Hastánc show, Dumaszínház, fotózkodás, elérzékenyülések

Ismét eltelt egy hét. És egyre jobban érzem magam itt! Sőt, mondhatni most kezdek csak igazán belejönni a londoni életbe!

Vasárnap elmentem megnézni a Silk Route Arabic Cabaret, aminek keretében talán én is fellépek novemberben. A hastánc tanárnénim szervezi kéthavonta Balhamban, egy Bedford nevű pub báltermében. Hihetetlenül jó volt!
Képzeljétek, megtaláltam a brazil Seres Zolit! Aki nem tudná, Seres Zoltán az egyetlen magyar férfi hastáncos, és by the way remekül salsázik is. Mielőtt bárki megkérdezné: nem meleg!!! Szóval az itteni megfelelője Horus, aki egy iszonyatosan technikás és brutálisan jó táncos. Maszkban állt ki a színpadra, és én valamiért hihetetlenül erotikusnak találtam:) Egyébként helyes fiú, a másik számát már csak "félmaszkban", íziszfátyollal adta elő. És hiába röhögtök, Drága Férfi Barátaim - nem volt nőies!!!
Felteszem a videót, de sajnos gőzöm nincs, hogy kell elforgatni. Egy szerkesztőprogram sem engedte. Örülök, hogy egyáltalán konvertálni sikrült a fájlt és van hangja! Tehát aki tud, segítsen! Addig is íme:
Természetesen ő volt a legjobb. El lehet felejteni az otthon megszokott, tökéletesre kifinomított technikát és mozdulatokat. A legmeghökkentőbb számomra az a pillanat volt, amikor először tűnt fel, hogy még a zenét sem képesek lekövetni az úgynevezett "profik". Mahasti mindig azt tanította nekem: "Táncold azt, amit a zene mond!" Viszont nem akartam kritikus szemmel nézni, és fikázós hangulatban hazamenni. Azért mentem oda, hogy jól érezzem magamat. Annyira sugárzott mindegyikről, hogy szeret táncolni, hogy nem érdekelt a technika. Na jó, amikor botrányosan szembetűnő baromságokat láttam, az zavart... De kb. negyedóra után megszoktam.
Volt ott orosz, német, minden csak brit nem. És természetesen képviseltette magát kicsi hazánk is:) Edit aranyos lány, tanít táncot a meló mellett. Én is szeretnék. Majd... Egyszer... Ha végre elrendeztem itt egy kicsit az életemet...
Éva, a tanárnénim egyébként nagyon aranyos. Olyan kis családias hangulatokat teremt az óráin, ami számomra fontos. Ugyanezt éreztem a hastáncesten is. Mindenkinek bemutatott, még az itteni menőknek is. Van egy Ewa Horsfield nevű igencsak 60 felé járó nőci. Nekem úgy tűnt, ő itt a hastánc nagyasszonya. Jól nyomja az öreglány! Tényleg teljes beleéléssel táncol, és betölti az egész színpadot.
Azt még hadd jegyezzem meg, hogy több koros táncos volt. 45-től 60-ig. A testük mégis szép volt. Ha a fejüket eltakarod, nem mondtad volna meg, hogy mennyi idős nőhöz tartozik. Talán ezért jegyezte le a következőket Müller Péter:
"Egy táncos teste nem azért szép, mert sokat gyakorol, hanem éppen fordítva: azért gyakorol sokat, hogy a Szépséget minden mozdulatával, tartásával, járásával, gesztusával - még a mozdulatlan egy helyben állásával is - kifejezze."

Szokás szerint túlszerveztem magam hétvégére. Így vasárnap este (szokásos fél óra késéssel - a szerk.) a hastánc show után még összefutottam egy indiai sráccal, Arunnal. Ő volt az egyik, akivel a múltkor elmentem Camdenbe bulizni. Mivel fél 11-re értem oda, már sehová nem tudtunk beülni beszélgetni. Itt a pubok ugyanis 11-kor zárnak, tehát félkor téged már sehová nem fognak beengedni.
Kóvályogtunk egy darabig a Leicester Square-en (leszter szkver:), aztán feladtuk. Mindenféle hülye jegyüzérek ostromoltak minket, végül egy Metra nevű klubba mentünk, ami Arun szerint jó. Megjegyzem, nem szeretem az angol klubokat. Koszosak, igénytelenek. Itt viszont legalább a zene jó volt. Egyébként ne álmodozzatok, a klubok sincsenek nyitva 4-5-ig, nehogy metróval haza tudjál menni! 2-kor bezárnak. Tök jó, nem?
Faszán lekéstük az utsó tube-ot. Egy kínai biciklis riksával eljutottunk az Oxford Circusra. Nem bírtam, és kirobbant belőlem a röhögés. A csávó ránk cipzározta a műanyagborítást az ülések előtt. Mintha nem lett volna tök mindegy, mert hátul teljesen nyitott volt a "kocsi". Így döcögtünk. Gyalog gyorsabb lett volna. Arun bosszankodott, nekem pedig annál inkább röhögnöm kellett. A metrónak már úgyis lőttek, tehát tökre ráértünk szájtszíingelni, azaz felfedezni London nevezetességetit a centrumban. Ő egyébként állandóan stresszel mindenen, és nem érti, én mit találok ilyen helyzetekben viccesnek:)

Na de várjatok, a sztori még csak most kezdődik! Eredetileg a 94-es busszal terveztem hazamenni. 24 órában jár Chiswick felé, Oxford Circusról. Először rossz megállóba álltam a másik irányba. De ez csak negyedóra után tűnt fel... Majd átcaplattam a megfelelő oldalra.
Jött hamarabb egy másik busz, valami N207-es. Rá volt írva: Shepherds Bush felé. Ennek megörültem! Az felém van! Gondoltam felhuppanok. Akkor valahogy rettentő jó ötletnek tartottam hajnali egy órakor, hogy másik buszt próbáljak ki a megszokott helyett. Jó is lett volna, ha Shepherds Bushnál átszállok. De én továbbmentem, és kikötöttem Acton kellős közepén. Hozzátenném, hogy ott semmi nincs. Se kajáldák, se benzinkút, se semmi, ami nyitva tart.
Egyetlen csövi kebabost találtam, rosszarcú fazonokkal, ahová - nem fogtok meglepődni - természetesen bekéredzkedtem pisilni. Aztán megkérdeztem, hogy jutok haza Chiswickbe. Közölték: Good luck! Na - gondoltam magamban - ez nem hangzik túl jól. Jár arrafelé egy E3-as busz, amiből az utolsó fél 2-kor elmegy, tehát esélytelen volt a helyzetem.
Ott álltam Acton Town Centre-ben, az út szélén, és azon kamilláztam két cider után, hogy mit csináljak. Menjek vissza az N207-essel Shepherds Bushba, és ott szálljak át a 94-esre? Dehát az legalább még egy óra lett volna. Bosszantott, mert légvonalban pár percre voltam az otthonomtól.
Ezt a merengést szakította félbe egy taxis, akit leintettem. Gondoltam, megkérdezem, mennyiért visz ell. Mit veszítek? Úgysem tudom kifizetni. 10 fontot mondott. Beugrottam! Először előre akartam, aztán gyanakvóan méregetett, hogy mit szeretnék. Az angol taxikban ugyanis elöl nincs ülés a vezető mellett:S
Útközben jól elbeszélgettünk. Kiderült, hogy ő ciprusi, ezeréve itt él. Én pedig elsírtam bánatomat, hogy kötöttem ki Actonban. Kikapcsolta az órát, és keményen 5 fontért hazahozott. Az ég küldte őt nekem, meg vagyok róla győződve! Budapesten tudjátok, mikor vinne el így egy taxis haza? Válasszatok az alábbi opciók közül:
1. Soha.
2. Felejtsd el!
3. Álmodik a nyomor.
Sikeresen megérkeztem hajnali fél 3-kor a Grove House-ba. Így a hétfő reggelt 3.5 óra alvással kezdtem...

Arun azóta nem jelentkezett. Pedig nagyon faggatózott hazafelé, hogy mikor érek rá legközelebb. Gyanítom, hogy csak vízszintesen szeretne látni. És mivel ez sem múltkor, sem most nem jött össze, feladta. Cest la vie. Lesz ez még így se!:)

Hétfő este végre sikerült beszélnem az aupair ügynök kontaktommal, Anettel. Megnyugtatott, hogy minden rendben lesz álláskeresés ügyileg.
Ezt az érzést szerda este Samantháék is megerősítették bennem. Ugyanis végre kiböktem nekik, hogy nem költözöm velük Wiltshire-be. Mintha köveket görgettek volna le rólam. Mondjuk tudtam, hogy nem fognak megharagudni. Hiszen miért tennék? Mondták is korábban, hogy megértik, bármilyen döntést hozok. Mégis jóleső érzés volt letudni ezt a beszélgetést. Egyúttal szomorú is. Mert ezzel véglegessé vált számomra, hogy mi következik...

Ma délután egyébként elfogadták egy pasi ajánlatát, tehát nemsokára nyélbe ütik a ház eladását, dec. 18-án pedig kiköltöznek. Ezt én már nem szeretném megvárni. Legjobb lenne december elejei kezdéssel családot kapni.

Délelőtt megkaptam a referencia levelemet is Samanthától. Csak jóval később olvastam el, mikor Thalit mentem felkelteni. Elkezdtem sírni... Tisztában voltam vele, hogy mennyire meg vannak velem elégedve, de mégis. Amikor mindezt tükörként eléd tartják egy féloldalas fogalmazás formájában, az egészen más. Akkor esett le, hogy megint valaminek vége. És hogy mennyire fog nekem ez az őrült család hiányozni.
Bementem Thali szobájába, és még jobban rám jött a bőgés. Mindig vigyorral fogad, akkor is, ha nagyon fáradt. Mindig örül nekem. Ilyenkor az egész arcocskája ragyog. Mint ezen a képen: Most már interaktív, folyamatosan magyaráz, amit különösen imádok. Bár érteném a babanyelvét!
Samantha bejött a szobába, és persze észrevette, hogy pityergek. Elmondtam neki miért, aztán Richard is megjelent. Samantha szorosan átölelt, és közölte, hogy a családjához tartozom. Richard pedig meghívott, hogy amikor csak szeretnék, menjek el hozzájuk egy hétvégére. Azt hiszem, élek ezzel a lehetőséggel:)

Ma reggel suliba indulás előtt Xanthéval szokás szerint a lépcső legalsó fokán ücsörögtünk. Ilyenkor megbeszéljük az élet nagy dolgait, én pedig próbálom ráadni a cipőjét. Valamit hülyéskedtünk, már nem emlékszem. Majd Xanthe felemelte a mutatóujját, és elkezdett vele "fenyegetőzni". Közben pedig huncutul nevetett. Majdnem elsírtam magamat... Anno így kezdődött a barátságunk, mert mindig ujjal mutogatott, ha nem akart valamit megcsinálni. Én pedig kifiguráztam, és utánoztam. Sokáig ezzel viccelődtünk.

Chiarát ma be kellett ültessem a sarokba. Persze nehezen ment. Főleg hogy 5 évesen már igencsak súlya van, és magától nem akart menni. Azért sikeresen belegyömöszöltem a "naughty chair"be. Majd úgy döntött, dobhártyarepesztő (szó szerint!) sikításba kezd, hátha lejön az anyja megmenteni. Nem így lett. Egy percen belül abbahagyta. Nem szeretem ezt csinálni. Számomra is nehéz pillanat, amikor keménykedni kell. Mégis fontosnak tartom a következetességet.
Kb. negyedóra múlva Chiara mutatta, hogy nézzem, milyen vicces jelenet következik a Scoobyban. Én pedig odamentem, és megpusziltam. Szorosan átfogta a kezemet, és nem engedte el. Ilyenkor tudom, hogy bármi történjék, ő engem akkor is szeret.
Azt hiszem egyre több ilyen elérzékenyülős pillanatom lesz a Boote házban, ahogy múlnak a hetek...

De jöjjön most egy sokkal viccesebb téma, mégpedig a számomra olyannyira várva várt Dumaszínház. Az első Londonban! Mint tudjátok, egy darab jegyet vettem. Közben írt nekem a facebookon egy lány - aki szintén a Dumaszínház csoport tagja - hogy nem-e mehetnénk együtt. Azt hiszem, Anikó személyébén új barátnőre leltem. Nagyon jófej kis csaj! Ráadásul kiderült, hogy szekszárdi. Úgyhogy nyugtáztuk: nincsenek véletlenek!!!:)
7-re értem oda a Grand nevű helyre Clapham Junctionnál, ahol a Mystery Gang koncert is volt júniusban. Ez egy gyönyörű színház volt valamikor. Anikó már ott volt fél 7 óta, de hiába. Írta is smsben, még mielőtt odaértem volna, hogy helyért hajnalban kellett volna menni. Az óriási kétszintes, páholyos-erkélyes színház dugig volt magyarokkal. Mint a szardíniás dobozban. Normális állóhelyet is alig találtunk. Mi még jól jártunk, mert támaszkodhattunk egy asztalhoz, illetve rádobtuk a cuccunkat a karzatra. Kajálást el lehetett felejteni, le sem tudtuk volna rakni sehova. Plusz kilométeres sor volt mindegyik pultnál. Ennek különösen örültem, mivel vacsorát direkt ezért nem ettem. Beleéltem magam a jó kis hazai kajába. Sebaj.
8-kor elkezdődött, egy gitáros és néptánc csoport után. Nem tudom másképp fogalmazni, minthogy szétröhögtük magunkat! A fiúk nagyon jól készültek, pont az alkalomhoz illő sztorikkal. Közben épp nézem a többek kommentárjait a Dumaszínház üzenőfalán facebookon, és úgy látom, rajtam kívül még nagyon sokan számítottak rá, hogy kényelmesen leülnek, megvacsiznak, stb. ezért a pénzért. És megjegyezték, hogy a szervezés nagyon magyaros volt. Velkám tu Hángeri:)
A műsor után pofátlanul nyomultunk, és készítettünk közös fotókat Kőhalmi Zoltánnal és Kiss Ádámmal is. Egy szépséghibája van a dolognak: nem a mi gépünkkel. Megkértünk két srácot, hogy csináljanak rólunk, majd megadtuk Anikó nekik email címét. Akkor persze néhány rövid után már nem jutott eszünkbe, hogy mi is elkérjük az ő elérhetőségüket (nem röhögni!!!). Így csak reménykedhetünk benne, hogy valóban elküldik. Kár lenne értük, mert tök jó képek lettek, láttam őket. Így jár az, aki bacardizik és vilmosozik:)
Készítettem videófelvételt is, de mivel a telefonommal készült, a hangminőség elég rossz. Konvertálva viszont egész jó lett, hallgassátok sok szeretettel Kiss Ádámot!

És akkor ezzel zárnám soraimat így majdnem egy hét után. Azért nem mondhatjátok, hogy nem tettem ki magamért!!!