Van egy kis hendikeppem, amit eddig nem említettem. Hazahoztam magammal Dél-Afrikából. A bal combom érzéketlen egy tenyérnyi helyen.
Az egész úgy kezdődött, hogy makihálószoba takarítási projekt volt (te jó ég, ezt hány szóba kell írni????). Steve, a pótapukám "kicsit" magasabb tőlem (kb. 2 méter), ezért a makiketrecek legbiztonságosabb és legelérhetetlenebb részébe helyezte el a hűtőtáskákat. Ezek szolgálnak alvócentrumként a kicsikéknek. 2-3 hetente mindegyiket ki kell mosni, a puha ruhácskákat tisztára cserélni. Némelyik hálószobácskát inkább disznóólacskának nevezném. Ahol idősebb vagy beteg maki lakik, ott bizony orrfacsaró bűz áradt a rongyokból, mert bent végezték el a dolgukat. Ahogy kivettük a ruhadarabokat, potyogtak ki a ZIZI cukorhoz hasonló (azt nem tudom, hogy az íze is olyan-e!) makikakik.
Most pedig szimbolikusan kirakom a 18-as karikát, gyengébb idegzetűek itt hagyják abba!!! Ezeket a hálórongyocskákat ugyanabban a mosógépben mostuk, mint a saját ruháinkat. Utána üresben járattuk egyszer - öblítés céljával. Végül is mindegy volt, mert mindannyian ócska göncöket hordtunk.
Szóval visszakanyarodva a makihálószobákhoz. Valamiért azt képzeltem, hogy Inspector Gadgethez (Bigyó Felügyelő) hasonlóan én is gumivégtagokkal rendelkezem, melyek nyúlnak. Addig ügyeskedtem lábujjhegyen és próbáltam elérni, amíg ezernyi késszúrást nem éreztem a bal combomban. Nem foglalkoztam vele különösebben, már máskor is volt ilyen. A következő napokban viszont enyhén mozgássérült lettem. Gyakran voltak erős fájdalmaim, és nem tudtam terhelni a bal lábamat. Tudom, most jön a kérdés: miért nem mentem el orvoshoz? A válaszom egyszerű: mert annyira gyűlölik a fehér népet (és ezalatt most nem a nőket értem:), hogy biztos azt javasolták volna, amputáljuk a lábamat. Lehetőleg tőből. Mondjuk most merült fel bennem, mi van, ha fehér bőrű lett volna a doki? Ah, mindegy. Még szerencse, hogy nem szőke nő vagyok. Ugye, Zsüli?:P
Két hét után elkezdtem kencézni egy diclofenac tartalmú géllel. Bebeszéltem magamnak, hogy használ.
Már itthon kezdtem el észlelni, hogy a sérült részen nem érzem a combomat. Nagy lelkesen lebattyogtam a körzeti dokihoz. Nem tudom, nálatok hogy működik. Én kaptam egy beutalót az ideggyogyóra, és még nekem kellett telefonálnom időpontért. Azon filóztam, akkor már megkérem a dokit, vizsgálja meg az elmeállapotomat is...
Kb. 5 perc után majdhogynem kizavart a rendelőből. Közölte, hogy ezzel ő nem tud mit csinálni, és örüljek neki, hogy nem bénultam le. Na - gondoltam - tényleg! Fő a pozitív hozzáállás! Ennyi erővel örüljek neki, hogy nem esett reggel egy tégla a fejemre! Kisebb vitába bonyolódtunk, elcsattant egy-két pofon, de végül megvizsgált. Ez abból állt, hogy a szememmel követnem kellett az ujját (nem vicc!!!), járkáltam csukott szemmel, és megütögette a végtagjaimat. Majd felöltöztem. Feltételezem, nem lepődtök meg, ha azt mondom: nem jutottunk semmire. Szteroid injekciókúrát ajánlott fel, ha esetleg fájdalmaim lennének. Hmmm - gondoltam magamban - ha másra nem, legalább izomtömeg növelés céljából hasznos lenne. Közölte, hogy ez a sérülés nem rontja az életminőségemet. Végül is ja. Csak nem tudtam rendesen járni, tornázni, terhelni a bal lábamat, és nem emelhettem/cipelhettem nehezet.
Ez azóta szerencsére javult. Már majdnem ugyanúgy tudom használni, mint a másik bal lábamat. De ha életem szerelme most végigsimítana a combomon, netalán le akarná pörkölni a szőreimet, biztos nem venném észre!
Éljen a magyar egészségügy! Ámen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése