Egy újabb év, ami döcögősen indul

Tudom, hogy most azt várjátok, időrendben folytassam, onnan, hogy hogyan jutottam haza. De ezúttal nem így teszek! Rájöttem, hogyha a friss élményeimet nem öntöm mihamarabb blogjegyzet formájába, akkor utólag már nem olyan vicces.

Tehát:
Január 3-án sajnos ütött az órám. Reggel 10 órára még volt egy időpontom a Kispesti Okmányirodába. Ugyanis „elavult” a személyi igazolványom – nekem még a régi, könyvalakú van – múltkor nem engedtek vele vissza UK-ba. Azt hiszem, erről akkor nem írtam.

Júliusban ugye hazarepültem, és kifelé még nem volt gond. Ám amikor landoltam Lutonon, és a rettentően vonzó határőr kisasszonynak bemutattam a személyimet, közölte, hogy „not acceptable”. Amúgy sem voltam jókedvemben, és tudtam, hogy rontok a helyzeten, de magamat nem meghazudtolva, temperamentumosan reagáltam le a dolgot. Hogy ez kifelé jó volt, ez egy hivatalos igazolvány, amit az EU összes tagállamában elfogadnak, és különben is mit képzelnek, stb-stb…
A baj annyi volt, hogy a nevem már kicsit el volt mosódva a fólia alatt, de egyébként teljesen jól olvasható volt – a szerk. Megkérdeztem a nőtől, hogy akkor most mi a teendő, mire közölte, hogy ezzel bizony nem léphetem át az Egyesült Királyság határát. Ezt eddig is felfogtam, és utaltam rá, mi lenne, ha a megoldásra próbálnánk koncentrálni a probléma helyett.
Aztán eszembe jutott, hogy a biztonság kedvéért lefénymásoltam az útlevelemet. Megmutattam. A nő megörült, és közölte, miért nem ezzel kezdtem. Tök pipa lettem, és megkérdeztem tőle: miért, magának egy fénymásolat inkább hivatalos dokumentum, mint egy személyi igazolvány??? Csatoltam neki még egy szerelmes levelet a Brit Belügyminisztériumtól, ami egy mondvacsinált igazolás volt arról, hogy ők tartották bent az útlevelemet akkor már hetek óta a munkavállalási miatt. Ha őt ez teszi boldoggá… Pffffffff… Ennyit a brit logikáról. Durcásan átléptem a határt.

Tehát témára visszatérve – menő lakcímkártyát és kártya alakú személyi igazolványt csináltattam. Először közbeszólt a sors, mert nem indult be a rendszer, és már majdnem új időpontot akartak adni. Aztán az angyalkám ismét besegített. Így elkészült Mona Lisa szépségéhez nem fogható fotóm, és búcsút intettem 1500 Ft-nak csekken.

Délután összepréseltem a bőröndömet az eredeti méret felére. Belekerült a Csabától kapott kolbi, a hátizsákomba az Anyukám által sütött almás pite. Sajnálatos módon nem került bele a Szilvi barátnőmtől kapott házi és egyedi címkézésű birsalma pálinka. Pedig ott zokogott a bőrönd mellet: „Légyszi tegyél bele, összehúzom magam!” De én kegyetlen voltam, és nem engedtem. Majd legközelebb. Úgyhogy most magaslati levegőt szív a szekrényem tetején. Csak nehogy viszonyt kezdjen a mellette lévő Bozkov mentalikőrrel, amit még Prágából menekítettem meg.

4 órára összegyűlt a szokásos kis tömeg: Anyukám, Tesóm, Csaba, egyik keresztgyermekem, ezúttal Gergő és barátnője, és Évi barátnőm.
Ehhez képest 5 órára értünk ki Ferihegy 2B-re. Nem is értettem, mi ez a sightseeing. A becsekkolásnál szerencsére nem volt sor. Ekkor még nem vágtam, miért. Mindjárt olvashatjátok.
Leültünk beszélgetni, és ½ 6 körül elköszöntem. A biztonsági átvilágításnál kilométeres sor állt. Először nem pánikoltam, hiszen mindig pikk-pakk lemegy a tömeg.
Hát most nem így történt. 17.50. körül már elég ideges voltam, mert akkor már láttam, hogy nem fogok sorra kerülni időben. 6 óra előtt 5 perccel megkértem az előttem lévő 4 fős, 80 csomagos családot, hogy hadd menjek eléjük, mert különben nekem annyi. Ehhez képest őket kiállították a sorból, és egy fickó gyorsan átvizsgálta őket a prioritási sorban. A nőci pedig próbálta meggyőzni, hogy engem vegyen előre. A pasi váltig állította, hogy elérem a gépemet. Na, én ekkor már nem láttam a méregtől, és Melindás módon odamondtam neki jó hangosan: „Nem valószínű, mert több mint fél órája állok sorba, a beszálló kapu 18.10.-kor bezár, én pedig még mindig nem kerültem sorra.” Mindez azért, mert a Ferihegyen nincs elég ember, és egy, ismétlem – egy darab soron vizsgálták át a népet. A kettő helyett. Ami szintén kevés minden más reptérhez képest. Tovább puffogtam magamban a nőnek, aki a dobozokat osztogatta, majd belehajigáltam a holmijaimat.
18.05.-kor hagytam el a biztonsági részt, és hála Istennek a 15-ös beszálló kapu közel volt. Ugyanis az utolsó felhívás volt beszállásra. A beszálló kártyákat kezelőknek is jól odamondtam még, aztán izzadtan, idegesen felszálltam a gépre. Szokás szerint utolsóként…
A különbség ezúttal csak az volt, hogy nem elegánsan libbentem be a gépre, 2-3 szatyorral a kezemben, mint amikor ott szoktam magam felejteni a duty free shopban, és bemondják: „Horváth Melinda, kérjük, azonnal fáradjon az X számú beszálló kapuhoz”.
De én legalább elmondhatom magamról, hogy rám várt Schobert Norbi és Rubint Réka is, amikor Törökországba mentem továbbképzésre (meg pasizni – a szerk.). Mellettem ültek

Az idegességemet levezettem egy kis üveg argentin fehérborban. Máris jobb lett a kedvem, és előszedtem a Szilvikétől kapott mp3 lejátszót. Zeneválogatást is írt rá nekem, amitől emlékek sora özönlött el.
Amikor Vikivel ráztunk a ZP-ben a pálinka akció után, Elvis A Little Less Conversation című számára.
Vagy amikor a Boote lányokkal Belinda Carlisle Heaven is a Place on Earth dalát hallgattuk játék közben.
Illetve Michael Jackson You Are Not Alone-ja. Nekem hiányzik a pasi. Talán nem sokan osztjátok a véleményemet, de én nem hiszek abban, hogy bántotta a gyerekeket. Máskülönben minek költött volna rájuk több millió dolláros élményparkot, egyebeket?
Ha őt hallgatom, mindig a szívemhez szól, és mindig lúdbőrözök. Tök mindegy, hányszor játsszák a számait. Az ő slágereire bulizunk 30 éve.
Szerintem zseniális volt, és mindemellett nagyon jó ember. Erről a This Is It című koncertfilmben győződhettem meg. Anyukámat vittem el, aki sosem volt nagy Jacko rajongó. A film után mégis azt mondta, nem gondolta volna, hogy ilyen alázattal van a zene és a vele dolgozó emberek iránt. Minden idők egyik legjobb énekese, zenésze, előadóművésze, táncosa. Egyedi és megismételhetetlen. Mint mi mindannyian

Szóval mindezekből annyit akartam leszűrni, hogy vannak emberek, akik gyermekkorunk óta részei az életünknek. Majd egy nap elmerengünk rajta, miért is.
Vannak, akikre azt hisszük, hogy igaz barátaink. Ám amikor igazán szükségünk lenne rájuk, nincsenek mellettünk. Sem örömben, sem bánatban. Már rég külön utakon járunk, de nem akarjuk észrevenni.
És vannak azok az emberek, akiket még alig ismerünk. Mégis ők húznak ki minket nap végén a sz@rból, és nyugtatnak meg, hogy minden rendben lesz. És idővel a barátainkká válnak.

Időben landoltam Heathrow-n. Attila várt, nála maradt végül a wiltshire-i cuccom is. Felajánlotta, hogy nem gond, van hova tennie. És valahogy megbízhatóbbnak tartottam őt, mint Petit – a múltkori bőröndös malőr után.
Sajnos fél órát vártam a csomagomra, majd nem volt térerő, össze-vissza hivogattuk egymást. Így egy óra egymásra várás után összefutottunk. Ott, ahol Attila kirakott dec. 23-án…
A menyasszonyával jöttek, aki most itt van egy hónapig. Elég kellemetlenül éreztem magam, hogy ilyen sokat vártak rám, dehát előre meg kellett volna mondania, hova menjek. Én nem ismerem annyira a repteret – hol lehet megállni, stb… Mindegy.
Negyed óra alatt hazaértünk, ekkor már este 10 óra volt. Megkértem őket, segítsenek bemenni, nehogy elbénázzak valamit a kulcsokkal meg a riasztókkal. A házat úgy hagyta ott nekem a francia lány, hogy be sem volt riasztva. Laza.
Megköszöntem Attiláéknak a segítséget, aki persze megint nem engedte, hogy a rendes árat fizessem a fuvarért.

Rossz volt úgy megérkezni, hogy a reptéren nem várt senki, majd egy vadidegen tök üres házban kellett töltenem az éjszakát. Idétlenül bolyongtam pár percig, körbenéztem. Eddig csak kétszer jártam ott interjún.
½ 11 körül elkezdtem kipakolni. Az első verzió az volt, hogy csak a kis bőröndből, táskákból. De aki igazán ismer, nem fog meglepődni a következő jeleneten.
Megláttam a kb. 50 kilós megagiga bőröndömet az előszobában. Vérszemet kaptam, és felcibáltam 4 szinten, szűkös lépcsőfordulókon át. Egész hamar ment, csak azon drukkoltam, nehogy egy rossz mozdulatot tegyek. Minden egyes lépcsőfoknál meg kellett emelnem, és nyögtem egyet. Hiába voltak kerekei, a szőnyeggel borított lépcsőn nem tud gurulni. Láttok engem magatok előtt??? Ne tudjátok meg! Ezt legközelebb majd csak akkor akarom végigcsinálni, ha innen kiköltözöm. Emlékszem, anno Richard is nehezen bírt vele: 2010. június közepén, amikor a Louis Trans meghozta (ez itt az ingyenreklám helye!!!) nekem, és december 16-án, a Grove House elhagyásakor.

Hajnali 3-ra minden a helyén volt. Akkor már nem volt rá energiám, hogy azon parázzak, betör-e valaki a házba. (Tudjátok, van ez a fantazmagóriám. Meg vagyok róla győződve, hogy a betörők mindig egy lépéssel előrébb járnak. Ebben a hitemben Samantha is megerősített – az ő házukat háromszor próbálták kirámolni, kétszer pedig a BMW-t meglovasítani. Az egyik betörővel még össze is találkozott fényes nappal, útban hazafelé…) Díszkivilágítást csináltam a földszinten, majd bezuhantam az ágyba, és konkrétan elaludtam a Timnek szánt válasz sms írása közben.

Másnap 11-ig durmoltam. Úgy aludtam, mint a bunda. Az idejét sem tudom, mikor sikerült ennyit egyhuzamban. Ugyanis van egy Macskám, aki gondoskodik róla, hogy minden nap hajnali ½ 4-kor felkeljek. Ilyenkor kimegyek pisilni, letolom Mukit, majd visszafekszem. 6 körül ismét visszatér – mint a Terminátor – és a halántékomhoz vízipisztolyt szegezve emlékeztet rá, hogy a vadász szezonnak (az éjszakának) vége, nem fogott semmit, már kipirkadt, és adjak neki enni.

Erről jut eszembe az utóbbi idők leghülyébb Muki-sztorija:
Dec. 23. - teljes kimerültségben alszom, miután landoltam a Ferihegyen. Muki 3 körül berobban a szobámba a csukott ajtón keresztül – fején bukósisakkal, felsőtestén kipárnázott baseball védőruhával -, majd lerántja a bal oldali sötétítőfüggöny (persze ahol az ágyam van) összes csiptetőfülét, és kiszalad.
Mindez 3 másodperc leforgása alatt történt. Nem is értettem az egészet. Valószínűleg az lehetett az üzenet: „már aludtál eleget, keljél fel, és adjál kaját!”

Du. 1 óra körül megettem késői reggeliként az Anyukám sütötte almás pitét. Már rég esett olyan jól kaja. Pedig nem voltam nagyon éhes. De a hazai ízek utánozhatatlanok. Majd zuhanyozni készültem. Közben beindítottam egy mosást. Hozzá kell tennem, hogy a mosó- és szárítógép az a két eszköz, amit normálisan tudok használni ebben a házban. Mindennek ezer gombja van. A mikrohullámú sütőt tegnap sikerült pizzasütő üzemmódra állítanom, így 10 percig melegítette a kajámat…
Szóval zuhanyzásnál tartottunk. Megjegyezném, hogy itt sem hideg-meleg fogantyú van. Gyanús is volt, hogy a bal oldali tekerő zöld, a jobb pedig piros. Addig tekergettem, amíg özönvízszerű jéghideg vízsugár zúdult rám. 5 perc múlva pánikolni kezdtem. A víz ugyanis nem folyt le, hanem dagályhoz hasonlóan kitörni készült. Gyorsan befejeztem a tisztálkodást. A zuhanyajtó előtt kisebb tócsa várt, mivel a fülke ajtaján két centis szellőző rés van. Ennyit a fürdésről. Ideiglenesen a két szinttel lejjebb lévőt fogom használni…

Folytassuk a fűtéssel: 15 fok volt a házban, amikor 3-án este megérkeztem. De ez csak a felső szintekre vonatkozik. A konyhában kabátban sem volt melegem...
Próbáltam barmolni a termosztáttal, de hiába állítgattam, mindig visszaugrott 15-re. Azóta tisztáztuk ezt a témát Rudyval, az apukával. Szerinte be fog állni az én általam megadott hőmérsékletre, miután eléggé felmelegedett a bojler. Ez 2 napja nem sikerül neki… Szerintem egyszerűen sz@r az egész. Fiona, az anyuka ugyanis közölte velem emailben az indulásom napján, hogy már akkor sem működött, amikor a fickó hazavezetett karácsony előtt egy napra. Kétlem, hogy azóta a bojler meggondolta magát…
Hála Istennek elmondhatom, hogy az én szobám a kastély legtetején, az ötödik szinten, elzárva és magasan mindentől, a ház legmelegebb pontja. Ez pozitív, mert Boote-éknál fordítva volt. Itt a bojler az alattam lévő szinten van, a Grove House-ban pedig a földszinten volt. Persze Richard is a költözés előtt közölte, hogy igazából ezeréves a bojler, csak már nem akartak költeni rá…

Térjünk át a szobámra, mert már biztosan kíváncsiak vagytok. Sajnos nem nagyobb, mint az előző. (Persze nem a Rowde House-ban lévő táncteremre gondolok, ahol egy hétig laktam, és belépés csak deres szemöldökkel volt engedélyezett.). Viszont van saját WC-m, zuhanyzóm, ami ugyan pici, de nem kell közösködni.
A szobám formája rombusz alakú. Okosan próbáltak minden helyet kihasználni. Van néhány akasztó az ajtó mögött a kabátoknak. Van egy keskeny tükrös szekrényem, így végre ismét teljes méretben csodálhatom meg magam öltözködés után. Aki jól ismer, az tudja, hogy ez számomra milyen fontos. (Boote-éknál egyetlen apró tükröm volt, amiben még a hajamat sem láttam rendesen… A fürdőszobában pedig semmi, a gyerekek miatt. Így randi előtt mindig belopóztam cipővel Samanthaék hálószobájába, és billegettem magam az óriási tükör előtt.)
Negatív, hogy miniatűr gardróbom van. 10 db vállfával. Egyre kb. 5-6 ruhát kell tennem, és épphogy be tudom csukni a szekrényajtót. A mélysége talán 35 centi. Ráadásul nem szemből akaszthatod be a ruhákat, mint egyébként NORMÁLIS esetben, hanem oldalról. Rettentő praktikus! A gardrób mellett van még egy polcos szekrény, amit semmire nem használok.
Az asztalomba lehet pakolni, és ha lehajtod az ajtaját, rárakhatod a laptopodat, vagy szerelmes levelet írhatsz, ha épp ahhoz van kedved. Ennek a tetején van a TV, ami ugyanolyan fasza Samsung LCD, mint Boote-éknál, beépített DVD lejátszóval.
Pozitív, hogy a falon vannak szögek, és még két üres képkeretet is találtam. Ezenkívül van két polcom is. Úgyhogy van hely a mütyűrjeimnek.
Az összes cipőm belefér egy fasza kis szekrénybe, ami az ágyam mellett van, így megteszi éjjeli szekrénynek is. Sajnos az egyik polc épp fejmagasságban végződik. Eddig kb. 825-ször vágtam be a fejemet a sarkába. Ha nincs ajándék ötletetek, Valentin napra bukósisakot kérek.
A szobámhoz egyébként egészen pontosan 38 lépcsőfok vezet. Ildi ma már hívott edzeni, mondván ingyen beenged. Lehet, hogy nem lesz rá szükségem, mert itthon is tudok FOR FREE?

Tegnap és tegnapelőtt állandóan zaklattam a családot. Ugyanis bénáztam a riasztóval. Ugyan megadták a kódot smsben, utólag, de a helyzet nem ilyen egyszerű – szerintem.
Próbát tettem, mielőtt indultam a bankba (nem rabolni). Beütöttem a négyjegyű számot, majd megkérdezte tőlem a gép, hogy be akarom-e riasztani a rendszert. Persze, hogy igent nyomtam: YES! Sípolás ezerrel. Na - gondoltam gyorsan magamban – ez nem normális. Pánikszerű gombnyomkodás össze-vissza, majd rendszer kiiktatva. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Fionáék órák múlva kapták meg az üzenetemet – állítólag nincs rendes térerő – és Rudy megnyugtatott, hogy csak a négyjegyű kódot kell begépelni, ki- és befele menet is. Oké…

A mikrót azóta sem tudom használni. Úgyhogy maradtam a pohármelegítő üzemmódnál, ami 1 perc. Mindig újraindítom…

By the way bank: még mindig nem vagyok jogosult hitelkártyára. Ti értitek ezt? Mivel live-in nanny vagyok, nem fizetek albérletet, nem vagyok erre a lakcímre úgymond bejelentve, nem tudok felmutatni közüzemi számlát, ami az én nevemre jön, stb.
Különböző hülye ötleteket adtak az „ügyfélmenedzserek”, miszerint:
1. Kérjek a HMRC-től (brit APEH) egy adóigazolást, amely az én nevemre, és a jelenlegi lakcímre fog jönni, mutassam be, és akkor kapok kártyát.
2. Irassam át a magyar bankszámlám lakcímét az ittenire, mutassam be, és akkor kapok kártyát.
3. Kérjem meg a családot, hogy adják hozzá a nevemet valamely közüzemi számlához, mutassam be, és akkor kapok kártyát.
4. Én mutatok be az HSBC-nek, mert k*ra elegem van, és akkor adnak kártyát…
Nevetséges. Itt élek, fizetem a Királynőnek az adót, rendes bejelentett alkalmazott vagyok, de csak cash kártyám lehet. Amivel pénzt vehetek ki, de nem fizethetek vele sehol.
A bojlerrel azóta sem kötöttünk barátságot. Első éjjel majd` frászt kaptam, amikor elkezdett morogni. Mintha egy szörny akart volna feljutni a szobámba. Ki is rohantam, mi történik. Aztán rájöttem, hogy csak a masina erőlködik. Mindenesetre az egész szobám beleremeg…

Kb. 1 órával ezelőtt sikeresen leszánkáztam a konyhához vezető négy darab lépcsőfokon, kezemben a joghurttal. Az elröpült, még jó, hogy üres volt, én pedig hiába próbáltam ügyesen esni, a bal lábfejem alám került. Fáj, remélem, nem lesz semmi komoly. Mindig a bal lábam kap, áááááááááááá!!!!!!!!

Na, Drágáim, betelt több mint 5 oldal, legyen most elég ennyi. Lógok még Nektek azzal, hogy hogyan jutottam haza, milyen volt az utolsó délelőttöm Boote-éknál. A fele már megvan, nyugalom és türelem!

A végére pedig jöjjön a szokásos Bridget Jones-féle összegzés:
Pasik száma 0
Felszedett kilók száma 1
Új állások száma 1
Új frizurák száma 1
Újévi fogadalmak száma (jóga, hastánc, kizomba, Valentin napig bepasizni) kb.4
Balesetek száma az új év első 5 napján belül 1

PS.: Eszterke - örülök, hogy Te is olvasol. Jó volt dumálni egy kicsit:)