ő sokkal inkább úriember. De igencsak benne volt az intim szférámban, ami zavarba ejtő volt. Hah, egy férfi illata… Az a kezdeti, bizsergő érzés, amit mi nők, és ti férfiak, annyira szeretünk! Néha láttam, hogy bénázik a bal kezével: most rátegye a térdemre, vagy ne, majd a jobb kezével, hogy most átkaroljon-e vagy ne, végigsimítson-e a hajamon vagy ne. És amikor megtörténik, beleborzongsz. Szerintem ez aranyos:)
Végül négy órát töltöttünk együtt, és nem bántam meg, hogy betegen elmentem. Kikapcsolódásnak mindenképpen jó volt.

Na, Drágáim, ennyi mára, zárul Melci mókatára!